„Apámat beszervezték III/3-as besúgónak” – meséli egy 56'-os forradalmár lánya
Marcsi mintegy 15 éve a könyvelőnk. Fogalmam sem volt róla, ki az apukája, mígnem egyszer spontán úgy alakult, hogy mesélni kezdett róla. Úgy gondoltam, másokat is érdekelhet Czájlik Péter története, hiszen piciben benne van az egész kommunista rezsim minden borzalma.
- Czajlik Mária vagyok, édesapámat Czájlik Péternek hívták...
- Mi az oka a névkülönbségnek?
- Az anyakönyvvezető lehagyta az ékezetet. Apám Czájlik, nővérem Czájlik, én viszont Czajlik lettem. De a családban más is járt így. Viszont aki az országban él, és Czajlik vagy Czájlik, az mind „egy tőről fakad”.
Édesapám 1940-ben született, 16 éves volt, amikor kitört a forradalom. Bár a családja budapesti volt, ő egész kis gyerekkorától fogva erdész szeretett volna lenni, ezért a soproni bentlakásos erdészeti technikumba járt.
- Hogy került Sopronból a forradalmi eseményekbe?
- A forradalom kitörése után ő hozta fel néhány társával a soproni egyetemisták 10 pontját Budapestre, a Műegyetemre. Sajnos sok a tisztázatlan részlet.
Azt ugyanis tudni kell, hogy apám nem volt hajlandó beszélni erről. Amikor már felnőttként kérdezgetni kezdtem, adott egy gépelt, 200 oldalas szöveget. 90' környékén Eörsi László készített vele egy interjút, és azt mondta, abban benne van minden, de ő nem akar mondani semmit.
Valamiért a mi családunkban az, hogy bárki a múltjáról beszéljen, szinte tabunak számított.
Felsős lehettem, amikor egyáltalán megtudtam, hogy apám 56-os volt.
De anyám sem faggatta aput erről soha.
Annyi biztos, hogy miután apu leadta a soproniak pontjait, Budapesten a Széna tériekhez csapódott. Szabó bácsit gyerek kora óta ismerte. Azután pedig a Központi Statisztikai Hivatal védelmében vett részt.
A forradalom leverése után kiszökött Ausztriába, egy Bécs közeli menekülttáborba, Klosterneuburgba került. Apám világ életében a dolgok középpontjában akart lenni, ott sem volt ez másként. Megismerkedett mindenféle emberekkel, köztük egy bizonyos Sörös Imrével és Renner Péterrel. Hamar beszervezték a MUK-ba (Márciusban Újra Kezdjük), embereket vittek át a határon, és információkat gyűjtöttek. Megfigyelték a harckocsi mozgásokat például.
- 16 évesen ilyen feladatokat bíztak rá?
- Egyetemistának hitték, ő pedig nem világosította fel őket. Aztán Rennert elkapták, elfogták Söröst és apámat is. Rennert és Söröst halálra ítélték a perben.
Apám volt a harmadrendű vádlott, szerinte azért kapott életfogytiglant, mert csak 16 éves volt.
Illetve mi úgy gondoljuk, azért is, mert korábban, a Rákosi rendszerben egy másik Czajlikot már kivégeztek, és talán azt mondták, egy családból mégsem végeznek ki két embert.
Apám helyett egy másik vádlottat végeztek ki, Zsigmond Lászlót, akiről kiderült, hogy csendőr is volt. Másodfokon végül az életfogytot 12 évre mérsékelték. Vácra került, és egészen az 1960-as éhségsztrájkig ott maradt.
Utána átvitték Márianosztrára, ahol rövid ideig
egy cellába került Kertész Dezsővel, Göncz Árpáddal és Bibó Istvánnal. Gönczöt tisztelte, de Bibóval állítólag nem jött ki jól.
Végül 1963-ban, a nagy amnesztia idején szabadult.
- Te mikor kezdtél komolyabban foglalkozni apukád múltjával?
- Gimnazista koromban kezdett foglalkoztatni 56 kérdése. Akkoriban sok szocreál regényt olvastam, és azokból feltűnt, hogy az, aki 56’ miatt ült, az többnyire nem tanulhatott tovább, nem mehetett vissza a falujába, városába, nem kaphatott szakmájának megfelelő munkát.
Épp ezért már tinédzser koromban furcsálltam, hogy apu tanulhatott.
Miután kikerült a börtönből, leérettségizhetett, megkapta a szakképesítést, és ahhoz képest jó helyeken dolgozhatott. Legalábbis számomra egy kutatóintézet nem tűnt olyan helynek, ahová büntetésből kerül az ember.
A leghosszabb ideig az Erdértnél dolgozott belső ellenőrként. 89’-ben onnan ment nyugdíjba. Mindez nem véletlen.
Apuról azt is tudni kell, hogy alkoholista volt. Most már felnőtt fejjel azt hiszem, ennek is tudom az okát. Annak ugyanis, hogy a börtönből kikerülve viszonylag normális életet élhetett, ára volt.
A halála után kikértem a Történelmi Levéltárból apámról a papírokat, és ebből kiderült, hogy Csorba Pál fedőnéven beszervezték III/3-as besúgónak.
Ez 60’-ban történt. Az valószínű, hogy nem magától jelentkezett, hanem valamivel rávették.
Elég labilis idegrendszerű ember volt, talán megfélemlíthették. Ő maga egyébként egész életében tagadta, hogy beszervezték volna, még a halálos ágyán is. Az iratokból kiderült, hogy a börtönben folyamatosan zaklatták.
Ahogy az is, hogy Gönczék a börtönben rájöttek, hogy aput beszervezték, és elmond mindent. Nyíltan meg is mondták neki. Nem ítélték el, de atyaian megdorgálták érte.
- Amikor kiengedték, viszonylag hamar meg is nősült.
- A szüleim egy utcában nőttek fel, de soha nem barátkoztak, nem játszottak együtt. Tudták a másikról, kicsoda, de ennyi. Miután apám kijött, valahogy mégis összeismerkedtek, és három hónap múlva össze is házasodtak.
Ami anyu részéről hatalmas naivitás volt. Nem mérte fel, hogy apu 16 éves korától 21 éves koráig börtönben volt. Ott szocializálódott.
Halvány sejtelme sem volt róla, hogy milyen az élet kint.
Anyu csak annyit vett észre, hogy apu egyre többet kezdett kimaradni, egyre többször jön haza részegen, egyre erőszakosabb, egyre elviselhetetlenebb. 69-ig bírta, azután elvált.
- Mi lehetett az oka az apukád viselkedésének?
- Az, hogy a börtön után is folytatnia kellett a 3/3-as tevékenységét. Különféle feladatokat kapott.
A Moszkva téren működött a „Kalef” galeri, ahová az apám beépült, és sajnos aztán felnyomta őket.
Hetente háromszor-négyszer kellett jelentenie. Az iratok alapján úgy tűnik, hogy olyan 68’ táján véget ért ez a tevékenysége, nem tudni, miért.
Talán az lehetett az oka, hogy apu akkor már annyira durván ivott, hogy nem egyszer rendőri intézkedésekre volt szükség, és ezért talán leépítették.
Apuról tudni kell, hogy zseni volt. Egy nagyon okos, nagyon intelligens ember, de gyenge idegzetű, és hatalmas fantáziával rendelkezett. Mindig bizonyítási vágya volt.
Öt felesége volt. Anyu volt az első, az utána jövő kettő elég rövid házasság volt. A negyedik feleségével 75-től 89-élt együtt.
Indítottak egy természeti kört az Úttörő Szövetséggel együttműködve, a Vásárhelyi István Kört.
Hetente jártak ide a gyerekek egész Budapestről. Környezetvédelemmel, biológiával, kutatással foglalkoztak. Itt a gyerekek saját kutatásokat végezhettek önállóan, ami nagy szó volt nekik.
Apu meg tudta fogni a gyerekeket. Nagyon sokan fordultak meg apukám keze alatt, és majdnem mind ilyen szakmát választott. Biológusok lettek, földrajztanárok, erdészek.
De az alkohol itt is problémákat okozott, mert amikor apu ivott, agresszív lett. Ez pedig elriasztotta tőle a gyerekeket egy idő után.
Volt, aki hálával gondol vissza az apuval töltött időre, de olyan is akadt, aki soha többé az életben nem is akart hallani róla.
Azt hozzá kell tennem, én nem ismerek olyan gyereket, akinek a szülője 56’ után börtönbe került, és ő mégis pszichésen egészséges közegben tudott felnőni.
A börtön, az a szféra mindenkit tönkretett. Nagyon sokan ittak, nagyon sokan nem tudták feldolgozni a börtönéletet.
Apu 2014-ben halt meg, és a halála után szerveztek egy zártkörű sétát az 56’-os események helyszíneire. A Fő utcától a 301-es parcelláig bejártunk mindent. Ott volt Fónay Jenő is. A csoportban zömében nálam idősebbek voltak, és mint kiderült,
többségükben a Nagy Imre-kormánytagok gyerekei voltak.
Én polgári közegben nőttem fel. Nálunk a kommunizmust és a szocializmust nem tartották jó dolognak, nem így éltük meg. Ők viszont szocialista érzületű emberek voltak, akik pont ellenkező élményekről számoltak be, mint amiket én megéltem a családomban.
Ők büszkén viselték gyerekkorukban azt, hogy az apjuk 56’-os volt, és sok pozitív élményük volt. Az egyiknek például a zöldséges bácsi az utcájukban adott gyümölcsöt, mert az apukája 56’-os volt. Lehet, azért, mert a Nagy Imre-perben vettek részt a szüleik, és annak volt presztízse abban az időben.
Akkor döbbentem rá, hogy 56’ nem volt más, mint mindenkinek valamiféle, a saját beállítottságának megfelelő elutasítás.
Mert voltak, akik nem a szocializmust akarták megszüntetni, hanem azt a rezsimet. Volt, aki a szegénységet, a kilátástalanságot utasította el. Az én szüleim viszont teljes mértékben a kommunizmust.
Ezen a kiránduláson beszélgettem ezekkel az emberekkel. Nekik az volt a furcsa, hogy valaki nem beszél arról, hogy az apja részt vett a forradalomban, és börtönben ült.
A végén elszöktem, leszálltam a buszról, mert egyszerűen annyira más szemléletűek voltak, hogy nem tudtam azonosulni velük.
Én azt vettem észre, hogy nekik identitászavart okozott, hogy történelmi léptékkel is mekkora emberek voltak a szüleik, és ahhoz képest ők kicsodák. Szerintem ők ugyanúgy megsérültek ebben gyerekként.
Apám nagyon sok ember életét megkeseríthette a jelentéseivel. Sokakat feldobott sajnos. Ez az igazság.
De tudni kell, hogy ezzel együtt nem ítélem el az apámat. Felmentem őt.
Elnéző vagyok vele, és az összes III/3-as ügynökkel. Nem tartom szép dolognak, félre ne értsd. Viszont nem tudom, hogy ha abban a korban megéltem volna mindazt, amit az apám, akkor mit csinálok. Ha 16-17 évesen megélem azt a másfél éves huzavonát, amíg a másodfokú perben az életfogytiglanról tizenkét évre mérséklik a büntetésem, nem biztos, hogy egészségesebben jöttem volna ki a dologból.
Arról nem beszélve, hogy a börtönben volt, amikor két naponta megverték, és válogatott módszereket vetettek be, hogy idegileg kikészítsék.
Hol vannak azok, akik beszervezték őket, és rávették az embereket, hogy gerinctelenül feljelentsék a barátaikat, rokonaikat? Őket miért nem szidjuk? Az ő nevüket miért nem ismerjük?
És azt is gondolom, hogy amit 56’-ban csinált, amiért elítélték, az hőstett volt. Azért elismerést érdemel.
Az vethet rá követ, aki ugyanezeken átment, és ennek ellenére gerinces, egészséges tudott maradni, és képes volt nemet mondani.
