prcikk: Aki a történelmi hitelességet keresi, menjen inkább levéltárba – megnéztük a Most vagy sohát | szmo.hu
KULT
A Rovatból

Aki a történelmi hitelességet keresi, menjen inkább levéltárba – megnéztük a Most vagy sohát

Látványos kalandfilm született az 1848-as március 15-ről, aki akcióra és kalandra vágyik, nem fog csalódni. Történeti hitelességet azonban ne keressünk, szép képeket annál inkább.
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. március 14.



1848 március 15-e az a nap valóban, amiről mindannyiunknak van egy képe. Egy legendárium, melynek történeti elemeit passiójátékszerűen el lehet játszani iskolai ünnepeken, bizonyos rítusai a mai napig elevenen hatnak (gondoljunk arra, hogy minden magát komolyan vevő szervezet, mozgalom a követeléseit 12 pontban fogalmazza meg azóta is, sosem 11 a pontok száma, de végképp nem 13). Tehát ez az esős márciusi nap bizony közös kultúrkincs. Ilyen szempontból

adósa is volt a magyar film egy nagy opusszal, amely erről a napról szól,

hogy miért most készült el a film, lehet erről rosszmájú és kevésbé rosszmájú megjegyzéseket tenni, de egy biztos: most itt egy művészeti alkotásról fogunk írni, amibe semmi aktuálpolitikai megjegyzésnek nem lesz helye. Azt majd tegyék meg a politikusok, politizáló értelmiségiek. Ez a mű akkor is mű lesz, amikor már a mai politikai kurzus is a történelemkönyvek lapjain fog porosodni. Ha tetszik: vitrinben.

Sok tragikus kísérlet volt már történelmi eseményeink filmen való megörökítésére,

így sikerült tökéletesen hazavágni az István a királyt is,

amiből egy nézhetetlen tévéközvetítést volt képes előállítani az a személy, akinek a nevét most juszt sem írom le.

Leírom viszont Lóth Balázs rendező nevét, mert megérdemli. Balázs minden bizonnyal képes megrendezni jól egy filmet, ha kap egy jó forgatókönyvet. És itt az alapanyag, amiből dolgozott, Kis-Szabó Márk munkája szerencsére jóval több, mint egy áhítatos passiójáték az Ifjakról. Így, bár lesznek fenntartásaink is, de ez a film egy tisztességes, nézhető alkotás, egy évezredben sem emlegethető a Szörényi-Bródy alkotópáros művének meggyalázásával.

Vannak ennek előzményei is. Nagy lélegzetű, már-már történelmi szuperprodukciónak ott volt nekünk eddig az Egri csillagok, melyről szintén elmondható jó-rossz, de emlékezetes alkotás, nemzedékek nőttek fel rajta. Ha majd a politikai táborok megosztó tébolya elmúlik (azaz ez a rezsim mindenképpen), akkor eljöhet az a kor is, amikor meri az is megnézni, esetleg szeretni ezt a filmet, aki ki nem állhatja az alkotói gárda egy részének politikai beágyazottságát.

Nézzük a történetet. Adott 24 óra. Ennyi a cselekmény ideje. 1848. március 14. késő estétől a nagy nap estéjéig.

Jó dramaturgiai keret, kemény feladat, nem lehet mellébeszélni, nincs ugrálás térben és időben, fegyelmez egy ilyen vállalás.

A másik fontos alapvetés: a fikció felvállalása. Aki ebben a filmben 1848. március 15-ének hiteles, történetileg hű leírását keresi, az inkább levéltárba menjen, ne moziba. Ez itt kérem, fikció, ahogy fikció volt Jumurdzsák is, de hát az Egri csillagokról mindenkinek Jumurdzsák jut eszébe, az a személy, aki ott sem volt. Itt is megkapunk egy antagonistát, egy Farkasch nevű titkosügynök(?) besúgó(?) alakjában (Horváth Lajos Ottó), aki legalább annyira elvetemült, mint Jumurdzsák volt hajdanán. De Farkasch nélkül ez a film is csak egy passiójáték lenne, azért meg kár lett volna a felhajtás.

Ami igazán fontos, az az, hogy megértsük, mi is a művészi szabadság, és mi a dramaturgia. Bármennyire felemelő egy történelmi esemény, az egészen addig nem érdemes arra, hogy filmvászonra álmodjuk, amíg meg nem találjuk benne a személyes történeteket, személyes szálat. Ebben a filmben mi a személyes történet?

Egy elvetemült rosszfiú próbálja megállítani a forradalom eseményeit. Személyesen Petőfire vadászik. Összeszövetkezik a város legrosszarcúbb alakjaival, akik aztán megteszik, ami tőlük telik. Az kicsit aggályos számomra, hogy

ezek a rosszarcúak mintha pont és csak romák lennének, csak az arany fuksz hiányzik a nyakukból. Ha ez klisé, az a baj, ha tudatos, az még nagyobb.

És itt el kell dönteni pár dolgot. Az egyik a kontextus.

A hazai, történelemmel foglalkozó nagy filmek örök betegsége, hogy csak az érti, mi is a történet háttere, aki figyelt az iskolában.

Azaz képben kell lenni, mi is az a március 15, kicsoda Petőfi, kicsoda Jókai, Vasvári, stb. És azt sem árt tudni, ki volt Táncsics. Ez sajnos most is így van. Megértem, hogy az egy napos dramaturgiai keret nem tesz lehetővé hosszas előzménytörténetet, de ezt olyan szellemesen meg lehet oldani. Akár feliratokkal is. Még csak nem is kell olyan hosszú rege, mint a Star Wars epizódjai elején van, de néhány tény azért belefért volna, és akkor értenénk, kik ezek a fiatalemberek, akik a Pilvaxban töltik estéiket, és mitől annyira lelkesek. Értenénk, hogy helyzet van. Most inkább csak tudjuk. Tudjuk, mert figyeltünk a történelemórán.

Az számomra nagyon üdítő volt, hogy éreztem a törekvést, hogy végre leléptethessék a szobortalapzatról az ifjakat. Idegesítő, vicces, de mindenképpen bohém huszonéves srácokat látunk, nem dörgő hangon szónokló lánglelkeket. Jól áll a csajozós karakter, a piperkőc, a gátlásos, amitől nagyon jól működhetne a történet. Mi az az egy dolog, ami hiányzik ebből? Egy kis intimitás néha. Ahogy végigdübörög a zene a filmen, úgy dübörög végig a történet is. Elhiszem, hogy a történelem, ha viharos, akkor dübörög, de a klasszikus zene is a piano-forte váltakozására, ennek dinamikájára épül fel.

Karakterépítés szempontjából is annyira jó lett volna, ha bele-belefért volna a nyegléskedés és forradalmi hév mellé egy-egy halk, őszinte, intim, tépelődő beszélgetés, mélázás, kétely.

Amikor Júlia bejelenti Sándorának, hogy gyerekük lesz, ott például megsuhint ennek a szele, de nem jutunk túl egy fortisszimónál és annál, hogy a költő annyit mond, hogy érzi, fia lesz. Ez a ziccer pedig adhatott volna egy mélyebb dimenziót mind Petőfinek, mind Júliának is, ezáltal az egész filmnek.

Ahogy korábban szó volt róla, érvényes dramaturgiai fogás, hogy antagonista jelenik meg a történetben, Farkasch képében. Jó karakter, értem, mi mozgatja. Mindaddig működik ez a szál jól, ameddig nem következnek be olyan cselekmények, melyek viszont súrolják a történelemhamisítás kategóriáját. Amikor az akció és a látvány kedvéért szétverik és felgyújtják Landerer nyomdáját, vagy olasz gárdisták állnak szemben a várban Petőfiékkel, akkor kicsit kényelmetlenül érzem magamat. Azért, mert amíg az antihős behozatala belefér az „akár” kategóriájába, erősíti, színesíti az eredeti történetet,

az nem „akár”, hogy felgyújtották-e vagy sem a pesti nyomdákat, köztük Landerer Lajosét.

Ráadásul szerintem enélkül a tűz nélkül is ugyanúgy megmaradt volna a történet dinamikája.

Menjünk még végig egy kicsit a történelmi hitelesség kérdésén. Sokszor, hangsúlyosan kerül szóba a cselekmény során, hogy magyarul akarnak beszélni, nem németül. Ebből akad is több konfliktus. Az igazság azonban az, hogy 1844 óta a magyar volt a hivatalos nyelv Magyarországon. Meglehet Pest inkább német város volt, mint magyar, de tilalom alatt már régen nem állott a magyar nyelv, mint ahogy állt már a Nemzeti Színház is, persze a Német Színház is működött.

A tizenkét pontba sem került bele a nyelv kérdése, pontosan emiatt, mert ez a követelés már négy éve okafogyott volt.

Most a kevésbé hiteles részek után jöjjenek azok a részek, melyekért külön hálás vagyok. Szerencsére mára a CGI technika odáig jutott, hogy meg tudta jeleníteni a film a reformkori Pest-Budát. Nekem külön izgalmas volt felismerni például a korabeli Kálvin teret (akkor még piactér), a református templommal, és a Ráday utca sarkán álló épületekkel, sárban, pocsolyákkal, mára már eltűnt klasszicista épületekkel. Szerencsére a költségvetés megengedett néhány totálképet is a városról, az épülő Lánchíddal, ami külön izgalmas volt.

Itt a látványtervező csapat történészi hitelességű munkát végzett,

dicsérje ez azt, akit illet, ha a rendező igényességét, akkor neki jár az elismerés.

A színészek közül nem nehéz kiemelni Lukács Sándort Ignaz von Lederer szerepében. Számomra az ő kevés, de súlyos megjelenése, kimért játéka mindenképpen emlékezetes jeleneteket adott a filmhez.

A korábban említett Horváth Lajos Ottó szinte a film főszereplőjeként viszi a történet sötét oldalát. Nemcsak a forgatókönyvírót, őt is dicséri az a pontosság, hogy értem, miért teszi, amit tesz.

Mosolygó Sára mint Szendrey Júlia nem könnyű feladatot kapott. Az életben sem könnyű a Nagy Ember hátterének lenni, egy filmben kifejezetten nehéz autonóm karaktert felépíteni egy ilyen pozícióban. Annyi segítséget viszont kapott, hála az alkotói fantáziának, hogy egy ponton

a mosolygó (nomen est omen) feleségből komoly akcióhős lesz, aki magával a gonosszal száll szembe, számomra mondjuk nem túl hihető, de annál látványosabb közelharcot vív a gorilla méretű Farkasch-sal,

hogy aztán, mintha mi sem történt volna, boldogan ünnepeljen tovább.

Az örök kérdés számomra a főszereplő, Berettyán Nándor. Piszok nehéz lehet eljátszani egy ikont, akiről mindannyiunkban él egy kép, és ehhez kemény karakterépítés és rendezői támogatás kell (a jó forgatókönyvről nem is beszélve). Nem tudom eldönteni, hogy a színész nem tudott maradéktalanul megfelelni a feladatnak, hogy kiszínezze a szobrot, vagy a rendező nem gondolt többet Petőfiről. De tény, hogy

lett volna még mit építeni a karakteren.

Hogy mire gondolok? Mondom, ami tetszett, és érthető lesz. Amikor először elszavalja a Nemzeti Dalt. És még maga sem érzi, hogy most akkor ez működik-e. A legelején látom rajta azt, ami több, mint az ikon, mert esendő. Ilyen mély vonásokból jöhetett volna több.

Dobos Tamásnak köszönjük a festményszerű, igényes képeket, ahogy Hegedűs Gyulának és Kertai Gábornak a vágást, ami hibátlan volt.

Összegezve azt gondolom, hogy aki képes elfelejteni a 2024-as aktuálpolitikai kontextust, hogy NER vagy nem NER, és szeretne megnézni egy profi mesét 1848-ról, nem fog csalódni.

Lóth Balázs jó rendező, az, hogy rábízták ezt a kurzusfilmnek induló alkotást, szerintem sokat mozdított azon, hogy a végtermék egy kellemesen nézhető film,

ami a fentebb sorolt eldöntetlenségek ellenére olyan alkotás, ami fenn fog maradni, tovább, mint a rendszer, ami létrehozta. És ez már jó hír.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
19 évesen megerőszakolta a producere, go-go-táncosként dolgozott, és azért lett szőke, mert Amy Winehouse-nak nézték – Lady Gaga 40 éves
Bár már egészen kiskorától nagy tehetségnek számított, ő direkt kivárta a felnőttkorát, hogy elkápráztassa a világot a hangjával.


Stefani Joanne Angelina Germanotta 1986. március 28-án született a New York-i Lenox Hill Kórházban. Apja, Joseph Germanotta eredetileg New Jersey-ből származik, anyja, Cynthia Bissett pedig Glen Dale-ből. Stefani húga, Natali hat évvel fiatalabb nála. Mindkét szülő egyetemi végzettséggel rendelkezik, olasz származású, és a távközlés világában keresték a kenyerüket. Cynthia a Verizonnál dolgozott, Joe pedig GuestWiFi nevű cég tulajdonosa volt, amit 2002-ben alapítottak, mint az egyik első olyan vállalkozást, amely vezeték nélküli internetszolgáltatást nyújtott New York-i szállodák számára.

Stefani gyermekkorában mindkét szülője otthonról dolgozott. Az 1990-es évek elején a család egy két hálószobás lakásba költözött a Pythian Temple épületben, a New York-i Upper West Side-on.

Az énekesnőt, akit a családja és a közeli barátai Stefnek hívnak, apja pedig Loopynak becézi, apja nővéréről, Joanne-ről és a nagymamájáról, Angelináról nevezték el.

Joanne 1974-ben, mindössze 19 évesen halt meg lupusban, a karrierje során Lady Gaga pedig többször is utalt rá, például 2016-os albumát, a Joanne-t is róla nevezte el. Stefani katolikus hitben nevelkedett a New York-i Upper East Side-on található, kizárólag lányoknak fenntartott Sacred Heart nevű magán kolostoriskolában, amely jelenleg évente körülbelül 30-40 000 dollárt számol fel az iskola-előkészítőtől a 12. osztályig), és exkluzív társadalmi osztályba tartozó gyerekeket járatnak ide. Stefani azonban a szülei rendkívül sikeres szakmai karrierje és az abból fakadó vagyona ellenére állítólag nem mindig illett be teljesen a diákok közé, hanem állítása szerint valahol „középen” ragadt.

Nem akart tinisztár lenni

Gaga zenei nevelése természetesen a kisgyermekkoráig nyúlik vissza. Négyévesen kezdett el hallás után zongorázni, és klasszikus zenei képzésben részesült, hogy továbbfejlessze zongorakészségeit. Bár nem volt hivatásos zenész, Joe Germanotta egy Bruce Springsteen-feldolgozásokat játszó zenekarban játszott, és olyan klasszikus rockzenekarok rajongója volt, mint a The Beatles, a The Rolling Stones, a Pink Floyd és a Led Zeppelin. Apja rock iránti szeretete pedig Stefanira is átragadt, aki 13 évesen írta meg az első teljes zenei kompozícióját, egy rockos hangvételű balladát To Love Again címmel.

Tinédzserkorában folytatta a zongoraóráit, illetve színész- és énekórákon is részt vett. Bár felvették a rangos The Juilliard School nevű konzervatóriumba, Stefani inkább a Sacred Heartban folytatta a tanulmányait. Egy szerencsés fordulatnak köszönhetően 14 éves korától kezdve a zongora mellett második hangszerként a hangjának csiszolására koncentrálhatott, amikor megismerkedett Don Lawrence énekoktatóval. Akkor találkozott a híres tanárral, amikor annak Evan nevű unokaöccse meghallotta a lányt egy butikban a Backstreet Boys I Want It That Way című slágerét énekelni, és javasolta neki, hogy vegye fel a kapcsolatot a nagybátyjával. Don addigra már jelentős hírnevet szerzett magának, hiszen olyanokkal dolgozott együtt, mint Mick Jagger, Bono vagy Christina Aguilera.

Stefani tinikoráról egyébként nem sokat tudni, mivel nem tinisztárkarriert képzelt el magának, hanem úgy döntött, megvárja, amíg a tehetsége jobban kifejlődik.

Alkalmanként persze fellépett úgynevezett „open mic” esteken különböző New York-i klubokban. Mivel még kiskorú volt, általában a szülei elkísérték ezekre, akiknek meg kellett győzniük a klubtulajokat, hogy engedjék fellépni a rendkívüli tehetséges lányukat. Amúgy Gagát is bátorítani kellett, hogy színpadra lépjen, mivel – ahogy egy korai mentora és apja is később elmondta – ezekben az években fájdalmasan szégyenlős volt.

Ekkortájt Stefani egy kisebb szerepet kapott a Maffiózók című tévésorozat egyik, 2001 áprilisában sugárzott epizódjában (15 éves volt mindössze). A Sacred Heartban a középiskolai kórus tagja volt, és legalább két iskolai színdarabban is fellépett. A középsulis évkönyvében úgy említik, hogy általában éneklés közben látták, a zongora volt a legértékesebb tulajdona, és arról álmodozott, hogy egy napon a Madison Square Gardenben lép fel. Mivel egyre határozottabban a művészeti pályára törekedett, 2004 őszén, 18 évesen beköltözött egy kollégiumba a 11. utcában, és beiratkozott a New York-i Egyetem (NYU) Tisch School of the Arts musicalszínházi programjára, ahol egy alapszintű bevezető szociológiakurzuson is részt vett.

Rádiós Gaga

A karrierjének vitathatatlanul legjelentősebb fordulópontja 2005. március 28-án, vagyis a 19. születésnapján következett be, amikor Stefani közölte a szüleivel, hogy úgy döntött, otthagyja a NYU-t, hogy önálló zenei karrierbe kezdjen. A szülők vonakodva, de elfogadták lányuk döntését azzal a feltétellel, hogy anyagi függetlenséget kell teremtenie, és egy éve van arra, hogy lemezszerződést kössön. Stefani ekkor a New York-i Stanton Street 176. szám alatti lakásba költözött, és pincérnőként dolgozott a Cornelia Street Caféban, illetve más helyeken.

Emellett olyan bárokban is keresett pénzt, mint a Slipper Room, ahol go-go táncosként lépett fel, és rendszeresebben adta elő a dalait kis klubokban.

Előadóként kezdetben még a születési nevét használta, és énekes-dalszerző-zongoristaként hirdette magát, alkalmanként Stefani Live néven lépett fel, 2005. október 1-jétől pedig saját, négytagú zenekarával, a Stefani Germanotta Banddel.

2006. március 23-án, alig egy évvel azután, hogy úgy döntött, otthagyja az egyetemet, és apja ultimátumot adott neki, Stefani részt vett a 57. New Writers Showcase-en, amelyet Bob Leone, az énekesnő nem hivatalos menedzsere szervezett azért, hogy kilenc feltörekvő női énekes-dalszerzőt mutasson be a zeneiparnak. Stefani Hollywood című dalának előadása eseménydúsnak bizonyult, mivel a koncerten egy másik énekesnő, Wendy Starland látta őt fellépni, és úgy döntött, felhívja a menedzserét, Rob Fusarit, aki például a Destiny’s Child producere volt. Stefani így meghívást kapott Fusari New Jersey-i stúdiójába, ahová busszal érkezett, és előadta ismét a Hollywoodot. Fusarit eleinte nem nyűgözte le az énekesnő a megjelenésével, a különleges énektehetségével aztán annál inkább. Megállapodás született köztük, amit meglehetősen intenzív és fárasztó tárgyalások után írtak alá. Így épphogy meglett egy éven belül az a bizonyos lemezszerződés.

Fusari ragasztotta rá Stefanira a Gaga becenevet, mivel úgy vélte, ő olyan híres előadó lesz, mint a néhai Freddie Mercury, a brit Queen rockzenekar énekese, aki 1984-ben a Radio Ga Ga című dallal aratott hatalmas sikert. Stefani hamarosan a magáévá tette ezt a kifejezést, és végül Lady Gaga művésznévvé alakította. Az első nyilvános fellépése ezen a néven 2006. október 6-án történt a New York-i The Cutting Roomban.

Hónapokig bezárva tartották

Egy 2014-es interjúban Gaga arról beszélt, hogy 19 éves korában a producere megerőszakolta, ezt követően pedig pszichológiai és fizikoterápián vett részt. Azóta is poszttraumás stressz szindrómában szenved, amelyet ennek az eseménynek tulajdonít, kijelentve, hogy a trauma megváltoztatta őt, mint embert, és ez soha nem is fog elmúlni. Elmondása szerint az orvosok, a családja és a barátai által nyújtott támogatás mentette meg őt ekkoriban.

További részleteket is elárult erről, például, hogy „az a személy, aki megerőszakolt, terhesen hagyott ott a szüleim házánál, mert hánytam, és rosszul voltam. Előtte hónapokig bezárva tartottak egy stúdióban.”

Miután több mint 30 dalt írt a producer Fusarival, a szerelem is berobbant az életébe. Lüc Carllal a San Loco étteremben találkozott. A férfi, aki az elkövetkező években többször is fel-felbukkant a szerelmi életében (és aki a korai szerelmes dalainak többségét ihlette), a St. Jerome’s bárban dolgozott. Az akkori koncertjein egyébként Lady Gaga a természetes sötét hajával jelent meg, és állítólag többször is Amy Winehouse-nak nézték, ami miatt az énekesnő még abban az évben szőkére festette a haját.

Első nagy slágere, a Just Dance 2008 nyarán került fel a slágerlistákra, de csak 2009 januárjában vált igazán népszerűvé. 2009 tavaszától kezdve aztán Gaga sikerei megsokszorozódtak olyan további dalaival, mint például a Poker Face, a LoveGame és a Paparazzi. A Poker Face például 2009 legkelendőbb kislemeze lett. A többi pedig már zenetörténelem.

Sikerének kevesebb mint egy éve alatt Lady Gaga már kifejezte a hírnév iránti félelmét, attól tartva, hogy soha nem fogja tudni élvezni az életet: „Annyira szeretem a munkámat, hogy nagyon nehéz nekem kimozdulni, és jól érezni magam” – mondta 2009-ben.

Mozicsillag született

Gaga legelőször az AC/DC Stiff Upper Lip címú 2000-es videóklipjében tűnt fel, s csak utána jött a medencés lány szerepe a Maffiózókban. Vagyis a színészkedés a zenélésnél is előbb jött. Azóta persze ez csak egy mellékág a karrierjében, ám ezen a téren is elért szép sikereket. Feltűnt például a Gossip Girl – A pletykafészek egyik 2009-es epizódjában (önmagát alakítva), majd a 2013-as Machete gyilkolban játszotta az első nevesített szerepét.

Feltűnt ezek után a Muppet-krimi: Körözés alattban (2014), a Sin City – Ölni tudnál értében (2014), az Amerikai Horror Story 5. és 6. évadában (2015-2016), majd jött az áttörés 2018-ban Bradley Cooperrel és a Csillag születikkel.

A film óriási siker lett, anyagilag éppúgy, mint szakmailag. Összesen nyolc Oscar-díjra jelölték (a legjobb filmként is, illetve Gaga megkapta az első Oscar-jelölését színészként), amelyből egyet, a legjobb betétdalét (Shallow) meg is nyerte.

Majd olyan mozgóképek jöttek ezután, mint A Gucci-ház (2021) a Joker – Kétszemélyes téboly (2024), tavaly pedig a Wednesday 2. évada. Legközelebb az április 30-án mozikba kerülő Az ördög Pradát visel 2-ben láthatjuk (kisebb szerepben).

Pasik, díjak, százmilliók

Gaga magánélete általában mentes volt a botrányoktól, de igazán hosszú távú kapcsolata ettől függetlenül nem volt. (Talán majd most…) Lüc Carllal 2005 és 2011 között volt együtt, a színész Taylor Kinney-vel pedig 2011-től 2016-ig. Majd jött a tehetségkutató ügynök Christian Carino, akivel két évig jártak (2017 és 2019 között), mígnem 2020-ban megismerkedett az amerikai vállalkozó és kockázati tőke befektető, nála 2 és fél évvel idősebb Michael Polanskyval, akivel azóta is boldogok együtt. 2024 júliusában jegyezték el egymást, az esküvőre azonban még nem került sor.

S hogy mit ért el eddig Lady Gaga? Nos, azt összefoglalni is nehéz. Eddig 16 Grammy-díjat, egy Oscar-díjat (a Shallow-ért), egy Sports Emmy-díjat, két Golden Globe-ot, egy BAFTA-díjat, 22 MTV Video Music Awardot és három Brit Awardot kapott, illetve 18 Guinness-világrekordot állított fel. Becslések szerint 124 millió eladott lemezzel Gaga a világ egyik legkelendőbb zenésze. Ő az egyetlen női előadó, akinek négy kislemeze (Just Dance, Poker Face, Bad Romance és Shallow) is legalább 10 millió példányban kelt el világszerte. 2025-ig több mint 879,6 millió dollár bevételt ért el koncertkörutakból 7,1 millió nézővel, ezzel pedig ő az ötödik nő, aki átlépte az 500 millió dolláros határt. 2020 októberében a Forbes magazin Gaga nettó vagyonát 150 millió dollárra becsülte, ma már ennek nagyjából a duplájával rendelkezhet a szakemberek szerint.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Hevér Gábor is csatlakozik az újrainduló Heti Hetes csapatához
Újabb névvel bővült a visszatérő Heti Hetes stábja. A műsorvezető Nagy Ádám, Majka és Hajós András mellett a népszerű színész, Hevér Gábor is helyet foglal majd a műsorban.


Ahogy arról korábban mi is beszámoltunk, visszatér a Heti Hetes az RTL-re. A megújult műsor házigazdája a JÓLVANEZÍGY és Fókuszcsoport YouTube-csatornákról ismert Nagy Ádám lesz. Az már korábban biztossá vált, hogy a hetesfogatban helyet kap Hajós András és Majoros Péter Majka is. Az RTL azt ígérte, a teljes névsort a választásokig hátralévő időben folyamatosan hozzák nyilvánosságra.

Hétfő reggel újabb névvel bővült a műsor stábja: az RTL bejelentette, hogy Hevér Gábor is csatlakozik a műsorhoz.

„Helló Hevér Gábor, helló Heti Hetes! Reszkess, közélet, mert az RTL április 12-től újra tálalja a feketelevest!”

– írták az RTL közösségi oldalán.

Kép forrása: RTL Facebook

A csatorna múlt héten közölte, hogy a legendás közéleti-szatirikus műsor az országgyűlési választások estéjén, április 12-én, az urnazárást követően 19:30-kor tér vissza a képernyőre. A premiert követően az adások vasárnap esténként 21:00-tól lesznek láthatók az RTL-en, és ezzel egy időben felkerülnek az RTL+ Premium streamingplatformra is.

A bejelentés óta élénk vita alakult ki a műsor időzítéséről. Puzsér Róbert publicista szerint az, hogy a műsort csak a szavazóhelyiségek bezárása után tűzik képernyőre, politikai óvatosságra és gyávaságra utal. Erre Majka egy videóban reagált, ahol azzal érvelt, hogy a döntés éppen a felelősségről szól, mivel a kampánycsend után már nem akarták befolyásolni a választókat. A vitába vasárnap Hajós András is beszállt, aki kollégájával szemben Puzsérnak adott igazat.

A Heti Hetes eredetileg 1999 és 2016 között futott az RTL Klubon, így közel egy évtizedes szünet után tér vissza a képernyőre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Egy jóslat szerint Reviczky Gábornak csak két éve van hátra, most elárulta, milyen érzés a halál kapujában állni
77. születésnapján a megpróbáltatások után őszintén beszélt a halálhoz fűződő viszonyáról. A színész egy spirituális élmény után már nem fél, sőt, gyönyörűnek írta le azt.
DM Petra, kép: Tv2 - szmo.hu
2026. március 28.



Hetvenhetedik születésnapján Reviczky Gábor nemcsak az ünnepléssel, de egy ősi jóslattal is szembenéz, mégis meglepő nyugalommal beszél az elmúlásról.

„Egyáltalán nem félek a haláltól” – szögezte le a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész.

Az elmúlt években egymást érték a csapások: a Nemzet Művésze prosztatarákkal küzdött, súlyos fertőzésen és szívműtéten esett át.

A közelmúlt sem volt könnyebb, március elején komoly tüdőgyulladás miatt került intenzív osztályra, majd alig engedték haza, egy szerencsétlen esés következtében bordatörést szenvedett. A testi fájdalmak közepette azonban egy rendkívüli spirituális élmény mindent megváltoztatott benne.

„Már megnyílt egy égi test, lejött egy fény, megnézett, majd azt mondta, hogy még maradj. És maradtam. De olyan csodálatos állapotot közvetlenül a halál előtt, azt a végtelen nyugalmat, azt a gyönyörű érzést nem tapasztalja meg az életben soha senki” – mesélte a színész arról a pillanatról, ami átformálta a halálhoz való viszonyát.

Ez a békesség azért is figyelemre méltó, mert egy évekkel ezelőtti, ősi indiai pálmalevél-jóslat szerint pontosan tudja, mikor ér véget az élete.

„Bizony, pontosan le van írva, hogy mikor jön el a vég, eszerint 79 éves koromban halok meg. Bízom benne, hogy velem kapcsolatban ez lesz a következő tévedés, ugyanis remélem, túlélem a halálom napját. Sok feladatom van még, szeretnék nagyon hosszú ideig színész maradni!” – mondta Reviczky, aki nem hagyja, hogy a jövendölés irányítsa a mindennapjait.

A nádí asztrológia egy dél-indiai hagyomány, amely szerint pálmaleveleken őrzött szövegek tartalmazzák egyes emberek sorsát.

A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja a jóslat ellenére is a jövőre koncentrál, és továbbra is aktívan dolgozik. A hátborzongató számítás szerint Reviczkynak alig két éve maradt, de aki ismeri az életútját, tudja, eddig is minden akadályt legyőzött.

A színész története most arról szól, hogyan lehet a félelmet derűvé, egy baljós határidőt pedig motivációvá formálni.

Via Story.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Szexuális perverziók, szvingerezés, gyilkosság – A DTF St. Louisban David Harbour és Jason Bateman keverednek bele egy mocskosul vicces játszmába
Az alábbi kritikából kiderül, hogy minek a rövidítése a DTF, és az is, hogy mennyi epizódonkénti fordulattal kalkulálhatnak a nézők. Spoiler: sokkal.


Két sorozattitán, Jason Bateman és David Harbour egyesítették erőiket, hogy létrejöjjön a DTF St. Louis című sorozat, amely lehetőséget adott nekik, hogy komikus és drámai készségeiket egyaránt csatarendbe állíthassák. Batemant vígjátékszínészként ismerhettük meg Az ítélet: családban (amely 2008 és 2019 között 5 évadot élt meg), illetve olyan mozifilmekben, mint az Édes kis semmiség, a Kidobós, a Szakíts, ha bírsz, a Hancock, a Páros mellékhatás, a Sejtcserés támadás, a Förtelmes főnökök vagy a Testcsere. Majd jött a nagy karrierfordító projekt, a 2017-ben indult Ozark című sorozat, amelyben Bateman egy eddig nem, vagy csak ritkán látott oldalát mutatta meg: a főhős drámai színészét (oké, egy kicsit előtte, a 2015-ös Az ajándékkal már rendesen meg tudta lepni a közönséget, az igaz). Az Ozarkkal egyrész visszatalált a szériákhoz, másrészt újrakalibrálta a pályáját, így azóta láthattuk őt – ráadásul nemcsak színészként, hanem forgatókönyvíróként, rendezőként és producerként is akár – A kívülállóban (2020) vagy legutóbb a Fekete nyúlban (2025) is nagyot játszani komoly szerepekben.

David Harbour pedig sokáig az örök mellékszereplő volt (Világok harca, Túl a barátságon, A Quantum csendje, Zöld Darázs, A védelmező, Fekete mise, Suidice Squad: Öngyilkos osztag stb.), mígnem megkapta Hopper seriff szerepét a Stranger Thingsben, s lám, hirtelen főszereplőt faragtak belőle.

Akciósztár lett a Hellboyjal (2019) és a Vérapóval (2022), illetve szuperhős a Fekete Özveggyel (2021) és a Mennydörgők*-kel (2025). A Stranger Things olyan magaslatokba katapultálta Harbourt, hogy még jó ideig kedvére válogathat a szerepek közül. Főképp, ha olyasmiket választ, mint Batemannel közös új projektje, a DTF St. Louis, amit már jó ideje szerettek volna összehozni. Harbour különösen, mivel ez az első sorozatos munkája executive producerként. Eredetileg ő és Pedro Pascal játszották volna a főszerepeket, Pascal azonban kiesett a projektből, s így került a helyére Bateman.

A DTF St. Louis mindenese (értsd kreátora, írója, rendezője) egyébként Steve Conrad, akit főként olyan filmek forgatókönyvírójaként ismerhetünk, mint Az időjós (2006), A boldogság nyomában (2006), a Walter Mitty titkos élete (2013) vagy Az igazi csoda (2017).

S ahogy e listából is látható, Conrad igen rutinos már a humoros és drámai képsorok ügyes összecsiszolásában, a könnyes-vicces filmjeiben való jártasságát pedig ezúttal is kamatoztatni tudta.

A DTF St. Louis három középkorú (kb. az ötvenes éveikben járó) ember története. Clark Forrest (Bateman) St. Louis ismert és népszerű időjósa, aki megkapja maga mellé jelelőnek Floyd Smernitch-et (Harbour). Ők ketten a közös munka során jól összebarátkoznak, közel kerülnek egymáshoz a magánéletben is. Mindketten házasok, de Floyd felesége, Carol (Linda Cardellini) lesz a harmadik kerék a történetben.

Clark és Floyd ugyanis kipróbálják a DTF (azaz Down to Fuck) nevű társkereső alkalmazást (nevéből adódóan főként szexuális célból hozza össze az embereket), hogy megfűszerezzék egy kicsit a kihunyóban lévő házasságaikat. Majd Carollal kiegészülve kialakul köztük egy szerelmi háromszög, ráadásul az egyikük nemsokára halálát leli furcsa és látszólag megmagyarázhatatlan körülmények között. Ennél többet pedig nem is árulunk el a cselekményről, mivel a DTF St. Louis egyik nagy erénye, hogy folyton meg tudja lepni a nézőt.

Csak az első epizódban több minden történik, mint más sorozatok teljes hossza alatt, és ez nem vicc.

Erős felütést kapott tehát a széria, s bár a soron következő részekben egy kicsit már visszafogják a csavarok adagolását, azért így sem kell bánkódnunk, minden etapra jutnak meglepetések bőven. Mindig más kerül a gyanú középpontjába, illetve flashbackekben folyamatosan tárulnak fel előttünk a szereplők közti események, átverések, idézőjeles hátbaszúrások, valamint egy barátság krónikájának fejezetei.

A gyilkos után nyomozó Donoghue Homer (Richard Jenkinsnek mindig nagyon örülünk) és Jodie Plumb (Joy Sunday a Wednesday Biancájaként szerzett hírnevet magának) képviselik a nézőket, velük együtt próbáljuk mi is felderíteni, hogy mi mindent történhetett e három ember között, ami idáig vezetett.

David Harbour egyébként Hopper seriff mellett élete legjobb alakítását nyújtja a végtelenül kedves és odaadó, de súlyos önbizalomhiánnyal küzdő Floydként, aki mindenkin segíteni akar, csak magán nem tud. Jason Bateman kellemesen kiismerhetetlen Clarkként, aki látszólag valóban fontosnak tartja Floyd barátságát, mégis lefekszik a feleségével, és amúgy is van benne valami zavaró sunyiság. Linda Cardellini pedig egyfajta kertvárosi femme fatale-ként tetszeleg Carolként, aki boldogtalan a házasságában, és elhisszük róla, hogy ügyesen manipulálja a környezetét a kénye-kedve szerint.

Hármójuk szerelmi, barátsági, megbízhatósági és önzési tánca a DTF St. Louis, amelynek egészen sajátos (és abszolút működő) humora van, amelybe egy szempillantás alatt belevegyülhet az izgalom és a dráma is. Egy furcsa, de imádnivaló krimis műfajmix.


Link másolása
KÖVESS MINKET: