Bod Péter Ákos az egymilliós átlagbérről: Ön az ifjú emberek naivitásával komolyan vesz valamit, amit nem kell komolyan venni
Orbán Viktor itthon új gazdasági programot jelentett be, például egymillió forintos átlagbért, ezer eurós minimálbért, a lakáshoz jutás megkönnyítését, és a kis- és középvállalkozások támogatását ígéri. Konkrétum egyelőre kevés hangzott el, de a miniszterelnök a kiszivárgott hírek szerint az esztergomi Fidesz-frakcióülésen is szinte kizárólag erről beszélt, valamint a gazdasági semlegességről, ami szerint a legfontosabb elérendő cél.
Mit jelenthet a gazdasági semlegesség, jó lenne-e ez Magyarországnak, és komolyan vehetőek-e például az átlagbérrel és a minimálbérrel kapcsolatos kormányfői ígéretek? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Bod Péter Ákos egyetemi tanárral, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnökével.
– Mekkora a realitása Orbán Viktor legújabb gazdasági ígéreteinek, és van-e mindennek köze ahhoz, hogy Magyar Péter pártja egyre népszerűbb?
– Biztos, hogy a belpolitikai helyzet nagyot változott. De láttunk már ilyet. Amikor három évvel ezelőtt a Márki-Zay-jelenség veszélyesnek tűnt a kormánypártra nézve, akkor több ezer milliárd forintos pénzelköltést indított el a kormányzat. Akkor nem csupán beszélt szép dolgokat, hanem ténylegesen lett adócsökkentés, juttatás-emelés, vállalkozásfejlesztés, önkormányzati és állami nagyberuházások felgyorsítása. Nem is egyszerű végigmenni azokon az ösztönző intézkedéseken, amelyeket végrehajtottak azért, hogy az akkor kibontakozó ellenzéki összefogás támogatottságát mérsékeljék.
Sosem volt egyensúlyban az elmúlt évtizedekben, de a hiánya bizonyos években elviselhető mértékű volt, bár finanszírozni akkor sem volt olcsó. Nos, a költségvetési hiány 2020 óta minden megengedett mértéket meghalad, az a bizonyos előírt 3 százalék csak vágy maradt az elmúlt öt évben, a megemelkedett hiány finanszírozása pedig egyre drágább. Most valóban születtek bejelentések különféle élénkítő-gyorsító célú intézkedésekről, de azért jó volna látni egy állami költségvetést. Nincs még, majd novemberben lesz. Mondjuk, a költségvetési törvényt sem lehet nagyon komolyan venni sajnos az utóbbi időben Magyarországon, de azért abban legalább elvileg számok vannak, elvileg kell lennie mögötte egy hatástanulmánynak: mekkora bevételt vár az intézkedésektől az állam, és akkor mekkora kiadási tételt vállal magára. Amíg nincs leírt költségvetés, addig minden csupán deklaráció, bejelentés. Az is, hogy majd a vállalkozók támogatást kapnak. Most éppen egy magyar üzletemberről, Demján Sándorról elnevezett program keretében.
Tehát én azért visszafognám a lelkesedést, vagy akár a félelmet is. Lelkes lehet az ember, hogy de jó, hogy ezek a pénzek jönnek, de ott lehet a félelem is, hogy mibe fog kerülni az utókornak? Ezek a bejelentések a politikai színtéren születtek, és általában az szokott lenni sajnos már régebb óta, hogy előbb születik meg egy bejelentés, és csak utána kezd az apparátus osztani, szorozni, majd jönnek a szakminiszterek, vagy még alacsonyabb rangú tisztviselők, és elmondják, mi az, ami ebből valószínűleg bekerül a joganyagba vagy a költségvetésbe.
– És mit kezdjünk az egymillió forintos átlagbérrel?
– Ön az ifjú emberek naivitásával komolyan vesz valamit, melyről azt gondolom, hogy nem kell komolyan venni. Mondott a miniszterelnök valamit, ami kifejezi azt az óhaját, szándékát, törekvését, jóindulatát, hogy jó magas legyen a bérszint. Majd egy másik mondatában a vállalkozóknak tőkét ígért, hogy jobban fejlődjenek.
Én már némi kis menekülőutat fel is fedeztem a szivárgó információkban. Ugyanis a miniszterelnök valami olyat mondott, hogy egymillió lesz, és ehhez megnyeri a társadalmi partnerek támogatását. Ez a félmondat arra utal, hogy a bérügyről meg kell kérdezni a munkaadókat és a munkavállalókat. A munkavállalókat nem szokták megkérdezni újabban, hiszen a szakszervezetet kimondottan kerüli a miniszterelnök. Nem is tudom, hogy egyáltalán találkozott-e a szervezett munkavállalók képviselőivel az elmúlt időszakban. A munkaadókkal azonban szokott együtt szerepelni, és a munkaadók is bármennyire lojálisak, azért nyilván el fogják mondani, hogy ezt nem viseli el a gazdaság. Akkor pedig kénytelen lesz majd a parlamentben, vagy valahol máshol, például a Várkert Bazárban, vagy egy kúria kertjében elmondani, hogy
Most előre szaladtam a jövőbe, de oka van, hogy a bemondott kerek számokat óriási szkepszissel tekintek. A korábbi nagy ígéretek is csak részben, vagy nem valósultak meg, illetve statisztikai trükkök kellenek ahhoz, hogy a „sikert” ki lehessen pipálni. Például még a 2010-es választásokkor egymillió új hazai munkahelyet ígértek. Született elég sok, amint a 2008-as gazdasági válság levonult, meg persze százezrek elmentek külföldre. Na most, ha őket is itthoninak számítjuk, illetve a gyesen levőket aktívnak tekintjük (márpedig oda sorolják őket újabban), továbbá, ha a máshol aktív munkanélkülinek nevezett közmunkásokat besorolják foglalkoztatottnak (nem azok), akkor már majdnem összejönne tizen-x év alatt az az ígéret, amit egy optimista pillanatban kimondott a miniszterelnök. Ez egy példa arra, hogy hogyan viszonyuljunk ezekhez a deklarációkhoz.
– Jó, akkor most szándékosan tovább játszom a naiv ifjút. A meghirdetett gazdasági semlegesség nem valamiféle játéktér bővítés? Tudjuk, hogy a magyar gazdaság erősen kötődik a némethez, ami most bajban van. Lehet erre a gazdasági semlegesség egy megoldás?
– Én a semlegesség ügyét hazai használatú fogalomnak gondolom, illetve remélem, hogy az. Ugyanis, ha ezt komolyan gondolná a magyar kormányzat, az egyenes utat jelentene az Európai Unióból és a NATO-ból való kilépéshez. Hozzáteszem,
Egyébként a német függés nagy, de nem rettentő, és leginkább a feldolgozóipar egy szegmensére, a járműiparra vonatkozik. A német gazdaság az Európai Unió gazdaságának körülbelül egynegyedét teszi ki, ilyen értelemben fontos partner. De nekünk az egész EU az igazán fontos. De mondjuk ki világosan: a gazdasági semlegességnek közgazdasági, pénzügyi, technológiai értelme nincs, Magyarország esetében különösen nincs. Katonai semlegesség van, diplomáciai semlegesség van, viszont egyik sem vonatkozik ránk, mert népszavazással megerősített módon Magyarország nem semleges, a NATO-nak a szövetségese, tagja, az Európai Uniónak tagja.
De tegyük fel, hogy nem ez az igazi cél, talán csak a hazai nagyközönségnek szól. Egy ilyen politikai mondásnak két funkcióját tudom elképzelni. Az egyik az, hogy van egy széles réteg, amelynek ez a fogalom tetszik, amelyben rezonál, hogy maradjunk ki, ne vállaljunk értékközösséget és kockázatokat Nyugat-Európával. Rezonál, és nemcsak a cinikus vagy kalmárszellemű kispolgárban. Tudni kell, hogy a harmadik útnak voltak nagyon színvonalas és mélyen gondolkodó képviselői, Németh Lászlótól kezdve Karácsony Sándoron át egészen az ’56-os pillanatokig, amikor még úgy nézett ki pár napig, hogy talán a semlegesség realitás lehet. Persze napok alatt kiderült, hogy nem az. Tehát talán ennek a „maradjunk ki a bajokból” szövegnek lehet valamilyen bemért médiahatása. Az új kormányszlogen másik funkciója pedig talán az, hogy
Kényszerűségből, hiszen az EU által felmutatott jogállamisági teszten nem bír átmenni a magyar kormányzat. Szerintem egyelőre nem is tesz elég erőfeszítést. Kényszerből hát olyanokhoz fordul pénzért, akiket nem foglalkoztatnak jogállamisági, demokratikus ügyek. Ezek azonban nyilván nagyon-nagyon más értékrendű rezsimek. Az európai értékrendhez képest gyakran felháborítóan korrupt és autoriter, elnyomó politikai rendszerekről van szó. Most kényszerűségből odafordul új pénzekért a magyar kormány, csakhogy ennek ne legyen kényszerjellege – mert ugyan, ki vallja be, hogy kényszer hatására cselekszik –, így a propaganda azt állítja a gyanútlan hallgatónak, hogy emögött stratégia van. Pedig lett volna, és talán még mindig lenne fogadókészség az EU-ban, hogy a kormány korrigáljon, és eleget tegyen a kritériumoknak.
És a nap végén föl kell venni a pénzt valahonnan.
– Ide sorolandók a kínaiak? Igaz, hogy tőlük éppen most elég nagy hitelt vettünk fel, de a kínaiak felé fordulás egy nagyon tudatos politika, már akkor elkezdődött, amikor még jöttek ide a pénzek szép számmal.
– Üzletelni lehet mindenkivel, ahogy Kínával is mindenki üzletelt, és még ma is, noha egyre óvatosabban. De a függés az más. És mégiscsak van mindennek erkölcsi, értékrendi vonatkozása. Milyen rezsimek felé jár évek óta a magyar külügyminiszter? Kínában, mondjuk, nem könnyű kereszténynek lenni. A muzulmán országokban sem. Azokban az „isztánokban”, amelyekkel most barátkozik a magyar kormányzat, nagyon nehéz kereszténynek lenni.
No, itt jönnek a propagandisták a magyarázattal: igen, igen, de mindemögött ott van egy nagy stratégia: ez pedig a gazdasági semlegesség, mert ez azt jelenti, hogy innen is átvesszük a jót, onnan is átvesszük a jót, higgyétek el, hogy ebből jó lesz. Én ezt gondolom a keleti közeledés legjóindulatúbb magyarázatának. Hallhatók kevésbé jóindulatú magyarázatok, amelyek úgy szólnak, hogy a világban meglévő korrupt rendszerekkel jó üzletelni, mert az üzletben bennelevő nem szokott rosszul járni. Ő maga nem, az ország azonban igen. És végül léteznek olyan magyarázatok is, hogy ez a semlegességi szöveg valóban a szövetségi rendszerből való kilépést, kiugrást, vagy kisodródást készíti elő. De az értelmezést nem akarom végiggondolni, mentális önvédelemből.
– Azt mondta, hogy a kormányzat minden nap égeti az uniós jóindulati tőkét. Az elmúlt heti strasbourgi események a nemzetek képzeletbeli tőzsdéjén mennyivel értékelték le Magyarországot?
– Nem tudom, hogy lehet-e mérni az azonnali és a középtávú hatást. Nyilván kellemetlen az azonnali, mert a feladat az lett volna, hogy a magyar elnökség bemutassa az elgondolását, és ahhoz támogatást kapjon, mert fontos témákat tűz a programjára. Az, hogy októbert írunk, de a bemutatás nem az elnökség indulásakor történt meg, hanem középidőben, mutatja, hogy ez egy nagyon különös félév. Már itt nem jól indul a dolog. Strasbourgban pedig alapvetően nem a magyar elnökség programjáról volt szó, hanem a magyar kormányról és annak vezetőjéről, ez is kellemetlen. Még ha a dicsérő szavak lettek volna többségben, akkor is furcsa lett volna, mert nem ez a rendeltetése egy ilyen rendezvénynek. A középtávú hatásról is fontos szólni, hiszen a magyar kormányzatnak fontos volt az a néhány téma, amit nagy apparátusi felkészüléssel előterjesztett, és most fel kell tennünk a kellemetlen kérdést: sikerült-e ezekben előrelépni.
Talán arra nem gondolt senki, hogy ki lehet oktatni ezekben az ügyekben a társállamokat, azonban ha már ezeket nevezte meg súlyponti témának, jogos várakozás az, hogy érdemi vita lesz ezekről. Azonban a történések az Európai Parlamentben mindenről szóltak, csak arról nem, hogy hogyan lehetne versenyképesebb Európa, és hogyan lehetne például a gazdasági és nem gazdasági vándormozgásokat értelmesen terelni, vagy például hogyan lehetne a demográfiai helyzeten javítani, amelyet illetően a magyar viszonyok roppant szomorúak és aggasztóak.
