Az ember, aki elhagyott helyek nyomában jár
A "Szellemvárosok Magyarországon" című websorozat elhagyott városok, falvak, kiürült magyar-szovjet laktanyák és elfeledett épületek, ipari, katonai és civil objektumok, járművek felderítésével foglalkozik. Hajner Gyula, a sorozat készítője minden, általa bejárt helyszínen fotókkal és filmfelvétellel rögzíti a látottakat. Saját erőforrásait használva nagyon is fontos munkát végez: dokumentációt készít hazánk kastélyairól, üresen álló kórházairól és egyéb építményeiről. Miért kezdi el valaki huszonévesen elhagyott objektumokra vadászni? Milyen szenvedély hajtja előre a felderítő munkában? Erről ő maga mesélt nekünk.
- Mi adta az ötletet a Szellemvárosok Magyarországon sorozathoz?
- 2009-ben voltam először egy közeli, elhagyatott laktanyában. Egy ismerősöm mutatta meg. Elkezdtem elhagyatott helyek után kutatni Magyarországon.
- Volt külföldi minta?
- Igaz, hogy a Nyugat ebben is jóval előrébb jár, ott már volt hagyománya az urbexnek, de én akkor még nem hallottam ezekről a külföldi csoportokról. Másrészt akkor még külföldön sem volt ennyire felkapott téma, mint most. Magamtól kezdtem el csinálni az urbexet. Külföldi oldalakat 2011-ben látogattam először, akkor tűnt fel, mennyi ehhez hasonló kezdeményezés van máshol is.
- Mivel készültél a legelső túrára?
- Őszintén szólva sehogy, mert akkor még nem hallottam az urbexről, sőt, az első alkalommal, amikor az ismerősöm hívására meglátogattuk a közeli, elhagyott szovjet laktanyát, azt sem tudtam, hogy ilyen helyek egyáltalán léteznek. Ez az egész számomra újdonság volt, ezért arra az alkalomra semmilyen speciális eszközt nem vittem magammal.
Kiürített és sorsára hagyott szovjet laktanya
Enteriőr egy szovjet laktanyában
- Hogyan lehet felkészülni az ehhez hasonló terepbejárásra?
- Ma már viszek magammal kesztyűt, csomagolok élelmet, innivalót. Mindenképpen vastag talpú cipőben megyek, és váltóruhát is viszek magammal. Fontos a törlőkendő és a víz is. A túra rögzítéséhez pedig természetesen kamerát és kameraállványt. Kesztyű azért kell, mert ha például fel akarok mászni valahova, akkor rendszerint vaslétrán kell megtenni az utat – azok pedig általában rozsdásak. Kesztyűt kell húzni akkor is, amikor falat tapogatunk, vagy ha megfogunk, felemelünk a földről valamilyen tárgyat. Megszúrhatja, felsértheti bármi a kezünket, jobb elkerülni a veszélyt.
Az urban exploration az Altoman blog mini szótára szerint "városok és ipari létesítmények normális esetben nem látható, vagy nem elérhető területeinek meglátogatását, bejárását jelenti. Fő célpontok: elhagyatott épületek, aktív épületek nem publikus területei (ide tartoznak a tetők is), csatornák, esővízrendszerek, közlekedési alagutak, szervizalagutak, katakombák, daruk. Az urbex íratlan szabálya: take nothing but photographs, leave nothing but footprints." (Az urbexes alapszabály szabad fordításban: csak fotókat készíts, és csak lábnyomokat hagyj magad után.)
Itt egykor gyermekkórház működött
- Milyen szempontok alapján választod ki a helyszínt?
- Attól függ, mit akarok látni. Ha mondjuk, találok egy szellemkastélyt, tőlem 60 kilométerre, akkor az lesz a fő helyszín, és utánajárok, mi lehet még a környéken: laktanya, kórház stb. Egyszer 150 kilométert utaztam egy helyszín miatt, aznap négy objektumot látogattam meg. A nap végére elképesztően elfáradtam, gyakorlatilag beleájultam az ágyba.
- Hogyan viszonyulsz ezekhez az elhagyott épületekhez?
- Nekem tetszenek ezek a helyek, nem kell lelkileg feldolgoznom a látványt; persze azért van bennem egy kis szomorúság, egyfajta melankolikus érzés. Izgalmasak azok az építmények, ahol egykor élet volt, emberek jártak-keltek, most pedig nincs ott senki és semmi. Szeretem a civil és katonai létesítményeket is. Érdekes módon a katonai objektumokat preferálja a baráti köröm.
Raktárbázis volt a Monarchia idején
Ennél szomorúbb vidámpark ma nincs is Magyarországon
- Melyik volt eddig a legextrémebb helyszín?
- Egyszer egy 25 méter magas toronyba másztunk fel, létrát kellett magunkkal vinnünk. A másik hely egykori szovjet laktanya volt, amelyben annak idején, még a rendszerváltás előtt atomtölteteket tároltak. Az is elég izgalmas hely. A föld alá és jó magasra is szeretek eljutni.
Összefoglaló név, mivel Gyula szerint, ha úgy vesszük, egyetlen szigorú értelemben vett szellemváros létezik ma Magyarországon. Inkább elhagyott kastélyokat, laktanyákat, gyárakat, házakat és egyéb épületeket takar az elnevezés.
Hajner Gyula egy elhagyott étteremben
-Előfordult, hogy valamilyen hatósági személyek belétek botlottak?
-Eddig szerencsére nem történt ilyen.
- Miért nem adod meg a bejárt objektumok pontos földrajzi helyét vagy címét? Az olvasók rendszeresen kérdezgetik, hol található egyik-másik hely, azt gondolják, véletlenül vagy figyelmetlenségből maradt le.
- Alapvető urbexes szabálynak minősül, hogy nem hozzuk nyilvánosságra az objektumok címét. Nálam eleinte publikus volt minden. Sajnos előfordult már, hogy valakik bementek egy adott objektumba, majd utólag rám hivatkoztak, hogy én is bejutottam oda. Csakhogy én ott engedéllyel jártam. Azok, akik utánam mentek, nem kértek engedélyt. Kihívták rájuk a rendőröket, azok elvitték őket, aztán a rendőrök eljutottak hozzám, és megkérdeztek, ez hogy is van? Ennél a pontnál döntöttem el, hogy nem hozom többé nyilvánosságra azoknak épületeknek, objektumoknak a „lelőhelyét”, amelyeket felderítek. Persze vannak olyan helyek is, például elhagyatott kastélyok, amelyekről sokan tudnak, vagy amelyek címét ki lehet guglizni.
- Milyen egyéb kellemetlenségek adódhatnak abból, ha valaki elárulja, merre található az adott építmény?
- Amikor 2008-ban voltam Szentkirályszabadján az egykori szovjet laktanyában, még nagyon kevés ablak volt betörve. Most pedig már egyetlen ablak sincs meg… Azt azért lehet érezni, hogy vannak vandálok is, és nem csak fotózni mennek egy helyszínre. Egyszer a saját szememmel láttam, amint elviszik valahonnan a parkettát, hogy eltüzeljék. Van, ahol meg azzal szórakoznak, hogy kiverik az ablakokat.
A különböző fórumokon is megy a vita erről, hogy ha valaki jó helyszíneket talál, miért nem mondja meg, hol van. Én ezt teljesen megértem, nem szeretném, ha leamortizálnák ezeket az építményeket. Erre az a válasz, hogy "mi csak fényképezni mennénk oda." Persze, csak akkor odamennek egy egész csapattal, az attól fogva már nem titok, elmesélik, hol jártak, még többen tudnak róla, és elindul egy folyamat.
Valódi szellemváros
Lépcsőház a szellemvárosban
- Időnként legendákat, sztorikat kötnek egy-egy elhagyott épülethez. Éreztél valaha félelmet emiatt?
- A kísértetekben, szellemekben nem hiszek, ezzel nem foglalkozom. Azok a hatásvadász beszámolók, amikben azt írják, hogy szellemeket találtak egy kastélyban, csak arra jók, hogy többen kattintsanak a cikkre. Inkább az foglalkoztat, hogy az épület életveszélyes-e. Persze, veszélyesek, főleg a régi kastélyok, amelyek nem panelből épültek, hanem téglából, és az időjárás már kikezdte a falakat, vagy tetőszerkezete sérült meg, mint például a hajmáskéri kastélynál, amely borzasztó állapotban van, a padló több helyen beszakad. Elsősorban azok a kastélyok veszélyesek, amelyek nem a múlt században, hanem még előbb, mondjuk a 19. században épültek.
Elsősorban amerikai urbexesekkel tartja Gyula a kapcsolatot, ott ugyanis rengeteg elhagyott helyet találni, gondoljunk csak az egykor virágzó iparral rendelkező Detroitra, amely az utóbbi évtizedekben hanyatlásnak indult, és tízezres nagyságrendben hagyták el a helyiek a házaikat, vagy a több hullámban kitörő aranyláz nyomán született, majd gyorsan kiürülő városokra. Különös módon az észak-amerikai szellemépületek nagy része valamilyen elmegyógyintézet. Gyula szerint ezek atmoszférája nagyon izgalmas. „Franciaországban elképesztő mennyiségű lakatlan kastély válik lassan az enyészeté. Belgiumban a Miranda-kastély szerepel a bakancslistámon.”
A külföldi ismerősökkel kölcsönös a segítségnyújtás. Ők segítenek a kinti helyszínek felderítésében, vagy éppen tippeket adnak ahhoz, hogy hová érdemes eljutni. Ha ők érkeznek Magyarországra, az utazás előtt tanácsot kérnek, sőt, volt, aki Gyulától azért kért segítséget, mert egy elhagyott kastélyban szeretett volna esküvői fotókat készíteni.
- Nehéz engedélyhez jutni a látogatásokhoz?
- Elég nehéz. Én az évek során jó kapcsolatrendszert építettem ki, egyrészt ismerősök be tudnak vinni helyekre. Másrészt hosszú idő lehet az engedélyekre várni. Sokan azt hiszik, hogy úgy működik, hogy sziasztok, itt vagyok, bemennék fotózni. Pedig ez nem ilyen egyszerű. Vannak olyan területek, amelyekre én sem mehetek be, ilyenek például a honvédségi területek.
Ha a Batthyány család látná, mi lett a kastéllyal...
Az OPNI rideg folyosója
-Milyen időközönként tudsz terepbejárást szervezni?
- A munkától függ. Volt, amikor egy héten négy napot is erre szánhattam, máskor egy hónap alatt csak egy helyre jutottam el. De most nem is kell sietnem, mert hihetetlenül sok feldolgozásra váró anyagot tárolok a számítógépen. Annyit, hogy szerintem jövő év végéig kitart.
- A környezeted mit szól a nem mindennapi hobbidhoz?
- Van, aki nem szereti, hogy mindig erről beszélek, mert unja, mások szeretik, ha erről mesélek, szívesen hallgatják a történeteket. Volt, aki mondta is, hogy eljönne velem, így már egy csomó túrán voltam.
- Néha az urbexezőket leszólják azzal, hogy csak kukkolnak, biztos nem is ismerik jól a történelmet. Máskor egy-egy helyszínnél azt a kritikát kapják, hogy nem oda kellett volna menni, inkább más témával kellene foglalkozni…
- Én is kapok időnként érdekes kommenteket… A többségük viszont (kilencven százalékuk) pozitív visszajelzés, ami biztat, amiben megírják, hogy tetszik, amit csinálok. Vagy megírják, hogy rendszeresen nézik a YouTube csatornámat, és várják az új videót. Aztán van, aki jelzi, hogy szívesen csatlakozna a legközelebbi felderítő úthoz.
-Hogyan találsz új helyeket?
- Mostanában sokan nézik a videóimat, így kapok füleseket. Rengetegen keresnek meg azzal, hogy segítenek bejutni valahova, velem jönnek, mert arról a helyről történeteik vannak. Eleinte azt sem tudtam, mi merre van, most pedig már olyan hosszú listát vezetek az ajánlott objektumokról, hogy a térképemen, amire felvittem a helyeket, egy pötty sem igen fér már el. Annyi helyen jártam, és mégis úgy érzem, szinte semmit nem láttam még.
A Tungsram egykori strandja
Szovjet laktanya üresen álló iskolájában
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!
Fotó: Beroesz/Wikipédia
