KULT
A Rovatból

Aki megzenésítette a 4-es metrót

Petruska András 5 éve koncertezik egyszemélyes zenekarként. Tavaly megjelent lemezét az új metróvonal megállói ihlették.


Először a tévéképernyőn ismerte meg az ország, de ő a celebség helyett a valódi rajongói tábor felépítését választotta. Többnyire egy szál gitárral áll ki a színpadra, mégis teljes értékű zenekar illúzióját kelti: ha kell, dobként, ha kell, basszusgitárként használja hangszerét. Sokáig csak angolul énekelt, de tavaly elérkezettnek látta az időt a váltásra.

Első nagylemezének ráadásul rögtön rendhagyó koncepciót választott, amit a kritikusok az év egyik legnagyobb meglepetésének neveztek. Az igazi média- és közönségfigyelmet mégis az a klipje hozta meg neki, amelyben alvajáróként, alsónadrágban kóborol Budapest utcáin. Szólókarrierjének ötödik évfordulója alkalmából beszélgettünk.

– Mi az első zenével kapcsolatos élményed?

– Ezt teljes biztonsággal nem tudnám megmondani, de talán Halász Judit vagy 100 Folk Celsius lehetett. Arra konkrétan emlékszem, hogy a Bródy János által írt Micimackó két verzióját – az egyiket Halász Judit, a másikat Koncz Zsuzsa énekelte – egy egész nyáron át hallgattam és hasonlítgattam össze egymással. Ekkor lehettem olyan négyéves. Aztán bekötötték hozzánk az HBO-t, és ezen szinte rögtön sikerült elkapnom egy Paul McCartney koncertet. Innentől nem volt megállás, végérvényesen megfertőzött a zene szeretete és a koncertezés iránti rajongás.

petruska1

Névjegy

Petruska András 1986-ban született Budapesten. Kilencéves korától egészen 2008-ig Bussy Gábornál, az Impro Zenei Műhely alapítójánal tanult gitározni és énekelni. Ezzel párhuzamosan Kósa Zsuzsa magániskolájában tanult több, mint egy évig, illetve 2007-2010 között a Kőbányai Zenei Stúdió hallgatója volt.

2009-ben gitártanárként dolgozott a börzsönyi Zeneiskolában, azóta is országszerte tart workshopokat dalszerzés, hangszerelés és fingerstyle témában. 2013 óta tanít a kétegyházi DARKE gitártáborban, valamint 2014-ben meghívást kapott a Gitármánia táborba is, mint óraadó. Olyan előadókkal állt már egy színpadon, mint az Illés, az LGT, a Quimby, vagy Tommy Emmanuel.

Feltűnt a Megasztár tévéműsor 5. szériájában, de továbbjutása ellenére a versenytől végül visszalépett. 2007-ben a Benczúr-ház jazz tehetségkutató versenyének győztese volt akkori zenekarával, az Impress-sel. 2010-ben megkapta a Veszprémi Utcazene Fesztivál szakmai díját, rá egy évre pedig a Fringe-díjat. Idén áprilisban Artisjus Junior díjra jelölték. Pályafutása során több formációban megfordult, majd 2010 tavaszán szólókarrierbe kezdett. Önálló produkciójával évente nagyjából 120 koncertet ad.

petruska4

– Mikor határoztad el, hogy hivatásszerűen ezzel szeretnél foglalkozni?

– Álmok és vágyak szintjén gyakorlatilag mindig előttem volt a cél. Más kérdés, hogy sokáig hiányzott belőlem az a fajta talpraesettség vagy karakánság, hogy megpróbáljak tenni is érte. Érettségi után is inkább polgári szakmát választottam, beiratkoztam az ELTE-re szociológia szakra. Aztán úgy a második-harmadik év környékén fogalmazódott meg bennem, hogy ketyeg az óra, már nem vagyok annyira fiatal. Bár tulajdonképpen csak 21 éves voltam, de így is azt éreztem, hogy ha meg akarom valósítani az álmaimat, nem halogathatom tovább. Szóval ha beszélhetünk bármilyen konkrét elhatározásról, az ekkor történt.

– Hogy látod öt év távlatából, a Megasztárban való szereplésed hozzátett valamit a karrieredhez?

– A Megasztár egy nagyon szerencsés véletlen volt az életemben, amit utólag se bánok, hiszen ezrek ismerték meg a nevemet és a zenémet ennek köszönhetően. Nagyon jó kiindulópontnak gondolom, amit éppen ideális mértékben sikerült meglovagolnom. Mindazonáltal az a közeg nagyon idegen volt számomra, ezért is döntöttem végül a visszalépés mellett. Büszke vagyok rá, hogy mára szinte teljesen sikerült magam mögött hagyni. Aki akkor közel került a zenémhez, az most már sokkal inkább az azóta megjelent dalaim miatt követi a tevékenységemet, nem azért, mert én vagyok a srác a tévéből. Aki pedig csak később ismert meg, annak jó eséllyel ki is maradt az egész történet.

Továbbjutás a Megasztár válogatóján:

– Mennyivel lettél kiforrottabb azóta, hogy 2010 tavaszán először álltál ki egyedül a színpadra?

– Szakmailag sokkal könnyedebb vagyok. Olyan ez a dolog, mint a sport: minél többet edzel, annál jobbak lesznek az eredményeid. Zeneileg is sokat csiszolódtam,

"
nem véletlenül csak tavaly jelent meg az első lemezem. Szerettem volna megvárni, amíg az általam kipróbált stílusokból kialakul egy egyéni hangvétel,

amit tényleg a magaménak mondhatok, és amiről nem egy másik előadóra asszociálnak az emberek. A Metropolita albumra nagyon büszke vagyok, és most, hogy már a folytatás dalai is születnek, úgy érzem, egyre lazábban megy a dolog.

Ami a koncertezés pszichológiai oldalát illeti, annak idején az egészet úgy kezdtem el, hogy én magam is elcsodálkoztam, milyen hamar mekkora sikere lett. Volt az egészben egyfajta ártatlanság, ami aztán egyre inkább átcsapott rutinná. Folyamatosan próbáltam megújulni, és ez kicsit talán görcsössé tett, de mostanában ezt is egyre inkább sikerül elengednem. Folyamatosan kapom az újabb és újabb feladatokat az élettől, de szerencsére azt is érzem, mikor kell megállnom és szünetet tartanom. Összességében úgy gondolom, egyre egészségesebb hozzáállással tudom ezt az egészet csinálni.

– Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy a 4-es metróról akarsz lemezt készíteni?

– Talán az egyetem kezdetén, amikor az addigiakhoz képest nagyon kitágult számomra Budapest. A belváros kocsmái közül szinte mindet végigjártuk, és még a külső kerületekbe is kimentünk néha egy-egy koncert miatt. Akkor kezdtem el figyelni a közlekedés szépségét, hogyan épül fel ez az egész méhkas. Majd megismertem a 4-es metró tervezett útvonalát, és már abból valamiféle zenét hallottam ki.

"
Elsőre megragadott, ahogy a város gyakorlatilag 10 különböző arcát mutatja meg a 10 megálló alatt.

Azt hiszem, tudatos döntés nem is állhatott volna emögött, egyszerűen jött magától: az ilyesmihez egyfajta művészi kattantság szükséges. Például emlékszem, hogy mikor egyetemistaként az akkori barátnőmnek megemlítettem az ötletet, szimplán hülyének nézett... (mosolyog)

A Móricz Zsigmond körtér című dal szövegvideója:

A koncepció tehát jó ideje megvolt, de a megvalósítás egyre csak váratott magára. Aztán amikor arra jutottam, hogy eljött az ideje az első nagylemezemnek, újra átfutott bennem, hogy vajon mikor is adják át az új metrót. Az első gondolatom az volt, hogy biztosan még sokára, de aztán utánajártam, és kiderült, hogy a tervek szerint alig egy év múlva már futni fog. Ez adta meg a végső lökést, hogy komolyan nekiálljak kidolgozni. 2013 áprilisa környékén kezdtem el lejegyzetelni, honnan hová tart majd az album, és júniusban álltunk neki Babarci Bulcsúval (a TükeZoo együttes frontembere, valamint a Metropolita szövegeinek társszerzője – a szerk.) megírni a dalokat. Végül szinte napra pontosan a metró átadásakor jelent meg a lemez.

A Metropolita inspirációiról

„Ezen a lemezen minden megtalálható, ami számomra Budapest. A dalokban találkozik a valóság és a fikció, a mai modern város a múlt romantikájával, az önéletrajzi ihletésű, vagy kifejezetten az én generációmra jellemző történetek. A zenei ábrázolásban is ugyanez volt a célom. Többnyire a magyar népi dallamvilágot és hangszereket helyeztem bele városias, zsibongó kontextusba. Azonban, ha Budapestről alkot zenét az ember, könnyen beugrik a mindenhonnan beszűrődő cigányzene, a sanzonok és a vigadók világa, de Cseh Tamás is kötelező része egy nagy fővárosi zenei képeslapnak.

petruska2

Számomra ez az album a lelki hazaérést, önmagam megtalálását jelenti. Fiatalon nagyon nehéz kérdés, mit kezdjek azzal az információval, hogy ennek az országnak vagyok a szülöttje és ez a kultúra nevelt fel. Akár szeretem, akár nem, ez a környezet az otthonom. Ezt nem lehet megmásítani. Ez az én történetem, saját magam és a városom kapcsolata, gondoltam, játszom egy jót azzal, hogy megzenésítem.”

Forrás: A38-tól a Zeneakadémiáig blog

– Mekkora váltás volt neked egy ennyire kompakt, ráadásul magyar nyelvű repertoárral turnézni az addigi koncertjeidhez képest?

– Annyira nem éreztem élesnek a váltást. Szerintem sokkal jelentősebb volt, amikor 2012 környékén a country-s, folkos témákat hátrahagyva elkezdtem Steve Swindellivel dolgozni. Ekkor születtek az olyan, addigiaknál jóval tökösebb és hiphoposabb dalaim, mint az I’m Bad, a Double Speak, vagy a Not Dancing Tonight. Mire eljutottam a Metropolitáig, addigra azt éreztem, hogy nagyjából már letisztultak a végletek.

– Milyen a viszonyod a régebbi dalaidhoz az újakkal összehasonlítva?

– A legnagyobb részüket ma is teljesen vállalhatónak érzem, és szerintem továbbra is repertoáron tartom majd őket. Azt tudni kell, hogy a nagylemez előtt kiadott dalaim, amelyek főleg EP-ken jelentek meg, hivatalosan sosem kerültek kereskedelmi forgalomba. Most fogjuk majd megnézni, hogyan tudnánk őket (vagy legalábbis egy részüket) fizikai formátumban is megjelentetni. Ősszel a Szent Gellért tér című digitális kislemezre már felkerült két korábbi szám újrakevert-kipofozott verziója, de jó néhány van még elfekvőben. Valószínűleg olyan is lesz köztük, amit a második albumomra teszek majd fel. Persze vannak azért olyanok is, amelyek mára aktualitásukat vesztették, vagy legalábbis nem tudok ugyanúgy kötődni hozzájuk, mint mikor megírtam őket.

– Hogy élted meg a Szent Gellért tér klipjének forgatását, amikor órákon át egy szál alsónadrágban kellett mászkálnod a városban?

– Először mereven elutasítottam a koncepciót, de szerencsére annyira profi csapattal dolgoztam (Lőrincz Nándor és Nagy Bálint, akik Boggie Parfüm-klipjét is készítették) hogy végül beláttam, jó kezekben vagyok. Belegondolva világos lett nekem, hogy ez a sztori remekül visszaadja a Metropolita alaphangulatát. Adott a srác, aki megénekli a városát, aki részese a forgatagnak, de egyben kívül is áll. Ez az egész dolog a maga szofisztikált, kikarikírozott módján nagyon jól lejön a klipből.

– Mennyire lepődtek meg az emberek, milyen reakciókat kaptál?

– Nagyon furcsa volt számomra, hogy az emberek legnagyobb része tökéletesen ignorálta a szituációt. Én sokkal több incidensre, beszólásra, vagy akár csak bámuló tekintetre számítottam, hiszen első ránézésre

mégiscsak egy alsógatyás hülyegyerek sétálgatott gitárral a nyakában. Ráadásul a kamerák se mindig látszódtak, tehát nem jött le egyből, hogy forgatás zajlik. Az, hogy szinte semmi reakciót nem kaptam, mindenképp felvet bizonyos kérdéseket a társadalom ingerküszöbével kapcsolatban.

Lehetséges, hogy ma már tényleg nem számít még csak megbotránkoztatónak sem az ilyesmi? Persze nem bánom, hogy nem estek nekem, de akkor is furcsa az egész.

– Temesvári Bence hegedűn gyakorlatilag már állandó vendég a koncertjeiden, és a lemezfelvétel során is sok zenésszel dolgoztál együtt. Ez azt jelenti, hogy az eddig jellemző egyszemélyes zenekar-koncepciót félretetted?

– Zenészként lételemem a kísérletezés, sosem tudhatom előre, mit hoz a jövő. Az albumon elég nagy teret kap a népzene, így ahhoz, hogy legalább részben reprodukálni tudjam a hangulatát élőben is, elkezdtem Bencét egyre több koncertre magammal vinni. És azt éreztem, hogy az a fajta stílus, amit én művelek – tehát a zenekarszerű, úgynevezett fingerstyle gitározás – tulajdonképpen ugyanúgy működik, hiába van velem valaki más is a színpadon. Attól még ugyanúgy én vagyok a zenekarom dobosa és basszusgitárosa egy személyben. A virtuozitási igényemet továbbra is ki tudom élni, ehhez csak hozzátesz egy szólista.

petruska3

Mostanában egyre jobban foglalkoztatnak a fúvósok, hobbiszinten én magam is elkezdtem népi furulyát tanulni. Elképzelhető, hogy a jövőben bővülünk majd egy fúvóssal, sőt az sem kizárt, hogy pár év múlva egy dj-vel közösen fogok fellépni. Fogalmam sincs, mit hoz a jövő, de tényleg arra törekszem, hogy folyamatosan valami új dologgal álljak elő.

"
Imádom azt a szabadságot, amit az egy szál akusztikus gitár ad,

és amíg ehhez egy plusz hangszer csak hozzátesz, nem látom semmi akadályát. Másfél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ez lesz, de utólag nagyon jó döntésnek tartom.

– Ha nem is mostanában, de valamikor el tudnád még képzelni magad egy hagyományos rockzenekar élén?

– Erre is csak azt tudom mondani, hogy fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Elképzelhető, de őszintén szólva sokkal inkább érdekelnek a be nem járatott formák. Dobos helyett szívesebben dolgoznék beatboxossal, basszusgitáros helyett tubással, ilyesmi. Egyre jobban érdekel az elektronikus zene is, persze nem a diszkós vonal, de samplerezést vagy loopokat például abszolút lehet, hogy használok majd a dalaimban.

5. születésnapi koncert

Az április 23-i buli a Muzikum Klubban egyszerre lesz áttekintő és előremutató jellegű. Egy-két új dal biztosan elhangzik majd, annál is inkább, hiszen a közeljövőben egy online kislemez megjelenése is tervben van. Emellett jó néhány olyat is elővesznek majd, ami utoljára nagyon régen szerepelt a repertoárban, hegedűkísérettel pedig még egyáltalán nem.

Vendégként ott lesz Szeder-Szabó Krisztina a Melodisztik és Szeder zenekarokból, valamint Vitáris Iván az Ivan & the Parazolból, ők is több számban közreműködnek majd. Különlegesség, hogy tervben van egy igazi unplugged-blokk is, amikor bármifajta erősítés nélkül, a közönség soraiban, teljesen intim környezetben fognak megszólalni a dalok

– Mi az, ami már körvonalazódott a második lemezeddel kapcsolatban?

– Az biztos, hogy annyira erős koncepciója nem lesz, tehát például nem a 3-as metróról, vagy a fonódó villamosokról fog szólni... (nevet) Olyanfajta igény azért van bennem, hogy továbbra is legyen egy összefüggő világa és hangulata, még akkor is, ha a dalok témája egyébként eltérő. Nem sietünk vele sehova, szerintem valamikor jövő tavasszal fog kijönni, a 30. születésnapom környékén. Ez a dolog egyébként komoly lelki kihívások elé állít, hiszen hiába gondolom magam fiatalnak, a harmincas szám azért mégiscsak sok. Ilyenkor kicsit számot vet az ember, hogy hová jutott el eddig, mi az, amit ünnepelni tud és mik a korlátai. Ennek a számvetésnek a révén rengeteg gyerekkori emlékem villan be, amiből szintén születhetnek dalok. Mindenesetre ha elkészül időben, ez a lemez szuper kis szülinapi ajándék lesz magamnak.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Az egész amerikai kontinenst egyesítő népünnepély lett a Trump által nyíltan megvetett Bad Bunny félidei show-ján
Ritka az, ahol amerikai elnök ennyire ellenzi a legnagyobb amerikai események kiemelt pontját, de Bad Bunny félidei koncertje pontosan ezt a kitüntetést kapta. Politikai hadszíntér, republikánus ellen-halftime show-val. A Puerto Ricó-i énekes pedig a legszebben válaszolt minderre.


Már a bejelentés pillanatában tudni lehetett, hogy a 2026-os Super Bowl félidei show-ja nem csak a zenéről fog szólni. Bad Bunny, a Puerto Ricó-i reggaeton-király ugyanis az első olyan szólóelőadó, aki úgy kapta meg a világ legnézettebb 13 percét, hogy nem volt hajlandó angolul énekelni.

Minden üzenet, minden nüansz elsősorban a történetmesélésen alapult: azokon az embereken, akik igazán naggyá teszik Amerikát.

Itt pedig nem az Egyesült Államokra, hanem magára a kontinensre fókuszálunk, ezt pedig különösebb nyelvtudás nélkül is megérthettük.

Spanyol nyelvű világuralom a pályán

Benito (ahogy a rajongók hívják) nem bízta a véletlenre: a show-t a Titi Me Preguntó-val indította, és az ígéretéhez híven egy hatalmas latin fiesztát varázsolt a Levi’s Stadium gyepére.

A látványvilág brutális volt, és sikeresen adaptált díszleteket Bad Bunny az egyébként futó turnéjáról, az albumborítója is megelevenedett, de az igazi sokkot a vendégfellépők okozták.

Bár sokan Cardi B-t várták, Bad Bunny két hatalmas nagyágyút húzott elő: Lady Gaga váratlanul bukkant fel, hogy aztán Bruno Mars nélkül, egy latinosított verzióban kerüljön elő legutóbbi klasszikusainak egyike. Ricky Martin pedig egyfajta generációs hidat képezve csatlakozott, és a „LO QUE LE PASÓ A HAWAii” előadásával emlékeztette a világot a latin zene erejére, ami bölcs húzásnak bizonyult, ugyanis két ekkora név nyomatékosítja az üzenetet, az valamit biztosan jelenthet.

Bad Bunny pedig egy generációkon átívelő sztorit tálal, miközben minden tökéletes – pontosabban majdnem minden: Bad Bunny élő hangja kicsit hasonlít a felvételen valaki olyanra, aki életében először hallotta a dalokat, majd emlékezetből megpróbálta reprodukálni őket.

Sajnos a korábbi évek félidei show-jához képest hangban nagyon csúnyán alulmarad a 2026-os, de hát a Patriots sem szokott nulla ponton állni három negyeden keresztül.

A bosszantó jelenség mellett a katasztrófaturizmus és az objektív újságírás jegyében megnéztük az “ellenbulit” is, amely az “All American Halftime Show” nevében a republikánus szavazóknak készült,

a Kid Rock fémjelezte show pedig öreges, izzadtságszagú, erősen kínos élményként sújt le ránk.

Kiemelkedő megemlékezést kapott Charlie Kirk, akinek a legacy-ját próbálják őrizni, jelen esetben inkább kevesebb sikerrel.

Visszatérve Bad Bunnyra, olyan titkos meglepikkel szolgáltak, ahol a casual bulizó arcok között Pedro Pascal, Cardi B, Karol G és Jessica Alba is felbukkant.

Az, hogy ők nem voltak előtérbe helyezve, és a korábbi halftime show-khoz mérten a kameramunka is sokkal több szerepet kapott, ami különösen jó ízt adott az egésznek.

A show igazi súlyát nem a flitterek, hanem a puszta időzítés adta. 2026-ban, egy olyan politikai klímában, ahol a bevándorláskérdés és az amerikai identitás meghatározása körül izzik a levegő, Bad Bunny fellépése felért egy békés, de határozott tüntetéssel.

Azzal, hogy Benito egyetlen angol szót sem volt hajlandó énekelni, egyértelművé tette: a spanyol nyelv nem „idegen” többé az Egyesült Államokban, hanem a kultúra szerves része. Míg a stadionon kívül a Trump-adminisztráció szigorú bevándorlási intézkedései és az ICE (Bevándorlási és Vámhivatal) razziái tartják félelemben a latin közösségeket, a színpadon Bad Bunny büszkén hirdette:

„Nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek. Emberek vagyunk és amerikaiak.” Ez a mondat, amit már a Grammy-gálán is bedobott, a Super Bowl éjszakáján vált húsbavágóvá.

A Kid Rock-féle „ellenbuli” pedig pont azt a mély árkot mutatta meg, ami az országot kettészakítja: míg az egyik oldalon a „Faith, Family, Freedom” (Hit, Család, Szabadság) szentháromságára épített, kizárólag angol nyelvű patriotizmus dübörgött, addig a Super Bowl színpadán egy befogadóbb, multikulturális jövőkép jelent meg. Ez a 13 perc nemcsak szórakoztatás volt, hanem egy kulturális hitvallás amellett, hogy Amerika arca végérvényesen megváltozott.

Ugyanitt, a meccsből megelégedtünk volna sokkal kevesebbel, míg ezt a latin bulit tovább is bírtuk volna.

Az idei Super Bowlt, azaz az amerikaifutball-bajnokság (NFL) döntőjét a Seattle Seahawks nyerte, miután 29-13-ra legyőzte a New England Patriots csapatát. Ezzel története során másodszor lett bajnok.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A Hét Királyság lovagja négy rész után visszaadta a hitemet a Trónok harca világában - Még csak most kezdődött és mindjárt vége…
Az HBO Max csendben ledobta az év egyik legjobb fantasy-sorozatát. A Hét Királyság lovagja úgy csap oda, hogy még a Sárkányok háza is pironkodhat.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 10.



Az első négy epizód után nyugodtan kijelenthető: az HBO Max talán az eddigi legjobb döntését hozta, amikor George R. R. Martin kevésbé grandiózus, ám annál emberibb történeteihez nyúlt vissza. A Sárkányok harca vontatott, túlbonyolított fáradt története után igazi üdítő szomjoltó a fantasy kalandok világában.

A sorozat már az első két résszel meglepően erős nyitást produkált, de a harmadik és a negyedik felvonás az, ahol igazán megmutatja, mire képes.

Ezekben az epizódokban nemcsak felgyorsulnak az események, hanem olyan narratív fordulatok is érkeznek, amelyek új megvilágításba helyezik a korábban látottakat. Különösen a harmadik rész lezárása. Spoilerek nélkül annyi elárulható, hogy több addig homályos motiváció és apró történés is érthetővé válik a könyvet nem olvasók számára. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ember hirtelen kedvet kap újranézni a korábbi részeket, immáron a friss információk tükrében.

A negyedik epizód pedig végre teljes erővel beemeli a fő történetszálat: a Hetek próbáját, azt a lovagi küzdelmet, amely nemcsak Duncan sorsát dönti el, hanem tulajdonképpen útjára indítja a későbbi kalandjait.

Ez a pont az, ahol világossá válik, hogy a sorozat nem pusztán egy hangulatos előjáték, hanem komolyan gondolja a konfliktusokat, a téteket, a morális dilemmákat és a karakterek fejlődését.

Mindezt úgy, hogy közben meglepően letisztult marad: nincs túlírva, nem akar mindenáron sokkolni, mégis folyamatosan fenntartja a feszültséget.

A tempó is figyelemre méltó, bár kellett is ez neki, mert nem egy hosszú sorozat. Némelyik epizód csupán félórás, tartalomban sokkal többet ad, egy pillanatig sem válik vontatottá a cselekmény.

A dialógusok pontosan kimértek, a jelenetek gördülékenyen követik egymást, a dramaturgia pedig olyan magabiztos, hogy az ember észre sem veszi, mennyire gyorsan lepereg egy rész.

Külön öröm, hogy a széria nem próbál modern frázisokat és kikacsintásokat erőltetni a középkorias miliőbe: a szereplők beszéde és viselkedése illeszkedik a világhoz, ami manapság, furcsa módon, már önmagában is üdítő. Lehet, hogy ez csak az új Star Trek sorozat után tűnik fel…

A két főszereplő közti dinamika továbbra is a produkció egyik legnagyobb aduásza. Peter Claffey és Dexter Sol Ansell remekül működik együtt: Duncan naiv, tiszta szándékú kóbor lovag és Egg meglepően érett, talpraesett fiatal inasa olyan párost alkotnak, akiknek minden közös jelenete kincs.

Ritka az olyan fantasy-kaland-sorozat, ahol ennyire könnyű szívből drukkolni a hősöknek, nem azért, mert muszáj, hanem mert valóban szerethetőek.

Dunk különösen érdekes figura a Trónok harca univerzumában: ő az a ritka kivétel, aki nem próbál ügyeskedni, nem akar a nagyhatalmúak sakktábláján előnyhöz jutni, egyszerűen csak tisztességes lovag szeretne lenni. Egg pedig kiváló ellenpont, fiatal kora ellenére józan ésszel és kíváncsisággal folyamatosan árnyalja a helyzeteket és voltaképp életben tartja az óriás lovagot.

A mellékszereplők sem maradnak csak a „bajuszpörgető” antagonisták szerepében. Imádtam utálni a gonoszokat. A családi viszályokkal terhelt nemesi családok épp annyira voltak érdekesek, mint főszereplőink.

A tétek ugyan kicsiknek látszanak egy Trónok harcához képest, de szeretett szereplőinknek az élete múlhat egy-egy döntésen.

Egy igazán élvezetes lovagi tornába csomagolt, belső konfliktusoktól feszülő családi csetepatét követhetünk végig az HBO Maxon.

Az egész sorozat legnagyobb erénye talán az őszinteség. Nem akar mindenáron trendeket kiszolgálni, nem próbál rálicitálni saját univerzumának legsötétebb pillanataira, hanem egy földhözragadt, emberközelibb fantasy-kalandot mesél el.

Ennek ellenére, vagy épp pont ezért, sokkal több érzelmet közvetít, mint első pillantásra gondolnánk.

Jó a forgatókönyv, működnek a karakterek, a fordulatok nem érződnek öncélúnak, és az intrikák is pont annyira összetettek, hogy lekössék a figyelmet anélkül, hogy elveszítenénk a fonalat. Persze azért itt is folyik a vér… mégis csak George R.R. Martin írta.

Négy rész után nehéz nem lelkesedni. Régen találkoztam olyan modern sorozattal, amelyről ennyire könnyedén írtam pozitív hangnemben, és amely ilyen magabiztosan találta el a saját tónusát.

Minden adott ahhoz, hogy a hatepizódos első etap valódi kincsként maradjon meg a nézők emlékezetében.

Nagyon remélem, hogy Ser Duncan the Tall története nem ér véget itt. Az HBO a további kötetekhez is bátran hozzányúlhat majd, csak addig jöjjön ki a pletykált negyedik kötet. Mert ha elfogy az alapanyag a Warner streaming szolgáltatója nem arról híres, hogy jó döntéseket hoz. Ha a folytatásban az utolsó két rész is tartja ezt a színvonalat, a Hét Királyság lovagja könnyen az év egyik legjobb új sorozata lesz. Az biztos, hogy a Trónok harca világának már most a legkedveltebb mellékága. Bocsi Sárkányok háza, de nem bocsi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az Északi-sarkvidéken tanult meg járni, gyerekkora óta jogilag siket volt, és a sírkövén is a fingással poénkodik – Leslie Nielsen ma lenne 100 éves
Erőszakos apja elől menekült a kanadai légierőhöz, és csak 62 évesen lett világhírű, miután drámai színészként képtelen volt befutni.


Leslie William Nielsen éppen 100 évvel ezelőtt, 1926. február 11-én született Kanadában, Saskatchewan tartomány Regina nevű városában. Édesanyja, Mabel Elizabeth Davies Walesből emigrált Kanadába, édesapja, Ingvard Eversen Nielsen pedig dán származású rendőr volt a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnél. Volt egy bátjya is, Erik Nielsen, aki hosszú ideig kanadai parlamenti képviselő, kabinetminiszter, 1984-től 1986-ig pedig Kanada miniszterelnök-helyettese volt. Nielsen a gyermekkorát az Északi-sarkvidéken töltötte, mivel az apja ott szolgált. Egyszer elmesélte, hogy ott is tanult meg járni. A családfő, Ingvard állítólag erőszakos ember volt, gyakran verte a feleségét és a fiait is.

Leslie, hogy elmeneküljön a bántalmazásokkal teli gyerekkorából, 17 évesen belépett a Kanadai Királyi Légierőbe, annak ellenére, hogy jogilag siket volt, már gyerekkora óta hallókészüléket kellett viselnie.

„Nagyon nehéz színésznek lenni, mivel minden attól függ, hogy a megfelelő szöveget mondd a megfelelő időben, te viszont nem hallod a jelzéseket. El sem tudom mondani, hányszor kellett volna azt kérdeznem, hogy »Mi?«, ha nem lett volna hallókészülékem. Tehát ez a szerkentyű életmentő, és lehetővé teszi, hogy gyakoroljam a mesterségemet” – nyilatkozta erről egyszer Nielsen.

A második világháború alatt egyébként légi lövészként szolgált repülős bevetéseken. A háború után aztán a torontói Lorne Greene Academy of Radio Arts színművészeti akadémiára iratkozott be. A tanulmányai alatt ösztöndíjat kapott a New York-i Neighborhood Playhouse színházba, ahol színpadi és zenei tanulmányokat folytatott, mielőtt 1950-ben megkapta első komolyabb televíziós szerepét a Studio One című antológiasorozat egyik epizódjában.

Nem hajthatott fogatot

Az ötvenes évek elején számos kisebb szerepet kapott jóképű statisztaként, mellékszereplőként. Mivel már akkor is kiváló orgánuma volt, dokumentumfilmekben és reklámokban működött még közre narrátorként, hogy megkeresse a megélhetéshez szükséges pénzt. Ő azonban ennél többre vágyott, arról álmodozott, hogy Hollywood nagy nevű sztárja lesz. 1956-ban aztán kapott egy kis szerepet első játékfilmjében, a The Vagabond King című romantikus musicalben. A film bukás volt, de a producer, Nicholas Nayfack megkedvelte a fiatal és jóképű Nielsent, és felajánlotta neki, hogy beválogatja egy éppen készülő sci-fibe, a Tiltott bolygóba (1956). Nielsen természetesen kapva kapott az alkalmon, s ő lett az egyik főszereplő. A film (Shakespeare A vihara az űrben, ami valójában forradalmi volt, a Star Trek előfutárának tekintik) pedig nagy sikert aratott. Annyira, hogy Nielsen is népszerű lett, így szerződést kapott az MGM-nél.

Több évnyi kisebb szerepek és színészi küzdelmek után végre nevet szerzett magának. Pár évvel később nagyon szeretett volna szerepelni a Ben-Hurban (1959), így jelentkezett a meghallgatásra is, Messala szerepére, de nem járt sikerrel, Stephen Boyd lett a befutó. Ekkorra az MGM-mel kötött szerződése lejárt, így már szabadon dolgozhatott máshol, és így is tett.

Az 1960-as évektől kezdve a filmek iránti lelkesedése alábbhagyott, már sokkal szórakoztatóbbnak találta a tévés munkákat, ezért feladta az álmát, hogy hollywoodi sztár legyen, és inkább a képernyőkre költözött.
Akkoriban számos tévésorozatban szerepelt, például az Alfred Hitchcock bemutatjában, A szökevényben, a Peyton Place-ben vagy a The Wild Wild Westben. Ám ezekben is mindig mellékszerepekben tűnt fel, soha nem lehetett ő a főhős. Visszatért oda, ahol az ötvenes évek elején kezdte, a kisebb és másodlagos szerepekhez, csak most már a vászon helyett a tévében.

Hülyeség komolyan

Nielsent addig komoly drámai színészként tartották számon, ráadásul jóképű is volt, csupán nem kapott olyan szerepeket, amelyekkel bizonyíthatta volna a tehetségét és rátermettségét. 1969-ben aztán elcsípett egy főszerepet a The Bold Ones: The Protectors című kemény és nyers zsarusorozatban, ami azonban nem tartott sokáig, mindössze hét rész után levették a műsorról. A hetvenes években így visszatért a kisebb szerepekhez olyan sorozatokban, mint a San Francisco utcáin, a M.A.S.H., a Hawaii Five-O, a Kojak, a Kung Fu, a S.W.A.T., sőt, 1971-ben és 1975-ben a Columbóban is feltűnt. S persze azért akadtak mozifilmek is, például az évtized egyik népszerű katasztrófafilmje, a Poszeidon katasztrófa (1972), az 1977-es Az állatok napja (amiben többek között villámlások közepette félmeztelenül harcol egy medvével) vagy a Lángoló város (1979).

Majd 1980-ban jött a nagy áttörés! Egy testvérpár, David és Jerry Zucker, valamint írótársuk, Jim Abrahams (azaz a ZAZ trió) 1977-ben nagy sikert arattak a The Kentucky Fried Movie című vígjátékukkal, ezért egy újabb szokatlan komédiával akartak előállni. Akkoriban népszerűek voltak az Airport-filmek, ők pedig át szerették volna dolgozni a kevéssé ismert, 1957-es katasztrófadarabot, a Zero Hour!-t, méghozzá a sajátos abszurd humorukkal nyakon öntve.

Ebből született meg az 1980-as Airplane!, amelyben talán a film legemlékezetesebb karakterét éppen Leslie Nielsen játszotta az orvos Dr. Rumackként.

Zuckerék azért választották őt erre a tőle eddig felettébb szokatlan vígjátéki szerepre, mert olyan nagyszerű drámai színész volt, s úgy gondolták, széles körben nem ismert, de azért felismerhető arcokkal elhitethetik a nézőkkel, hogy az Airplane! komoly katasztrófafilmnek tűnik, és a hangulata is az, a poénok pedig sokkal nagyobbat ütnek, ha drámai színészek komoly, rezzenéstelen arccal mondják el azokat. A tervük bejött, az Airplane! új műfajt teremtett a komédián belül.

A paródiák fapofa királya

Nielsen pedig rákapott a vígjáték ízére, és sikerült később ebből karriert csinálnia. Ennek köszönhető az is, hogy manapság az egyik legnagyobb nevettetőként emlékezünk rá. A ZAZ trió 1982-ben előállt a Nagyon különleges ügyosztály című sorozattal, amelyben Leslie Nielsen játszotta Frank Drebin (a magyar szinkronban Drebil) detektívfelügyelőt, egy kifejezetten Nielsen számára megalkotott szerepet. Az Airplane!-től eltérően azonban a Nagyon különleges ügyosztály nem volt nagy siker a tévében. Csupán hat epizódot forgattak belőle, és ezek közül csak négy került adásba, mielőtt az ABC csatorna kaszálta a szériát. Aztán később levetítették az utolsó két részt is.

„Ez az a fajta humor, ami nem való a televízióba, mert oda kellett figyelni rá” – magyarázta később Nielsen a sikertelenség okát, utalva arra, hogy a televíziózás már akkoriban is csupán háttértevékenység volt, az emberek általában más dolgot csináltak közben.

Szerencsére a Nagyon különleges ügyosztály mégis kifizetődő lett, hiszen valami sokkal nagyobb született belőle később. A Paramount ugyanis megszerezte a sorozat VHS-forgalmazási jogait, és 1985-ben kiadta mind a hat epizódot. A kazetták nagy sikert arattak, a stúdió ezért felkereste Zuckeréket, hogy kérnek még ebből. Így végül 1988-ban megjelent a Csupasz pisztoly, az elkaszált tévésorozat egész estés filmváltozata.

Nielsen természetesen visszatért Frank Drebinként, s ez lett az első főszerepe egy mozifilmben több mint 30 év után. A közönség zabálta a Csupasz pisztolyt, ez a fajta humor a moziban sokkal nagyobb sikert aratott, nagyobbat az Airplane!-nél is. Nielsen pedig évtizedeken át tartó küzdelem után, 62 évesen végre világsztár lett.

Ezt követően a stúdiók kifejezetten Nielsen főszereplésével készülő paródiafilmeket rendeltek, így született meg a kilencvenes évek paródiafilmes őrülete. Jött a Bújj, bújj, ördög! (1990), a Csupasz pisztoly 2 ½ (1991), a Csupasz pisztoly 33 1/3 (1994), a Drakula halott és élvezi (1995), a Drágám, add az életed! (1996), a Sziki-szökevény (1998) vagy a Horrorra akadva harmadik (2003) és negyedik (2006) része.

Nielsent ugyanakkor a való életben sem lehetett komolyan venni. Például mindig felbukkant a világ különböző talk show-iban kedvenc poénjával, egy egyszerű fingógéppel, amelyet az interjú közepén sütött el általában.

Sosem állt le, világszerte milliókat nevettetett meg egészen a 2010-es, 84 éves korában bekövetkezett haláláig.

Szellentéssel a sírba

Nielsen összesen négyszer házasodott: Monica Boyer éjszakai klubénekesnővel 1950 és 1956 között voltak házasok, Alisande Ullmannal 1958 és 1973 között, Bobbye Brooks Oliverrel 1981-től 1983-ig, végül Barbaree Earllel 2001-től Leslie haláláig. Két lánya született a második, egyben leghosszabb házasságából: Thea és Maura. A kései éveiben Barbaree-vel az arizonai Paradise Valley-ben és a floridai Fort Lauderdale-ben éltek.

2010 novemberében Nielsen rosszul lett, így a Fort Lauderdale-ben található Holy Cross Kórházba szállították. November 28-án a színész unokaöccse, Doug a Winnipeg-i CJOB rádióállomásnak elmondta, hogy a nagybátyja 84 éves korában, a családja és a barátai körében örökre elaludt, a halálát tüdőgyulladás okozta, keleti parti idő szerint délután 5:30 körül. Nielsen holttestét a Fort Lauderdale-i Evergreen temetőben helyezték végső nyugalomra 2010. december 7-én, amelynek során elsüthette utolsó poénját: a síremlékére ugyanis még korábban a „Let 'er rip”, azaz „Ereszd ki!” feliratot választotta (az eredeti angol szöveg több szinten is megállja a helyét, hiszen a fingós poén mellett arra is utalhat, hogy hagyják őt nyugodni). A temetésen természetesen a Csupasz pisztoly zenéje szólt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
„Az, hogy fájdalom nélkül nincs eredmény, egyszerűen nem igaz” – Jennifer Aniston 57 évesen átírta a fitnesz szabályait
A kor tényleg csak egy szám! A legjobb példa erre Jennifer Aniston akinek ma van a születésnapja, mert a korát meghazudtolóan jól néz ki. A színésznő elmondta, hogy a Pvolve-módszerrel tartja magát fitten.


Jennifer Aniston ma lett 57 éves, de a kilencvenes évek óta a fittség és a kortalan szépség szinonimája.

„A ‘fájdalom nélkül nincs eredmény’ egyszerűen nem igaz. Jennifer most nyíltan szembemegy ezzal a felfogással, hogy a test sanyargatását az eredményesség feltételének tekinti.

Lehet eredmény fájdalom nélkül is” – szögezte le egy exkluzív interjúban. Ez a felismerés vezette el a Pvolve nevű funkcionális programhoz, amely nemcsak a testét formálta át, de a mozgáshoz fűződő viszonyát is alapjaiban írta újra.

A Pvolve egy alacsony terhelésű, kontrollált mozdulatokra épülő rendszer, amely speciális, ellenálláson alapuló eszközökkel dolgozik.

A cél nem az ízületeket terhelő ugrálás vagy a súlyok emelgetése, hanem a teljes izomláncok aktiválása, a mobilitás és a stabilitás fejlesztése.

A koncepció tudományos hátterét egy, az Exeteri Egyetemmel közösen végzett kutatás is alátámasztja, amelynek kezdeti eredményei szerint 40 év feletti nők körében 12 hét alatt mérhetően javult az erőnlét, a rugalmasság és az egyensúly.

Aniston számára a valódi fordulópontot egy 2021-es hátsérülés hozta el.

Ekkor szembesült azzal, hogy a korábbi, nagy intenzitású edzései hosszú távon fenntarthatatlanok.

„A Pvolve tiszteletben tartja, hol tart a tested, és lehetővé teszi, hogy a korlátaid körül dolgozz” – magyarázta a színésznő, aki 2023 júniusában hivatalosan is partnerként csatlakozott a márkához.

„Egy 30 perces Pvolve-edzéstől is csurom vizes lehetek, és elképesztő eredményeim vannak – anélkül, hogy szó szerint összetörném a testemet” – mondta a People magazinnak.

Független tesztek szerint a program hatékony és rugalmas, de a fejlődéshez elengedhetetlen a progresszív terhelés és a speciális eszközök használata.

Aki követné Aniston példáját, annak elsősorban digitális úton van erre lehetősége. A Pvolve havi 24,99 dolláros, azaz nagyjából 8 ezer forintos streaming-előfizetéssel több ezer online órát kínál, míg a fizikai stúdiók egyelőre főként az Egyesült Államokban és Kanadában terjednek.

A fitneszprogram mellett a színésznő magánélete is rendeződni látszik; születésnapját új párjával, Jim Curtis hipnoterapeutával ünnepli, akivel a hírek szerint közel egy éve alkotnak egy párt. „Tényleg tisztelned kell, ahol a tested épp tart.”


Link másolása
KÖVESS MINKET: