Áldások és átkok között is tántoríthatatlan Anya, Társ és Múzsa – Yoko Ono 90 éves
Szöveg és fotó: Göbölyös N. László – Címkép: Flickr - Simon Harriyott
Egy spirituálisan gondolkodó ember, ha találkozik valakivel, aki testben-lélekben hozzátartozott egy már nem élő harmadikhoz, úgy érezheti, hogy az előbbi megérintésével néhány pillanatra eljuthat a másik dimenzióba. Pontosan ezt éreztem 30 évvel ezelőtt, amikor a Nemzeti Galériában rendezett tárlatának megnyitója előtt kezet foghattam Yoko Onóval és egy szűk félórát beszélgethettünk. Akkoriban többször járt Magyarországon, még egy galériát is vásárolt a Falk Miksa utcában.
Megértettem, hogy mi tette Johnt és Yokót hihetetlen erejű társakká az életben, az alkotásban, a békéért, az emberek közti toleranciáért folytatott küzdelmükben, miként azt is, hogy Lennon halála után sem hagyta el soha többé azt a nőt, aki anyja, szerelme, barátja és múzsája volt.
Yoko Ono szombaton lesz 90 éves, és sokakban máig él a „Beatles-romboló” bélyeg, holott, amikor szerelmük Johnnal beteljesedett, a Mesés Négyek már elindultak saját útjaikon, mert a közös kreativitás kihunyóban volt bennük. Az sem igaz, hogy Yoko Lennonnak köszönhette hírnevét, hiszen a kortárs művészeti körökben már évekkel korábban letette hírnevét, John is éppen egy londoni kiállításán ismerkedett meg vele.
A szamuráj ősökkel rendelkező Yoko 1933. február 18-án született Tokióban, a legelitebb japán iskolákba járt, közben megismerkedett hazája hagyományos művészetével, mindenekelőtt a kabuki színházzal és a japán dobzenével. Bár a II.világháború után családja szülei New York-ba költöztek, Yoko Tokióban maradt, itt végezte el a középiskolát – osztálytársa volt a császári trónörökös Akihito – énekelni tanult és első nőként vették fel a Gakusuin egyetem filozófia szakára. 1952-ben azonban ő is Amerikába ment, és hamarosan kapcsolatba került a legkiválóbb kortárs zenészekkel és performance-művészekkel, köztük John Cage-dzsel és Jonas Mekassal, Merce Cunninghammel, e tapasztalatait ötvözte hazája tradícióival.
A performanszot, amelyet egy korabeli kritikus „az emberi kapcsolatok elidegenedéseként” értelmezett, Yoko még a 2000-es években is előadta a 9/11-es trauma ellen és mostani budapesti kiállítás programjának is része lett. Ugyancsak 1964-ben jelent meg a Grapefruit című könyve, amelyet a „konceptuális művészet” nevű irányzat egyik alapművének tekintenek, a Nyugat és a buddhizmus találkozásának a művészi felfogásban. Innen datálható a nemzetközi Fluxus mozgalom hatására készült kísérleti filmjeinek egész sorozata, amelynek leghíresebb darabja, A légy (The Fly) már 1971-ben, John Lennonnal közösen készült.
1966. november 7-én találkoztak először a londoni Indica Galériában, ahol Yoko Unfinished Paintings (Befejezetlen festmények) című kiállítását rendezte. Az egyik műnél a nézőnek fel kellett másznia egy fehér létrán egy nagyítóval a mennyezetig, ahol ez a felirat állt apró betűkkel: YES. Ez az ötlet döntő hatással volt Lennonra, a villámcsapás másfél évtizedes, hol viharos, hol harmonikus kapcsolat kezdete volt.
Ma már a kortörténet része a pár 1969-es amsterdami, majd montreali „ágytüntetése”, a Give Peace A Chance című békedal születése, majd a világ 12 nagyvárosában elhelyezett fekete betűs fehér plakátok: A HÁBORÚNAK VÉGE, HA TE IS AKAROD! Ehhez született két évvel később a Happy Xmas (War Is Over) című dal, amely ma már szinte mindenütt hozzátartozik a karácsonyi énekekhez. Zenei és eszmei szempontból egyaránt hatottak egymásra, és bár sokak számára Yoko sikító előadói stílusa „elviselhetetlen” volt, olyan emlékezetes lemezeket készítettek együtt, mint a politikai-társadalmi kérdéseket feszegető 1972-es Some Time in New York City, vagy mint az 1980-as Double Fantasy, amelyben belső békéjüket, félelmeiket és reményeiket énekelték meg. Úgy tűnt, 40-es éveikre lecsillapodtak, megtalálták a családi harmóniát, 1975-ben megszületett közös gyermekük, Sean. Ezt rombolta szét John Lennon 1980. december 8-i meggyilkolása.
„A mi kapcsolatunk érdekes vegyület volt. Ő Nyugatról, én Keletről, én a felső osztályból, ő pedig munkás származású volt. A mi kapcsolatunk sokakat zavart, faji szempontból is. És ez furcsa módon felszabadított minket. Ha már összejöttünk, arra is volt bátorságunk, hogy kimondjuk, amit gondolunk” – mesélte Yoko abban a bizonyos 1993-as interjúban és a békemegmozdulásaikat a rossz kedvű, háborúzni akaró királyoknak szánt bohóctréfáknak nevezte.
Immár több mint 40 éve Yoko Ono ápolja John Lennon művészi és emberi örökségét, a ő kezdeményezésére hozták létre a New York-i Central Parkban a Strawberry Fields emlékhelyet, ahol a zenész-író-grafikus hamvait szétszórta. 2007-ben az izlandi Videy-szigeten avatták fel az általa tervezett Imagine Peace üveg világítótornyot, amelynek ötlete még az 1970-es évben született, amikor egy határok nélküli világról, Nutopiáról álmodtak.
A béke, az emberek közötti megértés azóta is áthatja alkotói tevékenységét, amelyben mindig fontos szerepet szánt a közönség interaktivitásának. Így születtek meg „kívánságfái”, amelyekre bárki feltűzhette gondolatait, vagy a Nemzeti Múzeumban még holnapig látható kiállítás egyik legfontosabb eleme, a Menekült csónak (Refugee Boat), egy fehér falu szoba közepére felállított, oldalára fordított ladik, ahol minden felületet teleírhattak kék filctollakkal vagy kék festékkel a látogatók. Párommal percekig némán álltunk ebben a viszonylag szűk térben, amely a számtalan nyelven leírt szavak, vágyak, imák és nem utolsósorban a főleg Putyinnak címzett szitkok által elképesztő energiát sugárzott.
Maga volt a halálfélelem a Why, című animációs film Yoko sikolyával, és nem bírtuk ki sírás nélkül a Happy Xmashoz készült új videót sem, amely sok-sok pillanatfelvétellel vágta az arcunkba, hogy miként arat válogatás nélkül az értelmetlen halál. Párom szerint háborút csak olyanok indíthatnak, akikből teljesen hiányzik a másik ember iránti együttérzés, az empátia és én is így gondolom. És viszontláttam azt a csak fehér bábukat felsorakoztató sakktáblát, ami már ott volt annak idején a Nemzeti Galériában is, „lépj” felszólítással. Mint szenvedélyes sakkozó, lépni akartam, de egy múzeumőr rám szólt, hogy tilos a kiállított tárgyakhoz hozzányúlni, hiába magyaráztam neki, hogy épp a lépés a lényeg, nem tudtam meggyőzni. Ugyanígy jártam most a Nemzeti Múzeumban is.
Yoko Ono 30 évvel ezelőtt mondott szavai napjainkban érvényesebbek, mint valaha: „Ma két választásunk van: vagy beletörődünk egy olyan világba, amelyben csak a legerősebbek maradnak fenn és akkor a szép, de érzékeny embereknek, a művészeknek végük. De én hiszek még eredendő bölcsességünkben.”
