A leghíresebb pszichológiai kísérletek, amelyek azt bizonyítják, hogy a tudatalattink irányít minket
Bored Panda összeállította a múlt században elvégzett leghíresebb pszichológiai kísérletek listáját. Az eredményekből kiderül, hogyan működik a tudatalattink, és az is, hogy talán nem is annyira irányítjuk tudatosan a cselekedeteinket, mint amennyire azt gondoljuk...
A zongoralépcső
A Volkswagen szerette volna bebizonyítani, hogy az emberek jobbá tehetők, ha a mindennapos, unalmas feladatokat mókásabbá tesszük. Ezt a kísérletet Stockholmban végezték. Zenélő billentyűkre cserélték a lépcsőket egy metróállomáson. Arra voltak kíváncsiak, rá tudják-e venni így az embereket, hogy az egészségesebb megoldást válasszák a mozgólépcső helyett. Az eredmény: aznap az emberek 66%-a inkább a zenélő lépcsőt választotta. Elvégre a szívünk mélyén mind gyerekek vagyunk!
A Milgram-kísérlet
Ezt a kísérletet 1961-ben végezte el Stanley Milgram pszichológus. Azt akarta mérni, mennyire hajlamosak az emberek engedelmeskedni a feletteseiknek akkor, ha a parancs végrehajtása nyilvánvalóan ártalmas másoknak. A kísérlet alanyainak azt mondták, hogy ők tanárok, akik egy elektromos szerkezetet irányítanak. Az eszközzel áramütést mérhetnek a másik szobában, számukra láthatatlanul elhelyezett tanulóra, valahányszor helytelen választ ad. A tanulók, akik szándékosan rossz válaszokat adtak, úgy tettek, mintha a (mímelt) áramütések hatására óriási fájdalmat élnének át. Az áramütés intenzitását minden rossz válasznál növelték. Bár a kísérleti alanyok egy idő után általában szóvá tették ellenérzésüket, a legtöbben folytatták az áramütéseket, ha egy felettesként fellépő személy erre biztatta őket. Az alanyok 65% elment egészen a 450 voltos, halálos dózisig.
A kísérlet eredménye, hogy a legtöbb ember valószínűleg követi a felettesei parancsait, akkor is, ha emiatt meghal egy ártatlan ember. A hatalomnak való engedelmességet pedig gyerekkorunkban nevelik belénk.
Hegedűs a metróban
2007. január 12-én Joshua Bell hegedűművész kiállt egy washingtoni metróállomásra hegedülni. 45 percig játszott, hat klasszikus számot adott elő az 1713-ban készült Stradivari hegedűjén. A több ezer járókelőből csak hatan álltak meg hallgatni, húszan pedig dobtak neki pénzt, de megállás nélkül tovább mentek. Néhány gyerek ugyan megállt volna hallgatni, de a szüleik továbbvonszolták őket. Bell 32 dollárt (kb. 9000 forint) gyűjtött össze. Három nappal korábban a bostoni Symphony hallban játszott, ahol egy jegy 100 dollárba került (kb. 27 000 forint). A kísérlet megmutatta, mennyit számít a kontextus, a tálalás abban, hogy hogyan értékelünk valamit.
Osztálykülönbség az osztályban
1968-ban, Martin Luther King meggyilkolása után Jane Elliott tanárnő szerette volna megvitatni az osztályával a diszkrimináció, rasszizmus és előítélet témáját. A beszélgetés nem vezetett eredményre, mivel olyan környéken éltek, ahol a gyerekek nem találkoztak kisebbségekkel. Ezért Ms. Elliott egy kétnapos „kék szeműek / barna szeműek” kísérletbe kezdett. A kék szeműek egy napig megkülönböztetett bánásmódban részesültek, pozitív megerősítést kaptak, hogy felsőbbrendűnek érezzék magukat a barna szeműekkel szemben. Másnap a kísérletet megfordították, akkor a barna szeműek kapták a támogatást.
Mindkét esetben a kiemelt csoport tagjai lelkesebben vettek részt a munkában, gyorsabban és pontosabban válaszoltak a kérdésekre, és jobban teljesítettek a számonkérésekkor.
A karambol-kísérlet
Loftus és Palmer 1974-es „karambol-kísérlete” azt akarta bizonyítani, hogy a kérdések megfogalmazása befolyásolja, hogy a résztvevők hogy emlékeznek vissza bizonyos eseményekre. Az alanyoknak diaképeket vetítettek egy karambolról. Ezután több csoportra osztották őket és a balesetet okozó autó sebességéről kaptak kérdést más-más megfogalmazással. Például: „A karambolt okozó autó mekkora sebességgel csapódott/ütközött/koccant a másik autónak?”
Az eredmény szerint a választ befolyásolta, hogy a kérdés hogy volt megfogalmazva. Azok, akiknek a „becsapódott” szó szerepelt a kérdésben, sokkal magasabbra becsülték a kocsi sebességét, mint azok, akiknél csak „koccant” az autó.
A füsttel teli szoba kísérlete
A résztvevőket megkérték, hogy üljenek le egy asztalhoz, és töltsenek ki egy kérdőívet. Eközben a szobába füstöt engedtek. Az alanyok 75%-a azonnal kiment a szobából, hogy szóljon valakinek a füst miatt. Ezután a következő csoportba beültettek két színészt, akiknek azt mondták, viselkedjenek úgy, mintha nem történt volna semmi. Ekkor a kísérleti alanyoknak csupán 10% állt fel a füst hatására, hogy cselekedjen. 10 emberből 9 zavartalanul folytatta a munkát akkor is, amikor már csípte a füst a szemüket. A kísérlet jól megmutatta, hogy az emberek lassan (vagy egyáltalán nem) reagálnak a vészhelyzetekre, ha vannak köztük passzív egyének.
A Kitty Genovese-ügy
Tulajdonképpen ez az előző jelenségnek még durvább bizonyítéka. Kitty Genovese megölése nem kísérlet volt valójában, hanem valódi gyilkossági ügy. A hölgyet a lakása előtt szúrták halálra, amit egy csomó járókelő végignézett anélkül, hogy közbelépett volna, vagy értesítette volna a rendőröket, mentőket.
Bibb Latané és John Darley az eset kapcsán mutatott rá az úgynevezett „Járókelő-effektus” (a bámészkodók nagyobb eséllyel avatkoznak közbe, ha kevés tanú van vagy egyáltalán nincs ott más), és a társadalmi befolyás működésére (egy csoport tagjai a többiek viselkedése alapján döntik el, hogyan viselkedjenek).
