A mai generáció már csak a mémekre vevő

Napi szinten jelennek meg rajzai a Népszabadságban, hetente publikál a HVG-ben és kéthetente a Hócipőben. Szerencsésnek tartja magát, amiért a hobbija lett a munkája, de a nyomtatott sajtó jövőjét elég sötéten látja. Arról beszélgettünk, milyen út vezetett idáig, és milyen következményei lehetnek ennek a karikaturistákra nézve. De a Charlie Hebdo elleni merénylet is szóba került, amiről úgy gondolja: számunkra nincs komoly tanulsága.

– Mikor kezdett érdeklődni a rajzolás iránt, és hogyan vált a hivatásává?

– A rajzolás a kezdetek óta jelen volt az életemben, már azelőtt is, hogy írni megtanultam. Persze ezzel szinte minden gyerek így van, de lényeges különbség, hogy én az első perctől fogva megszállottan műveltem, igazi hobbiként tekintettem rá. Az egyszerű gyerekrajzok után hamarosan az első képregényeim is megszülettek, főleg az olyan legendás újságok hatására, mint a Pif, vagy a Ludas Matyi. De az, hogy hivatásszerűen ezzel foglalkozzak, nagyon sokáig még csak fel sem merült. Tanulni soha nem tanultam rajzolást, és tulajdonképpen ma sem gondolom azt magamról, hogy jól rajzolok.

Akkoriban, a Kádár-kor végén pedig még nálam jóval tehetségesebbek sem lehettek mind főállású karikaturisták. Nyilván nem csak a tehetség számított: ahhoz, hogy valaki mondjuk a Ludas Matyihoz bekerüljön, erős ideológiai igazodásra is szükség volt.

Aztán szerencsére eljött a rendszerváltás, ami az egész magyar sajtót is megváltoztatta. Rengeteg új lap alakult, ahová az addigiaknál jóval könnyebb volt bekerülni. Szombathelyen jártam főiskolára, először az itt megjelenő, Térkép című politikai hetilapban kaptam lehetőséget. Ezek már nem képregények, hanem közéleti karikatúrák voltak. Igaz, elég egyszerű kis rajzok, de már az hatalmas újdonságot jelentett, hogy cenzúra nélkül foglalkozhatott a média ilyen témákkal. Aztán valaki újjászervezte a Szabad szájat, aminek elődje egy ’45 után pár évig megjelenő vicclap volt. Itt még jobban elmélyedtem a politikai karikatúrákban, bár még ekkor is azt hittem, hogy ez csak átmeneti időszak lesz, és majd eljön a képregények ideje.

Joe rajza Maraburól

– Ezek szerint a képregény volt a kedvenc műfaja?

– Igen, kezdetben úgy gondoltam, hogy az lesz a jövő. Majd szép lassan háttérbe szorult: a rendszerváltással nagyon felgyorsult minden a politikai életben, jöttek a választások, és felvettek a Ludas Matyihoz is. Ez volt egyébként az egyetlen alkalmazotti állásom rajzolóként, és voltaképpen ez is csak azért jött össze, mert még nem bontották le teljesen az előző rendszer maradványait. Hamarosan abba az irányba fordultak a dolgok, hogy a kiadóknak adózás szempontjából sokkal jobban megérte külsős munkatársakat alkalmazniuk. Azóta egyéni vállalkozó vagyok, tehát lényegében házalok a rajzaimmal, aztán vagy megveszik, vagy nem.

– Egy karikatúránál a képi vagy a szövegi részt nehezebb megalkotni?

– Ez egyénfüggő, nekem mindig is a szöveges humor volt az erősségem. De nincs rá recept: van, amikor egy ötletcsírához jön hozzá a rajz, máskor egy firkálgatás ihlet meg és találok ki hozzá poént. Mivel elég régóta rajzolok, van bizonyos rutinom és kialakult sémáim, amiket használok. A szövegen mindig nagyon sokat gondolkodom. Adott egy ötlet, ehhez kell megtalálni azt a rövid és frappáns megfogalmazást, ami úgy tálalja a poént, hogy hasson. Ez egyáltalán nem könnyű – meg kell tanulni, vagy pedig úgy kell születni. Sajnos eleve nem minden karikaturistának van humorérzéke. Amikor szinte már „csikorog” egy rajz, annyira nem ül a poén, az elég kínos tud lenni szakmai szemmel. Persze ugyanez az olvasókra is igaz:

– Ha már szóba került a viccmesélés: önnek is volt legalább egy rajza, a Sön, ami a környezetéből kiszakadva, önállóan kezdett terjedni a neten. Ehhez mit szólt?

– Ez egy rendkívül érdekes történet. Én nagyon szeretem a Sön-t, szerintem kimondottan hülye poén, a szó pozitív értelmében. Persze nem a mélysége miatt szerethető: tipikusan olyasmi, amit az ember elolvas, nevet rajta egy jót, de aztán lapoz tovább. Végül is nem lep meg, hogy terjedni kezdett, mert jó poén. De kissé árnyalja a képet, hogy abban a kontextusban – a Dodók világában –, ahová én elhelyeztem, ott teljesen otthon van. Onnan kiemelve és viccként mesélve viszont szerintem már nem olyan jó. Pláne cigányviccként, ami arra van kihegyezve, hogy mekkora tahók a szereplők. Nyilván a Dodók is tahók, ez nem kérdés. De ez mégis más, mivel bennük gyakorlatilag magunkat látjuk, tükröt tartanak elénk. Ha viszont mint cigányviccet adják elő, akkor már nem a tükörképeden nevetsz, hanem valakit kinevetsz. Ez a fajta lealázós stílus pedig tőlem nagyon távol áll.

– Az egész Dodó-világ hogy született meg?

– Hogy pontosan hogyan, arról fogalmam sincs. Többféle stripre, vagyis karikatúra-sorozatra volt ötletem kezdemények szintjén, és végül ez volt az, ami igazán bejáratta magát. A koncepció lényege az volt, hogy nincs főszereplő, vagyis tulajdonképpen mindenki az. A nevük is megegyezik: egyszerűen csak Dodó. Mégsem ugyanolyanok, kinézetre és jellemre is eltérnek egymástól. Elkezdtek jönni a poénok, és szép lassan önmagát alakította a világ. A képregények többségével szemben itt nincs se mozgás, se cselekmény, se akció – ezt később már kifejezetten tiltottam –, valamiért mégis működik.

– Mikor indult hanyatlásnak a nyomtatott közeg?

– A ’90-es évek végére kezdett kifulladni a rendszerváltáskor kezdődött hullám. Egyre szűkültek a lehetőségek, a kiadók és a terjesztők részéről is. Az internet elterjedése volt az utolsó tőrdöfés. A nyomtatott sajtó ma gyakorlatilag halott, a neten pedig senki nem ad pénzt semmiért. A rajzolásban pedig sok munka van, szóval nem annyira éri meg mindent csak úgy kiszórni a honlapomra, vagy különféle blogokra. Ekkora energiát hobbiból sajnos nem tudok belefektetni. Az emberek elképesztően betompultak, a műalkotások befogadása már a viszonylag felületes karikatúrák szintjén sem megy. Helyettük a mémek aratnak, Tibi atya és a többiek képeit ezrek osztják meg. Ezeket én is röhögve olvasom, viszont igényelném még a több figyelmet igénylő karikatúrákat is, amik viszont már kiveszőben vannak.

Igazából a Kretén volt az utolsó lap, ami humorlapként komoly sikereket ért el. Eleve nagyon jókor indult, 1994-ben, amikor az egész műfaj még felfutóban volt. Igazi újdonságot jelentett a régi típusú, erőltetett, „pókhálós” humorlapokhoz, például a Ludas Matyihoz képest. Minden szerencsésen együttállt: volt egy kiadó megfelelő anyagi forrásokkal, amelyek a nagy olvasói érdeklődés miatt meg is térültek. Jó érzékkel találtak egy remek szerkesztőt, aki összefogta a szerzőket. Egyébként azóta látom, hogy ez mennyire fontos: önmagában az, hogy vannak tehetséges írók és rajzolók, még semmit sem jelent. A szerkesztői munka legalább ennyire jelentős. Kell valaki, akinek van koncepciója, aki megérzi, mire van igény, és határidőre kitapossa a szerzőktől az anyagokat. Itt minden megvolt, nem csoda, hogy én is hamar felfigyeltem rá.

Európa és a magyarok

A Kiss-sorozat egyik darabja

– Melyik áll közelebb önhöz, a politikai karikatúrák, vagy a saját ötletből születő, szórakoztató képsorok?

– Mindig is jobban szerettem a saját vicces baromságaimat, mint egy komoly üzenetű, közéleti rajzot. Talán azért lehet így, mert az előbbinél teremtésről van szó, míg az utóbbinál – legyen bármilyen vicces az eredmény – mégiscsak másoktól kapott témákból dolgozom.

Ha ide beemelek valakit, azt a saját játékszabályaim szerint teszem. Kár, hogy pont erre alig van már felületem.

– A Charlie Hebdo elleni merénylet mennyire volt fordulópont a szakmában?

– A francia humort, az ottani lapok stílusát össze sem lehet hasonlítani a miénkkel: két külön világról van szó. Egyszerűen nem vagyunk hozzászokva ahhoz a totális, szemtelen szabadsághoz, amit ők megengednek maguknak. Én sem tudnék ilyen stílusban rajzolni. A közélettel hasonló a helyzet, ami nekik téma – például a bevándorlás vagy az iszlám –, az nálunk marginális jelentőségű. Persze maga a merénylet megdöbbentő, de nem hiszem, hogy idehaza bármilyen szakmai következménnyel vagy tanulsággal járna.

Hol vannak a vicc határai?

Szabad sajtó

– Milyen lapokban publikál mostanában?

– A legrégebbi kapcsolatom a HVG-vel van, már több mint két évtizede tart. Nem is értem, miért nem cseréltek még le egy fiatalabbra… (mosolyog) Főként a Szellem rovatban jelennek meg a rajzaim, ami kevésbé szól politikáról, inkább a tudomány, a művészetek, egészség és más témák jellemzik. A másik stabil pont a Népszabadság, ez az aktuális politikai-közéleti karikatúrák terepe, a Vélemény rovatban illusztrálom mindennap az egyik publicisztikát. Aztán ott van még a Hócipő kéthetente, szintén közéleti-politikai témában, és nagyjából ennyi a fix. Jó lenne, ha sikerülne több állandó együttműködést is kialakítanom, de ahogy mostanában alakulnak a példányszámok, nem adok rá túl nagy esélyt. Bár kísérletek vannak: a Vasárnapi Hírek például nemrég indított Pink címmel egy humoroldalt.

– Mekkora az átfutási idő egy-egy rajz leadásakor?

– Két-három nap körül van az átlag, de a Népszabadság esetén előfordult már, hogy hirtelen változott a másnapi téma, és akkor alig pár órám volt egy új rajzot elkészíteni. Ez egyébként a rajtam lévő fokozott nyomás, a lapzárta-effektus miatt nem is feltétlenül nehezebb, mintha a normál határidőt kellene tartanom.

– Mindig ugyanakkora intenzitással tud dolgozni, vagy előfordul, hogy ingadozik a kreativitása?

– Persze, ez rengeteg mindentől függ. Vannak napok, amikor nagyon megy, szinte oda se kell figyelnem rá és jönnek az ötletek maguktól. Máskor viszont szellemi rongy vagyok, egyszerűen nem fog az agyam. Olyankor fölkelek, kávézok, elmegyek csokiért… Aztán leülök firkálgatni, hogy valami majd csak kijön. És amint egyre közeleg a leadás időpontja, valahogy mindig sikerült megoldanom. Nyilván előfordul, hogy csak olyan rajz jön össze, amire visszatekintve nagyon nem vagyok büszke. De hát nincs mit tenni, napilapról van szó, utólag már nem lehet javítgatni.

– Mekkora szabadságot ad önnek, hogy ebből élhet?

– Alapvetően nagyon nagyot. Valamint szerencsés is vagyok, hiszen csak ehhez értek, és ez is lett a munkám. De mondtam már, önmagában az, hogy bedolgozó karikaturista vagyok, még kevés.

Az ideális egy önálló humorlap volna, hozzáértő szerkesztővel és szerzőgárdával. Ezt nagyon hiányolom. De úgy tűnik, az emberek nem: inkább adnak 500 forintot egy kávéért, minthogy ugyanannyiért megvegyenek egy magazint tele aranyérmes poénokkal.

Egyébként most már vagyok annyi idős, hogy az alkotás mellett szívesen vállalnék szerkesztői feladatokat is, egy hasonló újság élén. Persze ehhez manapság egy őrült milliárdos támogatására lenne szükség.

– Hogy képzeli el a jövőjét az elmondottak fényében?

– Nagyjából úgy, mint egy viszonylag védett állatfaj egyede, amint kóborol a szavannán. Aztán nem tudni, mi lesz: vagy kiszárad a szavanna és éhen halok, vagy jó esetben találok egy oázist, ahol kihúzhatom még egy ideig. Esetleg elvisznek egy állatkertbe, hogy ott mutogassanak.

Ha érdekes volt az interjú, oszd meg!