1917. február 13-án letartóztattak egy nőt Párizsban. Nem volt sem fegyvere, sem kódolt üzenete, sem táskányi titkos dokumentuma. Egy táncos volt. Vagy mégsem csak az?
Ha egy mondatban kellene összefoglalni Mata Hari történetét, valahogy így hangzana:
egy holland lány, aki keleti táncosnőként vált híressé, és akit a franciák kivégeztek, mert elhitték róla, hogy német kém. De ez a mondat se nem igaz, se nem hamis – ahhoz, hogy megértsük, ki is volt ez a nő, nem elég a legenda. Mert bár Mata Hari neve máig egyet jelent a femme fatale, a végzet asszonya archetípusával, valójában egy sokkal tragikusabb, összetettebb sors rajzolódik ki mögötte.
A háborúnak bűnbakok kellenek. Február 13-án, Párizs szívében, a fényűző Hôtel Élysée Palace egyik lakosztályában letartóztattak egy világsztárt: a Mata Hariként ismert holland táncosnőt, Margaretha Geertruida Zellét. Tíz hónappal később hajnalban sortűz dördült Vincennes-ben.
De mi történt valójában az elfogás és a kivégzés között, és kicsoda volt ő: egy a politika útvesztőiben tévelygő naiv művésznő, vagy egy hidegvérű, számító manipulátor?
Margaretha 1876-ban született Hollandiában. Apja jól menő kalapos volt, anyja korán meghalt. A család szétzilálódott, őt egy rokon nevelte tovább, majd egy tanítóképzőbe küldték – ahonnan elbocsátották, mert viszonya lett az iskola igazgatójával. Ez már akkor is botrány volt, de később az egész életére jellemző volt: mindig férfiak határozták meg a sorsát – és mindig úgy, hogy végül ő fizette meg az árát.
A húszas évei elején jó ötletnek tűnt férjhez menni egy jóval idősebb holland katonatiszthez, akivel Jáva szigetére költözött.
A házasság rémálommá vált: a férfi verte, alkoholista volt, egyik gyerekük meghalt, a másik túlélt egy mérgezést. Végül elváltak – és itt jött el az a pont, ahol Margaretha úgy döntött, új identitást teremt magának.
Párizsba ment, ahol az 1900-as évek elején épp hódított az orientalizmus. A Nyugat éhes volt a misztikumra és a Keletre – még ha annak valósága nem is egyezett azzal, amit láttak. Mata Hari – a „Hajnal szeme” – pont ezt az ideális fantáziát testesítette meg. Táncelőadásainak nem sok köze volt a tradicionális jávai rítusokhoz, de ez senkit nem zavart. Félmeztelen táncaival, egzotikus kosztümjeivel, és azzal, ahogy játszott a férfiakkal, egy új szimbólum született: az erotikus nő, aki egyszerre misztikus, veszélyes és elérhetetlen.
Sokan ki is nevették – több kritikus szerint rossz táncos volt –, de ettől függetlenül működött a varázs.
Francia tábornokok, német diplomaták, orosz hercegek hevertek a lábai előtt. És innen már csak egy lépés volt a gyanú, hogy nemcsak a testét árulja, hanem információkat is.
Amikor kitört az első világháború, Európa megvadult. Mindenki gyanús volt. A katonák hullottak a fronton, és a hatóságok bűnbakokat kerestek. Mata Hari – aki továbbra is utazgatott, luxusban élt, és férfiak tucatjaival volt viszonya – tökéletes célpont lett.
A francia hírszerzés szerint 1916-ban elfogtak egy titkos üzenetet, amit a németek írtak, és ami állítólag rá utalt. Az is lehet, hogy valóban elfogadott pénzt információért – de az is lehet, hogy játszott a tűzzel anélkül, hogy felfogta volna, milyen messzire ment. Egy biztos: a háborús pszichózisban senki sem vette a fáradságot, hogy tényleg kiderítse, mit csinált. A szex, az idegenség, a színpadon használt fátylak és a függöny mögötti férfiak – mind ellene szóltak.
A francia katonai igazságszolgáltatás iratai szárazon rögzítik a tényeket. Az 1917. február 13-i elfogást követően a hírhedt Saint-Lazare női börtönbe szállították. A per 1917. július 24-én és 25-én zajlott le zárt ajtók mögött. A hadbíróság halálra ítélte, a kegyelmi kérvényét elutasították, és október 15-én hajnalban végrehajtották az ítéletet a vincennes-i erődben.
A vád gerincét a francia hírszerzés által lehallgatott és dekódolt rádiótáviratok adták, amelyeket a német katonai attasé küldött Madridból Berlinbe. Ezekben egy „H-21” kódnevű ügynökre hivatkoztak, akit a francia elhárítás Mata Harival azonosított.
Az Eiffel-torony rádióállomásán rögzített üzenetek lettek a per kulcsfontosságú bizonyítékai, noha több történész is felhívja a figyelmet arra, hogy a legfontosabb üzenetek eredeti példányai később eltűntek a dossziéból.
A brit titkosszolgálat, az MI5 iratai szerint a francia nyomozók egy ponton megtörték a táncosnőt. Egy Londonba küldött jelentés szerint Mata Hari beismerte, hogy az amszterdami német konzul beszervezte, és 20 000 frank előleget kapott. Ez az összeg, amely mai árfolyamon körülbelül 1,16 millió forintnak felel meg, a vád egyik sarokköve lett. A védelem ezzel szemben azzal érvelt, hogy a pénz csupán kárpótlás volt a német hatóságok által korábban lefoglalt bundáiért és személyes tárgyaiért.
A pénz azonban nem csak a német oldalon merült fel.
Mata Hari azért vállalta a kockázatos játékot a francia hírszerzéssel, mert szerelmes volt egy fiatal orosz tisztbe, Vadim Maszlovba, aki súlyosan megsérült a fronton.
Hogy meglátogathassa a frontkórházban, a francia elhárítás vezetője, Georges Ladoux kapitány segítségét kérte, aki cserébe kémfeladatot ajánlott neki. Az ígéret mesés volt: akár egymillió frankot is kaphat – mai értéken közel 58 millió forintot –, ha bizalmas információkat szerez a német trónörököstől.
A nyomozást vezető Pierre Bouchardon kapitány a jegyzeteiben kíméletlen portrét festett róla. „Macskaszerű, hajlékony, ravasz, gátlástalan, könyörtelen, született kémnő volt” – írta a nőről, akit tizennégy alkalommal hallgatott ki. Évekkel később azonban a per egyik legfontosabb szereplője, André Mornet kormánybiztos már egészen másként emlékezett vissza.
Egy magánbeszélgetésben állítólag úgy fogalmazott, az egész ügy „nem volt nagy dolog”. A kihallgatások során, amikor a szeretői hosszú listájával szembesítették, Mata Hari a brit jelentések szerint így vágott vissza:
„Minden tisztet szeretek, és inkább választok szeretőnek egy szegény tisztet, mint egy gazdag bankárt.”
A per idején, 1917 tavaszán Franciaország mély katonai és morális válságban volt. A Nivelle-offenzíva katasztrofális kudarca után lázadások törtek ki a hadseregben, a hátországban pedig egyre nőtt a fásultság. Ebben a légkörben a kormánynak égető szüksége volt egy bűnbakra, egy látványos sikerre, amely demonstrálja, hogy az állam ura a helyzetnek. Egy egzotikus, szabad erkölcsű, külföldi nő, aki magas rangú tisztekkel és diplomatákkal tartott fenn kapcsolatot, tökéletes célpontnak bizonyult.
A bírósági ítélet nyelvezete is a propagandát szolgálta, amikor „az évszázad egyik legnagyobb kémnőjének” nevezte, aki „katonák tízezreinek haláláért felelős”.
A kivégzéséről Henry G. Wales, az International News Service tudósítója küldött emlékezetes beszámolót. Leírása szerint Mata Hari visszautasította, hogy bekössék a szemét, és a tizenkét fős kivégzőosztaggal szemben állva csókot dobott a katonáknak. A sortűz eldördülése után a test lassan térdre rogyott, majd hátraesett. „Lassan, ernyedten a térdére ereszkedett… Aztán hátraesett” – írta Wales a The Guardian szerint.
A kivégzést felügyelő altiszt a legenda szerint csak ennyit mondott a látottak után: „Istenemre, ez az asszony tud meghalni.”
Aztán múltak az évtizedek – és a történelem kicsit megbánta, amit tett. Mata Hariról könyvek jelentek meg, filmek készültek, ikon lett. Egyes kutatók szerint soha nem adott át érdemi információt senkinek – mások szerint ügyes manipulátor volt, aki egyszerűen lebukott. De a legtöbb mai történész szerint Mata Hari nem volt igazi kém, inkább csak egy nő, aki rossz korban, rossz helyen játszott olyan szerepekkel, amelyek meghaladták a lehetőségeit vagy a képességeit.
A francia hadsereg 2017-ben – száz évvel a kivégzése után – újra megvizsgálta az aktáit. És bár nem mentették fel, egyértelmű lett:
az ellene hozott ítélet sokkal inkább szólt a háborús pánikról és a nőgyűlöletről, mint az árulásról.
Egy olyan világban, ahol a nőknek nem lehetett hatalma, egy asszony, aki szabadon szexualizálta magát, utazott, pénzt keresett és befolyásos férfiakat hódított meg, már önmagában fenyegetésnek számított.
