ÉLET-STÍLUS

Amitől minden szülő retteg: mikortól engedjük el egyedül a gyereket?

Nyilván mindenki iszonyúan aggódik, de egyszer el kell jönnie ennek a pillanatnak. Elmondjuk, hogyan könnyítheted meg.

Link másolása

A Mom With Five blog sokkal több egy ötgyerekes édesanya egyszerű naplójánál, egy valóságos családi magazin. R. Fonyó Barbara végzettségét tekintve történész-egyiptológus, de az egyetem elvégzése után – némi kitérőtől eltekintve – külpolitikai újságíróként dolgozott a Magyar Távirati Irodánál. 2002 óta háztartásbeliként, főállású anyaként éli a mindennapjait öt gyerek (4 fiú és egy lány) édesanyjaként.

Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.

Nálunk is felmerült, természetesen. Az első döntést sok évvel ezelőtt kellett meghoznunk és jelentem – nyilván nem mondok meglepőt – nem volt könnyű. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, sok érdekes tapasztalattal lettem gazdagabb, például, hogy a körmömet nemcsak tövig tudom rágni, hanem sokkal tovább is, különösen akkor, ha Nagyfiú csak este nyolckor keveredik haza a könyvtárból, ami hétkor zár be és tíz percre van tőlünk gyalog. Na, jó tizenötre, de akkor egy élemedett korú csiga tempóját vettem alapul és amúgy is rollerrel ment.

Hol tartunk most? Jelenleg három gyerekem jár egyedül iskolába, Nagyfiú és Nagylány pedig már nemcsak ezt a távolságot teszi meg kíséret nélkül, hanem a kerületbe, sőt Nagyfiút már több budai kerületbe is elengedem magában. 11 és 14 évesek. Korai? Mihez képest? Ha azt vesszük, hogy Középső 7 és fél éves kora óta jár egyedül iskolába, akkor nem. Ha a rájuk leselkedő veszélyeket nézem, akkor bármikor az lenne. Akkor mi alapján döntöttem? Azt kell mondjam, a megfelelő időpont kiválasztása teljesen egyedi és egyéni, minden a körülményektől függ: a gyerek habitusától/érettségétől (ez nincs egyenes arányban az életkorral), a lakókörnyezettől, a lakóhely és a célállomás közötti távolságtól, valamint számít az is, hogyan juthat el (gyalog, tömegközlekedési eszközzel, esetleg többszörös átszállással) A pontból B-be.

gyerek_egyedul3

A környezetünkben mindenkit nagyon meglepett, hogy Nagyfiú milyen korán kezdett el önállóan közlekedni az otthonunk és az iskola között: tény és való, hogy még nem volt 9 éves sem, amikor már egyedül tette meg ezt az utat naponta kétszer, reggel és délután (azt nem kötöttem az orrukra, hogy azóta addig lazultam az anyaságomban, hogy Középső már elsős osztályos kora óta egyedül jár). Tulajdonképpen ő volt az, aki maga kérte, hogy már ne kísérgessük, és én nagyon boldog voltam, hogy ebben a tekintetben ilyen megbízható.

Aggódtam-e? Persze. Minden indulás előtt százszor átvettük, hogy mire kell figyelnie: csak zöld jelzésnél lép le az úttestre, de akkor is körültekintően körbenéz, hogy biztosan nem jön-e autó, ahol csak zebra van és nincs lámpa, ott vagy megvárja, hogy odaérjen egy felnőtt is és vele együtt halad át, vagy több tucatszor is körbenéz, mielőtt nekivág az átkelésnek. Szerencsére az iskola felé vezető úton csak egy olyan kereszteződés van, ahol nincs lámpa, csak kijelölt gyalogátkelőhely, de itt olyan sokan járnak, hogy mindig akadt valaki, akihez hozzácsapódhatott.gyerek_egyedul4

Ahogy az idő haladt, úgy kellett egyre kevesebbszer átismételni a legfontosabb közlekedési szabályokat és úgy vált ő is egyre magabiztosabbá. Közlekedési ismereteire és megbízhatóságára alapozva fél év múlva kiterjesztettük azon intézmények, célpontok körét, ahová egyedül mehetett: így került a listára a vívó és a cselgáncs edzés helyszíne, néhány közeli iskolatárs otthona, anyósom lakása illetve a közelben lévő focipálya.

Az első önálló "közlekedési" lépések megtétele után egy évvel eljött az idő, hogy igénybe vegye a tömegközlekedést is. Itt már sokkal nagyobb körültekintésre volt szükség. Mielőtt ezt engedélyeztük volna, leültünk vele és áttekintettük, hányas járatszámú és milyen járművek vannak a közelünkben, melyik merre jár, mi hány megállóra van a hozzánk legközelebb eső felszállóhelytől.

Először csak virtuálisan utaztunk a kijelölt úti cél felé: egy térkép segítségével kellett elmondania és megmutatnia, hogy merre indulna, mire szállna fel, hol szállna le, a megállóhelytől merre menne tovább.gyerek_egyedul1

Kezdetben csak olyan célokat jelöltünk meg, ahova átszállás nélkül lehet eljutni. Amikor a térképen ez már jól ment, jöhetett a való világ: nem kicsit aggódtunk, hogy tényleg elér-e oda, ahova kell, de eddig – hála a Jóistennek – mindig visszajött! (Természetesen mindig volt nála telefon, ha mégis eltévedne. Jól az eszébe véstük azt is, hogy ha úgy érzi, nem tudja megoldani a feladatot, elvétette az útirányt, ne szégyelljen segítséget kérni a felnőttektől, legyen az rendőr, vagy a jármű vezetője, de soha ne hagyja magát sehova se elvinni, ne hagyja el az adott megállót, kérje, hogy hívják fel a szüleit.)

12 évesen jött el a pillanat, amikor először engedtük el olyan helyre, aminek megközelítéséhez már átszállással is meg kellett küzdenie, de ez azért még most is ritkán esik meg, mert egyrészt olyan szerencsés helyen lakunk, hogy minden elérhető távolságban van, másrészt mindehova rollerrel megy (ez amúgy legalább annyi veszélyt rejt magában, mint a kíséret nélküli közlekedés, de nagycsaládban élni amúgy is veszélyes, szóval edzve vagyok).gyerek_egyedul5

Ahogy az egy sokgyerekes családban lenni szokott, a második, harmadik gyereknél a korábbi tapasztalatokra támaszkodva mindent kicsit könnyebben vesz az ember – bár az aggódás mértéke náluk sem csökken, sőt! -, így aztán Nagylány még korábban kezdte az önállósodást. Alig múlt 8 éves, amikor először engedtük el egyedül. Mondjuk neki annyival könnyebb volt, hogy vagy előtte vagy utána, de ott bandukolt a bátyja, így baj esetén kéznél lett volna az azonnali segítség vagy nem. Középsővel még ennyit sem vártunk, ő azonnal a mélyvízbe került és büszkén mondhatom, kiállta a próbát. Ő még csak az alapkiképzésnél tart, bár az úszóedzésre már ő is el tudna menni egyedül, de mivel az öccsével együtt járnak, ezért mindig kapnak felnőtt kíséretet.

Az önálló közlekedésre való felkészítés során szerintem nagyon fontos, hogy a gyerek is akarja, legyen meg hozzá az önbizalma, a felelősségérzete és legyen elég bátor segítséget kérni, ha bajba jutott. Nem mondom, hogy nincs bennem semmi rossz érzés, semmi félelem, amikor egyedül nekivágnak a városnak, de nem szabhatok gátat az önállósodásuknak, nem foghatom egy életen át a kezüket, és bízom abban, hogy jó tanáruk voltam.

Ha úgy gondolod, másoknak is segítenénk a cikkel, kattints a megosztásra!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Meztelenül nyitott ajtót a pizzafutárnak egy angyalföldi nő – futársztorik
Aki futárnak áll, fel kell készülnie nem mindennapi kalandokra. Jó, ha megőrizzük a hidegvérünket.
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. április 19.


Link másolása

Elképesztő történetekről számolt be a Blikk, budapesti pizzafutárok meséltek.

A világjárvány óta az eddiginél is jobban rászoktak az emberek az online rendelésre. Sokan el is szegődtek áruszállítónak, ételfutárnak és remekül meg lehet belőle élni. Azonban nem árt, ha felkészül furcsa dolgokra is, aki futárkodásra adja a fejét.

Egy 18 éves diák futár az éjszakai műszakok során rendszeresen találkozott például részeg ügyfelekkel. Egyikük például,

amikor áltvette a rendelést, leült a lépcsőre, majd a kerítésbe kapaszkodva mászott vissza az ingatlanba.

A futár elárulta, hogy már a telefonban hallható volt, hogy a megrendelő részeg. De történt vele olyan is, hogy egy üdítő kiborult a szállítás során, és mire kiérkezett a címre, eláztatta a tárolót, és amikor kivette, hogy átadja a megrendelőnek az elázott dobozból a földre borult az étel. Meglepő módon ügyfél udvariasan összeszedte, és zokszó nélkül átvette a rendelést.

Egy másik, 22 éves kiszállító Angyalföldre vitt egy csomagot. Ahogy kell, 4-5 perccel az érkezése előtt telefonon értesítette a címzettet, hogy érkezik a küldemény.

Mikor megérkezett a címre, már nem telefonon kereste a hölgyet, csak felcsengetett a megadott lakásba. Amikor kinyílt az ajtó, a címzett, egy hölgy csak fehérneműt és egy meglehetősen átlátszó köntöst viselt. Amikor a nő rájött, hogy a csomagja érkezett meg, döbbenten annyit mondott annyit mondott:

„Úristen, bocsánat, azt hittem az ügyfelem vagy!”

Olyan is előfordul, hogy a futár és a megrendelő között konfliktus alakul ki. Emiatt járt úgy egy másik 22 éves futár, hogy bár az ügyfele a csomagot átvette, azonban a kijutással akadt egy kis gond. Mikor a futár felcsengetett, hogy nyomják meg az ajtónyitó gombját, bosszút állt rajta a dühös ügyfél, nem engedte ki a házból. Amikor a kiszállító megpróbált a többi lakáshoz csengetni, ők azt hitték, hogy be szeretne jönni, és ők sem segítettek. Végül egy órát kellett várnia, amíg valaki kiengedte.

A tanulság csupán annyi, hogy az menjen futárnak, aki fel van készülve a néha nem is olyan kellemes kalandokra is.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Egy hospice nővér elmagyarázta, miért nem érdemes félni a haláltól
Julie McFadden szerint életünk befejező szakaszában testünk fokozatosan kikapcsol és endorfinszintje is megnő, amivel megkönnyíti a haldokló utolsó napjait.
Maier Vilmos - szmo.hu
2024. április 05.


Link másolása

Egy sokéves tapasztalattal rendelkező hospice nővér videóban magyarázta el, miért nem érdemes félni a haláltól, vette észre a LADbible. Sokak számára talán ijesztő lehet, hogy mi történik velünk az elmúlás után, Julie McFadden szerint azonban „az emberi test a halára van kitalálva” és „biológiailag segít a meghalásban”.

Julie a videóban elmondja, hogy a közelgő halál jelei már fél évvel korábban észlelhetők. Ilyenkor ugyanis a haldokló már „kevesebbet eszik, kevesebbet iszik és többet alszik”.

„Az agyunkban beépített mechanizmusok vannak arra, hogy éhesek és szomjasak legyünk. Amikor a szervezet érzékeli, hogy az élet vége felé közeledik, ezek a mechanizmusok kikapcsolnak, így az ember általában nem érez éhséget és szomjúságot, ami segíti a szervezet lassú kikapcsolását” – mondja a rutinos nővér.

Julie McFadden szerint azonban ez a haldokló számára teljesen normális. Életünk utolsó szakaszában ugyanis számos olyan dolog történik a testünkkel, ami megkönnyíti az elmúlást.

„A szervezet lassan ketózisba kerül, ami endorfint szabadít fel. Ezek az endorfinok tompítják a fájdalmat és az idegeket, miközben eufórikus érzést is adnak az illetőnek, aki ettől jól érzi magát” – mondta a hospice nővér.

A teljes, angol nyelvű videót itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Gyökeresen megváltozott a Temu, és ez nem véletlen
Rengeteg panasz érkezett a cég miatt, mert a meghirdetett akciók rendszeresen nem voltak valósak, ráadásul a weboldalon sok volt a sürgető üzenet.

Link másolása

Mi is írtunk róla nemrégiben, hogy több bejelentés után a Gazdasági Versenyhivatal vizsgálatot indított a Temunál. A legtöbben azt kifogásolták, hogy az akciókban sok esetben 95%-os, vagy akár annál is magasabb kedvezményekkel csábították a vásárlókat, ám ezek nem bizonyultak valósnak. A GVH úgy vélte, hogy a Temut működtető vállalkozás vélhetően tisztességtelen kereskedelemi gyakorlatot folytat és megtéveszti a fogyasztókat.

Most azonban alaposan megváltozott a Temu kereskedelmi gyakorlata. Szinte teljesen eltűntek a hirdetések a neten, és megszűntek a weboldalon a sürgető üzenetek is. A GVH szerint előremutató, hogy a cég felülvizsgálja a kereskedelmi gyakorlatát - írja az Economx.

A GVH a lap megkeresésére azt közölte, hogy a vizsgálati szakaszban vannak, és ez még nem jelenti azt, hogy a vállalkozásról kimondták volna, hogy jogsértéseket követtek el. Most a tényeket tisztázzák, amire három hónapjuk van, ez pedig kétszer két hónappal hosszabbítható.

A nemzeti versenyhatóság mindig üdvözli, és a fogyasztók, valamint a tiszta piaci verseny szempontjából előremutatónak tartja, ha egy eljárás alá vont vállalkozás a hivatal eljárásának megindítását követően felülvizsgálja a kereskedelmi gyakorlatát - írták. „Természetesen mindez a jelenlegi vizsgálati szakban nem befolyásolja a GVH tényfeltárási kötelezettségét” – közölték.

A portál szerint:

2024 áprilisára a Temu 1 millió fős bázist épített Magyarországon, ezzel 25,6 százalékos súllyal bír a hazai online vásárlókon belül.

A Temu anyacége, a PDD 2023 negyedik negyedévben 88,88 milliárd kínai jüanos (12,5 milliárd amerikai dolláros) árbevételt ért el, ami 123 százalékkal magasabb az előző év azonos időszakánál.

Forrás: Index

Link másolása
KÖVESS MINKET:


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Ezeket a dolgokat bánják meg a legtöbben a halálos ágyukon
Egy ápolónő összegyűjtött öt dolgot, amire a leggyakrabban gondolnak, ha közeleg a vég.

Link másolása

Bronnie Ware ápolónő palliatív ellátással foglalkozik, vagyis olyan betegeket gondoz, akik valamilyen súlyos, életet rövidítő betegségben (pl. végső stádiumú daganatos megbetegedés) szenved – írja az UNILAD.

Munkáját körbeveszi tehát a halál, s éppen ezért összegyűjtött 5 dolgot, amit az emberek többsége az utolsó pillanataiban sajnálni kezdenek.

Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat!

Bronnie az egyik leggyakoribb megbánást a munkával kapcsolatban hallotta.

Ugyanis a legtöbben - főként a férfiak - túl sok időt szenteltek a munkának, és jóval kevesebbet a szeretteiknek.

Bárcsak a saját életemet életem volna, ahelyett, amit mások elvártak.

Haláluk perceiben sokan úgy érzik, elnyomták valódi vágyaikat, és nagyon sajálják, hogy nem valósították meg az álmaikat.

Sajnálom, hogy nem ápoltam jobban a baráti kapcsolataimat!

Ahogy idősebb lesz az ember, annál elfoglaltabb, és egyre nehezebb fenntartani a barátságokat.

Egy tavaly készített felmérés szerint az Egyesült Államokban a válaszadók nyolc százaléka mondta azt, hogy nincsenek közeli barátai.

Ki kellett volna mutatnom az érzéseimet!

Bronnie szerint nagyon sok ember, aki elmondta neki az utolsó szavaival, mit érez, hozzátette azt is, hogy egész életében elfojtotta az érzéseit, hogy békében legyen másokkal.

Bárcsak boldogabb lettem volna!

Az ápolónő páciensei gyakran tették fel azt a kérdést: vajon tényleg tudjuk értékelni a boldog pillanatokat? A válaszuk pedig a halálos ágyukon érte őket: a boldogság egy választás lehet, amivel érdemes volna élnünk.


Link másolása
KÖVESS MINKET: