MÚLT
A Rovatból

Szívszorító levelekkel búcsúztak az aradi vértanúk a családjuktól, szerelmüktől

'Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk.'


Aulich Lajos, Damjanich János, Desewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westenburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly - ők voltak azok a honvédtisztek, akiket 1849. október 6-án Aradon végeztek ki a szabadságharcban folytatott tevékenységük miatt. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt pedig Budapesten állították a kivégzőosztag elé.

Haláluk előtt néhányan könyvekből merítettek még erőt a rájuk váró legutolsó nehéz pillanatra, néhányan pedig feleségeiknek és gyermekeiknek fogalmazták meg búcsú gondolataikat. Ezekkel a fájdalmasan szép levelekkel emlékezünk az aradi vértanúkra, a 1848-49. évi szabadságharc hőseire.

Kiss Ernő búcsúlevele lányaihoz, Dániel Jánosnéhoz és Bobor Györgynéhez:

Forrón szeretett gyermekeim!

Bocsássatok meg nekem, gyermekeim, miképpen én is megbocsátok nektek – ez halni készülő apátok kívánsága. Ti tudjátok, mégpedig a legjobban, milyen híve voltam én az ausztriai háznak – és ilyennek is halok meg – mert én Magyarországot is azért szolgáltam, hogy Ausztriának javára lehessek. Ezért, gyermekeim – apátok ártatlanul hal meg – és az a tudat, hogy uralkodójának mindig a legjobb alattvalója volt, erősíteni fogja őt ezen az utolsó úton. Ne tegyetek senkinek szemrehányásokat – Isten áldjon meg benneteket! Erősítsen és óvjon benneteket; imádkozzatok ártatlan lelkemért, ez az utolsó kívánsága szerencsétlen apátoknak Ernőnek

kiss_erno

Kiss Ernő

Lázár Vilmos levele feleségéhez, Reviczky Máriához:

Kedves szentem, egyetlen Marim! Mindenem e földön! – Egy sejtelem mondja nekem, hogy holnap reggel, mielőtt még egyszer láthatnálak – elvérzettem – és velem több becsületes, derék bajtársaim! Marim! Te, aki szívem minden hézagját bírtad, Te magad maradsz e földön. – Te voltál mindenem, Te leszesz utolsó sóhajtásom. – De marad még neked egypár jó embered, és az én és a Te szegény gyermekeid. Ezekben találd fel minden földi boldogságodat, ezekben összpontosítsd szeretetedet, és az Isten kebledbe fogja önteni a vigasztalás malasztait – és arra törekedj is, ezt kívánja nyugodalmam a másik világon, melynek rejtélyei előttem nemsokára megnyílnak! Én érted és nyugodalmodért fogok az Istenhez imádkozni. – Te, édesem, mindenem hasonlóképpen értem imádkozz. – Károly szavát bírom, hogy rólad és gyermekeinkről gondoskodni fog. Szerencs (Halasy Szerencs (1839-?), Lázár mostohafia.) hátravan ugyan, de jóakarat ki fogja pótolni a hiányzót.

Isten Veled! Isten veletek! Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásom – de az úgyis meg fog történni. Én mártír vagyok, és ártatlanul halok meg. Az Isten, aki még sohasem hagyott el, most sem fog elhagyni – én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenha! Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben. – Ott fenn ismét látjuk egymást, ha van egy jobblét. – Képzeletemben dobogó szívemhez szorítlak, csókollak – és maradok síromiglan hű, szerető

Vilmosod

Kedves Gyermekeim! Jók legyetek! Szeressétek egymást! Éljetek anyátokat vigasztalva, szeretve. – Szerető apátok

Vilmos

lazar

Lázár Vilmos

Leiningen-Westerburg Károly búcsúlevele feleségéhez, Sissány Elizhez:

Egyetlen, utolsó leheletemig szeretett Lizám!

A kocka eldőlt, és csak kevés órám marad még e világon, hogy előkészüljek a keserves lépésre. – A halál nem volna rettenetes rám nézve, ha egyedül állnék; de a rád és ártatlan gyermekeimre való gondolat, drága Lizám, súlyosan nehezedik lelkemre. A csapás nem ért készületlenül. Azt hittem, mindenre készen vagyok: és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szívem arra a gondolatra, hogy téged, legnagyobb kincsemet, örökre elveszítelek. – Nem! – nem örökre! Erős a hitem, hogy egy szebb és jobb élet következik erre az életre; szellemem körülötted fog lebegni, mert hisz a szellemnek mindenütt van hona, ameddig Isten mindenhatósága ér. Szívesen, ó, mily szívesen éltem volna, hisz megvolt mindenem, ami boldoggá teszi az életet, olyan boldog voltam a veled való házasságban, amilyen csak lehet az ember. Most, ebben a komoly órában, amikor minden földi dolog teljes mulandóságában áll előttem, amikor mintegy föltárul a múlt, minden emlék megrohan, és nehézzé teszi a válást. Milyen tisztán és fenségesen áll előttem emléked, mennyire szeretném, ha ki tudnám fejezni szavakkal, milyen fájdalmas érzéssel gondolok rád! Adjon erőt a mindenható Isten, aki szívembe lát, hogy úgy halhassak meg, mint egy keresztyén. Mindig híven hódoltam őseim vallásának, a lelkész kezéből fogadtam hitem vigaszát, és kész vagyok uram és teremtőm ítélőszéke elé lépni. És te, Lizám, aki mint a vigasz és a remény angyala álltál mellettem, kinek csak gyöngén viszonozhattam azt a boldogságot, amelyet túláradó szeretettel szereztél nekem: adjon Isten bátorságot és erőt neked súlyos végzeted elviselésére. Nekem pedig bocsásd meg, drága Lizám, ha az életben megbántottalak, vagy nem voltam elég gyöngéd hozzád. Nem hallhatom hangodat, de a szívem azt mondja, hogy megbocsátsz. És szegény gyermekeim – ó, nagy Isten! Nekik kell, hogy élj, drága Lizám, sorsod súlyosabb, mint az enyém, neked éveken át kebledben kell rejtened a bánatot, én pedig a túlvilágról is hálásan nézek rád, ha megmaradsz gyermekeinknek. Neveld őket az Úr félelmében jó és nemes emberekké; ha én már nem őrködhetem is fölöttetek, legyen anyjuk, anyjuk, aki megtanítja őket, hogy tiszteletben tartsák szerencsétlen apjuk emlékét. – Csak tehetném fejetekre áldó kezem, csak még egyszer nézhetnék szemedbe! De talán jobb is, ha ez az utolsó találkozásunk elmarad.

Leiningen-Westerburg

Leiningen-Westerburg Károly

Lipót, a nemes jó Lipót, akit nem ér az én balsorsom, megígérte, hogy atyailag gondoskodik rólad és gyermekeidről, meg fogja tartani szavát. Földi dolgokról nincs mit közölnöm veled; legalább e tekintetben nem lesznek gondjaid, vagyonodhoz nem nyúlhatnak; de egy kérésem még van. – Kérlek, felelj meg kötelezettségeimnek, hogy nevem becsülete megmaradjon. Tudod, mennyivel tartozom Fritznek és Viktornak. Damjanich tábornoknak ezernégyszáz forintjával tartozom. – Fizesd meg ezt az adósságomat leendő özvegyének, mert ő is vértanúhalált szenved holnap reggel; és Albrecht őrnagynak is négyszáz forintot, nem tudom, hogy ő hol van, de jelentkezni fog. – Inkey Muki még ötszáz forintommal tartozik. A házassági óvadék is érintetlen megmarad neked, a te tulajdonod. Áldásomat küldöm fivéreimnek és rokonaimnak, és imádkozom szerencséjükért. – Victorom talán nem is tudja, hogy az életem veszélyben forog, őt nagyon érzékenyen fogja sújtani ez a csapás: de Isten, aki a sebet üti, balzsamot is ad, meg is gyógyítja. Igen, Lizám, remélem, hogy te is, habár fájdalmasan, de engedelmesen és alázatosan szembe tudsz nézni sorsoddal. – Imádkozom érted és gyermekeimért forró áhítattal, és azt mondják: egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van. – Tudom, hogy vérezni fog a szíved; de a gyerekek iránti kötelességeid érzete meg fogja enyhíteni fájdalmadat, és nem sok idő múlva eleven másomat láthatod majd Árminunkban, aki annyira hasonlít rám. A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jó van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg, Rövidre van szabva az idő, melyet még e földön tölthetek, a levelet nemsokára át kell adnom, és nehezemre esik megválni ezektől a lapoktól, hiszen ezek az utolsó szavaim hozzád. Isten áldjon és oltalmazzon, drága nemes feleségem, és adjon neked erőt, engem, pedig részesítsen örök békéjében. Édes drága Lizám! Gyermekeim! Éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedek. Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél. – Istenem, Istenem! Nem bírom tovább. Isten veled, életem, mindenem!

Arad, 1849. október 5.

Holtig hű Károlyod

Poeltenberg Ernő búcsúlevele feleségéhez, Pauline Kakowskához:

Imádott szegény feleségem! Nem tudom, imádott Pauline-om, hogyan írjak neked, hogy a csapás ne sújtsa nagyon gorombán szerető szívedet – és csak azt kívánom, hogy szerencsétlen sorsomat olyan részvevő ajakról halld meg, amely a lehető legkíméletesebben közli veled, még mielőtt ezeket a sorokat megkapod.

Örökre istenhozzádot kell hát mondanom neked!! – megáldva téged mindazért a boldogságért, mellyel gazdagon megajándékoztál, és szívemből köszönve mindazt a szeretetet, melyet tőled kaptam!! A jó Isten óvjon téged és a kedves és szegény gyerekeket, ne hagyja, hogy túlságosan átengedjétek magatokat a mély fájdalomnak, terjessze ki kedves fejetek fölé mindenható és óvó kezét!… ez utolsó és hő fohászom!! – Te is, hőn szeretett Pauline-om, érzem! megbocsátod mindazt a keserűséget, amit életemben okoztam neked! Megbocsátod, hiszen mindig a jóság angyala voltál! – Ó, mennyire fáj a szívem, hogy nem láthatlak, nem csókolhatlak többé. – Légy hát erős, jó Pauline-om, légy erős irántam érzett szereteted kedvéért, gondold meg, hogy gyerekeid vannak! hogy értük kell élned!!

Isten veled, hát, imádott angyalom!! Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket! És maga, jó Pauline-om, legyen még boldog! mert megérdemli. Isten veled!!

Szerencsétlen Ernőd

poeltenberg

Poeltenberg Ernő

Vécsey Károly búcsúlevele feleségéhez, Diffaud Karolinához:

Drága, imádott Linám! Szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled.

Október 6., reggel 6 órakor

Szerencsétlen Károlyod

vecsey

Vécsey Károly

Damjanich János imája

Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra:

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom.

Ámen

Damjanich

Emíliámnak vigasztalásul.

damjanich

Damjanich János

Batthyány Lajos gróf búcsúlevele feleségéhez, Zichy Antóniához:

Drága Nőm!

Hiába reménykedtünk az emberségesség utolsó szikrájában, amikor azt véltük, hogy még egyszer látjuk egymást, ezt is megtagadták Tőled; és ezért ezekben a sorokban ismétlem meg Neked mélyen átérzett kifejezését forró hálámnak és tiszta szerelmed minden kincse iránti csodálatomnak, amelyet megérdemelni sohasem tudtam; és oly igaz, mint az, hogy a halál küszöbénél állok, hogy csupán ennek a bűnnek a tudata az, amit a sírba magammal viszek. Istennek még örömet és kárpótlást kell adnia Neked, te Angyal, és ha akad férfi, aki méltó a te szívedre, ó! akkor az önfeláldozásnak Rád oly jellemző túlzásával ne taszítsd el őt magadtól. Elnézéssel és szerelmünk első éveire gondolva emlékezzél rám.

batthyany

Batthyány Lajos gróf

A gyermekeket áldd meg és csókold meg az én nevemben, ne szégyelljék, nem kell szégyellniük atyjukat az én halálomnak a gyalázata előbb vagy utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak. Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam; ugyan ki hiszi el ezt most! És ezért halok meg; a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum (a magam útját jártam.), ezért ölnek meg engem. Ennyit a gyalázatos politikáról a Te vigasztalásodra, ámbár erre nincs szükséged, hiszen egyedül csak Te voltál az, aki mindig bízott bennem. Hagyd el ezt az országot a gyerekek kedvéért; az ő jövőjük csírájában volna megfertőzve. A Te vagyonod elég lesz nekik; jobb egy szegény sors, mint alamizsna azoknak a kezéből, akik őket árvákká tették. Az én szeretett szegény, jó nővérem! Menj mindjárt hozzá. Kölcsönösen szükségetek lesz egymásra, és bizonnyal támogatjátok egymást. Szegény kis Jancsimat figyelmedbe ajánlom, feltétlenül gondoskodjál róla, megszolgálja ő azt körülöttem. Azt a gonosz gyalázatot, melyet ezek nekem szántak, remélem, elkerülöm, erre a célra már régóta egy mentőeszközt hordok magamnál! És még egyszer egy búcsúcsókot. Isten Veled! Úgy halok meg, hogy csak a Te képed van a szívemben, a Te neved az ajkamon! Viszontlátásra!

Lajosod

Katonai tiszteletadás mellett, Áder János köztársasági elnök jelenlétében ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján, az aradi vértanúk emléknapján szombat reggel az Országház előtt, a Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon marad a nemzeti gyásznapon.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Vincent van Gogh-ot a bátyja felesége tette naggyá
A festő csak egyetlen képet adott el életében, Johanna van Gogh pedig posztumusz emelte őt a legnagyobb művészek közé. Mindezt egyedül egy kisbabával, rengeteg munkával és kitartással.


Te megtennéd az elhunyt férjedért, hogy a szintén elhunyt bátyja életművére teszed fel a saját életed – mindezt alig két év házasság után? Johanna van Gogh megtette, nem is akárhogyan. A fiatal és ambíciózus nyelvtanárnő elég hamar megtanulta, hogy a szerencse forgandó. Házassága a műkereskedő Theo Van Gogh-gal mesebelien indult (ő látható a fenti festményen), hiszen a fiú két találkozás után megkérte a kezét. Az esküvő után Párizsba költöztek, a művészeti elit sűrűjébe, és az elsöprő szerelem közepette hamar jött a gyermekáldás is, ám az ifjú feleség két éven belül duplán gyászolhatott.

Először Vincent, a férje bátyja követett el öngyilkosságot, aztán az emiatt teljesen megtört Theo is követte őt a túlvilágra egy régebben, bordélyházban elkapott szifilisz következtében – mindössze fél évre rá, 33 évesen. Johanna (becenevén Jo, lánykori nevén Johanna Gezina van Gogh-Bonger) nem csupán egy űrrel a szívében és egy félárva babával maradt magára mindössze 28 évesen, hanem sógora, Vincent van Gogh több mint 400 festményével is.

Amelyeket elhunyt férjével együtt rendkívül nagyra becsült, és szeretett volna megismertetni a nagyvilággal – annak ellenére, hogy Theónak minden igyekezete ellenére sem sikerült befuttatnia őt, és Vincent is csak egy képet adott el kudarcokkal tarkított karrierje során.

Érdekesség továbbá, hogy Jo a szintén Vincentnek elnevezett fia születése után látta először sógorát, Vincent van Gogh-ot, amikor babanézőbe érkezett hozzájuk. Az egyre csak romló elmeállapotú festő addigra már megcsonkítva élt, hiszen nem sokkal testvére eljegyzése után levágta a saját fülét, miután veszekedett Gauguinnel.

Joannára teljesen átragadt Theo lelkesedése testvére művészete iránt, ezért haláluk után elszánta magát. Személyes küldetéséhez feladta a párizsi lakást, ahol addig élt Theóval, és egy Bussum nevű holland faluba költözött, ahol otthonából panziót teremtett, hogy eltartsa magát és pici gyermekét. Közben nekiveselkedett a Gogh-életmű feldolgozásának és rendszerezésének. Sőt, a két testvér levelezését is feltárta, amelyből a festő mély érzelmi világa és pszichés betegsége is kirajzolódott. Néhai férje ugyanis megőrizte a Vincenttől kapott összes, pontosan 651 levelet.

Az özvegy beleásta magát a műkereskedelembe, és elkezdett a szakma legjavának nyakára járni. Kapóra jött, hogy tudott franciául, németül és angolul, hiszen így hatékonyabban tudott a berlini, párizsi és koppenhágai galériákkal tárgyalni. Ösztönösen jó érzéke volt a kereskedelemhez: a legjobb festményeket csak kölcsönbe adta a múzeumoknak, de a kiállításokra mindig küldött megvásárolható alkotásokat is.

A fordulópont 15 évvel Vincent van Gogh halála után, 1905-ben jött el Jo életében, amikor egy nagy retrospektív kiállítást szervezett a festő életművéből – majdnem ötszáz alkotással – az amszterdami Stedelijk Múzeumban. Mindent ő szervezett meg a képkihelyezésektől a vendéglistáig, és akkorra már tinédzser fia írta a meghívókat. A bemutatkozó tárlat elsöprő siker lett: felkeltette a gyűjtők, múzeumok és műkritikusok figyelmét, a Gogh-művek árai pedig az egekbe szöktek. 1891 és 1925 között Jo összesen közel 200 festményt és 50 rajzot adott el, de a kedvencein nem volt hajlandó túladni.

Jo bebizonyította, hogy veszteségből is lehet nyereség: eltökélt és kitartó munkájával elérte, hogy Vincent van Gogh tragikusan zseniális munkásságát elismerjék az egész világon. Annak érdekében, hogy Amerikát is meghódítsa, 1915-ben New Yorkba költözött, ahol angolul tanult, hogy lefordíthassa a két testvér levelezését – sőt, még bemutatót is szervezett a Fifth Avenue-n. Az első világháború után, 1919-ben tért csak vissza Amszterdamba.

Bár Jo kétszer is újraházasodott (mindkét esetben festővel, és a harmadik férje is nagyon fiatalon hunyt el), de az első helyen mindig a Gogh-hagyaték állt az életében. Egyik legszebb gesztusa az volt első igaz szerelmének emlékére, hogy Theo maradványait Utrechtből Auvers-sur-Oise-ba költöztette Vincent nyughelye mellé, hogy örökre együtt lehessenek. Jo halála után mérnökké lett fia a műkincsek örököseként megalapította a Vincent van Gogh Alapítványt és az amszterdami Van Gogh Múzeumot – benne az összes olyan képpel, amelytől édesanyja sosem akart megválni.

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk