„A lövésektől megmozdult az autó alattunk” – így menekítette ki a rokonait két bátor ukrán lány
A két fiatal ukrán nő a megtámadott atomerőmű melletti városból, Zaporizzsjából indult a körbezárt Polohyba. Akkor már kilenc napja nem tudtak semmit egyikük anyukájáról és nagymamájáról, akik ott éltek. Az orosz támadások miatt az ostromlott városban elment az áram, és megszűnt a mobiltelefonos kapcsolat.
Amikor kihirdetik, hogy humanitárius folyosót nyitnak, vagyis kiengedik a civileket az ostromlott településről, akkor van, akit busszal próbálnak kihozni, de az is előfordul, hogy hozzátartozók mennek értük saját kocsival.
A lányok a 175 kilométeres utat egy nap alatt tették meg oda, és egy nap alatt vissza. Egy buszkonvojhoz csatlakoztak, mert úgy biztonságosabbnak tűnt. Útközben nagyon sok orosz ellenőrzésen kellett átesniük.
„Kitettünk az autóra feliratot, hogy civilek vagyunk, nem katonák. Van, aki azt írja ki, gyerekkel van, hogy ne támadják. Az oroszok kérik is, hogy aki nem harcol, tegyen fehér rongyot a visszapillantóra” – meséli Okszana.
Délelőtt 10-kor indultak, és két és fél óra múlva állították meg őket először az oroszok. Mindent átvizsgáltak, nincs-e náluk fegyver. Az ellenőrzőpontnál állt egy másik buszkonvoj is, utóbb tudták meg, hogy az Mariupolba tartott. Amíg álltak, tőlük nem messze elkezdték rakétákkal lőni a legközelebbi települést, Kamianskét.
Aztán lassan elindultak az autók. A Polohyba tartó konvojt, 5 buszt és 2 teherautót azonban nem engedték tovább az oroszok.
A civil kocsik mehettek, miután megnézték a papírokat, és alaposan átvizsgálták a csomagtartót. Így Okszanaék is elindultak, de megálltak a közelben, mert biztonságosabb lett volna a buszokkal együtt tovább menni. Azok azonban nem jöttek. Ekkor már fél négy volt, és sietniük kellett, hogy még az éjszakai kijárási tilalom előtt odaérjenek Polohyba.
„A Vaszilivkától Tokmak felé vezető úton több tucat leégett civil autót, buszt láttunk, és voltak összetört harckocsik, tankok is” - mondja Okszana. Ezt videóra is vették.
Az egyik orosz ellenőrzésen újabb forgalmi dugó volt, itt megint a mariupoli humanitárius konvoj állt előttük.
Tomaktól úgy tűnt, csecsen katonák ellenőrzik őket. Okszanáék nagyon sietni akartak, mert hatra kellett odaérniük. Az egyik katona megkérte őket, hogy várjanak egy picit, elszaladnak a cuccaikért, és mennek ők is Polohyba, vigyék el őket.
Az orosz katonák a helyi emberek elhagyatott házaiba költöztek be.
„A katona egy társával jött, beültek és elindultunk. Amikor megkérdeztem, hova valók, azt mondták, Szaratovba.”
A katonák nem mentek velük végig, mert a következő ellenőrzőponton több tucatnyi orosz állt az úton, és azonnal kiszállították Oksana váratlan utasait.
„Ezek a katonák szakállasok, vörös hajúak voltak, és akcentussal beszéltek, és a rajtuk lévő jelvények szerint Észak-Kaukázus régióból jöttek” – utal Okszana arra, hogy csecsenek lehetnek.
Kelet-Ukrajnában a nagyobb városokban - mint Harkiv, Donyeck, Dnyipro, Zaporizzsja – oroszul beszélnek egymással a lakók. Kisebb városokban fele-fele arányban használják az ukránt és az oroszt. „Anyanyelvem ukrán, de a munkámban és a barátaimmal oroszul beszéltem, eddig” - magyarázza Okszana, hogyan tudja ennyire jól megkülönböztetni még az akcentusokat is.
A lányokat továbbengedték. Sötétedés után értek Polohyba.
„A sógornőm anyja és nagymamája egészen az érkezésünkig csendben ültek a lakásban. Amikor nagyobb támadás volt, akkor pár napra lementek az óvóhelyre. Volt ennivalójuk, de vízért egy közeli kúthoz kellett járniuk. A szomszédaik is onnan vették a vizet 10 napig. Ekkor már sms-ben sem tudtunk velük kommunikálni, semmit nem tudtunk róluk.”
A házak között orosz harckocsikat láttak. Azért húzódtak meg ott, hogy az ukránok ne lőhessenek rájuk.
Hajnal 3-kor három robbanás ébresztette őket. Oksana szerint ezek nem voltak olyan hangosak, mint az ágyúk Vaszilivkában.
Kora reggel bepakoltak és fél kilenckor elindultak Zaporizzsjába. Újabb 19 orosz ellenőrzőpontnál állították meg őket.
„Tokmaknál egy hatalmas katonai konvoj ment el mellettük. Az egyik tank mozgás közben olajat is fröcskölt a szélvédőmre. Úgy tűnik, a katonai felszerelésük rossz állapotban van.”
Az oroszok előre szóltak, hogy a kamianszkei hidat időközben felrobbantották, de Okszanáék nem láttak más megoldást, arra mentek. Ott viszont kiderült, hogy a híd tényleg nem járható.
„Úgy döntöttünk, hogy nagyon óvatosan megyünk át az úton. Nagyon ijesztő volt. Ez volt a legijesztőbb helyzetek egyike. Láttunk civil házakat, utat is lerombolva.”
Utóbb tudták meg, hogy az oroszok az előző nap visszafordították a Polohyba tartó buszokat, teherautókat. A lerombolt hídon azonban ők sem tudtak átmenni, így a sofőrök, segítők gyalog mentek vissza Zaporizzsjába, hátrahagyva az adományokat.
A nehéz pillanatokhoz tartozott, amikor hatalmas katonai járművek torlaszolták el a kocsijuk útját, és nem lehetett tudni, tovább mehetnek-e.
- mondja Okszana.
Hazaérni volt a legnagyobb megkönnyebbülés.
„Nincsenek szavak, mennyire örültünk, hogy két nap után végre ukrán katonákkal találkoztunk.”
Okszana szerint a rokonok is megnyugodtak, hogy végre nagyobb biztonságban vannak. Nem akarnak elmenekülni Zaporizzsjából, úgy gondolják, a nukleáris veszély ellenére is jól meg van erősítve a város.
„Hiszünk a hadseregünkben és abban, hogy március végéig mindennek vége lesz”- mondja Okszana.
