A kormány a kritikát ellenséges lépésnek tekintette, ezért hallgattak eddig - állítja a Mérnöki Kamara
Wagner Ernő, a Magyar Mérnöki Kamara elnöke szerint „Balzac regényének világa nem egyetlen nagy bukás története.” A szerző úgy véli, ez inkább egy lassú kijózanodás krónikája, amikor egy tehetséges ember rájön, hogy a valóság más, mint amit elképzelt. „Az elmúlt években valami hasonlót élt át a magyar mérnöktársadalom és tágabban az egész építésgazdaság is” – állítja.
Szerinte az építési és beruházási tárca, majd annak folytatásaként az Építési és Közlekedési Minisztérium létrejöttekor sokan joggal reméltek valódi szemléletváltást, de a csalódás nagy lett. Wagner Ernő hangsúlyozza, hogy az elveszett illúziók nem a remény végét jelentik, hanem azt, hogy a múlt időszakról már nem akarnak önámító módon beszélni.
Úgy látja, visszatekintve nem fordulat történt, hanem csak annak ígérete. „A szerkezet mélye nem változott meg. A döntések logikája maradt centralizált, a szakmai szempontok továbbra is többnyire utólagos igazolásként jelentek meg, nem valódi alakító erőként” – mondja. Hozzáteszi, a mérnöki tudás nem a döntési folyamat elejére került, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá. A kamara elnöke szerint a mérnöki munka nem utólagos díszítés vagy statisztaszerep, hanem ott nélkülözhetetlen, ahol még lehet kockázatot csökkenteni és jövőt tervezni.
A feltételes közbeszerzésekről azt mondja: „amikor ez nem kivétel, hanem működési logika lesz, akkor már nem technikáról beszélünk, hanem szerkezeti hibáról.” Ilyenkor a cégek terveznek, kapacitást kötnek le, energiát fektetnek be olyan eljárásokba, amelyek végén gyakran nincs szerződés vagy forrás. „Van viszont elvégzett munka. Van elhasznált szakmai energia. Van elégetett pénz” – összegzi a helyzetet. Állítása szerint ez nem elszigetelt eset, hanem egy egész korszak tapasztalata volt, példaként említi, hogy volt, ahol tizenhét elnyert eljárás sem vezetett megvalósuláshoz.
Felteszi a kérdést: „miért hallgatott eddig a Magyar Mérnöki Kamara?” A válasza szerint nem a közöny vagy a gyávaság volt az ok. Bár a kamara politikai tevékenységet nem folytathat, az érdekvédelem a kötelessége.
„Csakhogy volt egy időszak, amikor minden szakmai köztestület láthatta, milyen ára lehet annak, ha a hatalom a kritikát nem partneri jelzésnek, hanem ellenséges fellépésnek tekinti” – magyarázza, utalva az orvosi kamara sorsára.
Ezt a magatartást passzív rezisztenciának nevezi. Állítása szerint aért cselekedtek így, mert az intézményt kellett megőrizniük.
Wagner Ernő szerint ebben az időszakban maga a mérnöktársadalom nem gyengült meg. Úgy véli, a közbeszédet a harsányság és az ellenségképzés uralta, de a magyar mérnöktársadalom ebből ki tudott maradni. „Nem lett a napi indulatok segédcsapata. Nem süllyedt bele a zajba” – mondja. Szerinte ez nem passzivitás, hanem tartás volt. A mérnöki közösség józan, tárgyszerű és munkára figyelő maradt, ami szerinte nem gyengeség, hanem bölcsesség.
„A jó mérnök ugyanis tudja, hogy a teherhordó szerkezetek nem kiabálnak. Csak tartanak. Csendben, pontosan, következetesen” – fogalmaz.
Elismeri, hogy akadtak pozitívumok is, mint a Rubik Ernőről elnevezett mérnöki díj megalapítása, de szerinte a valós arányokat nem szabad eltéveszteni. „Egy díj önmagában nem korszakváltás. Egy díj lehet gyógyír. Lehet sebtapasz” – állítja, hozzátéve, hogy ez nem helyettesíti a következetes intézményes megbecsülést.
„Partnerként vagy végrehajtóként vagyunk jelen?” – teszi fel a kérdést, amelyet az építésgazdaság sorskérdésének nevez. Úgy véli, most nem hallgatni kell, hanem világosan fogalmazni. „Elvárjuk, hogy a szakmai kamarák autonómiája ne legyen politikai alku tárgya” – szögezi le. Szerinte a kritikát nem hadüzenetnek, hanem szolgálatnak kell tekinteni, József Attilát idézve: „érted haragszom, nem ellened.”
Wagner Ernő szerint az elveszett illúziók nem a remény végét, hanem a valóságról való beszéd lehetőségét jelentik. A feladatnak a szakmai kamarák autonómiájának, az érdekvédelem becsületének és a mérnöki tudás helyének helyreállítását tartja.
Elutasítja azokat a „kirakatba rendezett korporációs manipulációkat”, ahol az érdekképviselet a hatalom üzeneteit közvetíti a szakma felé. Azokra a hangokra reagálva, melyek szerint az építőipar fél, kijelenti: „Legyen ez itt és most világos: mi nem félünk. A magyar mérnöktársadalom nem fél.” Úgy véli, ha megszólalnak, akkor „a talmi illúziók elvesztése nem vereség lesz, hanem megtisztulás.”
