A hétfő, amikor újra tudtam beszélni a nagymamámmal - rendszerváltás alulnézetből
A mai napon tudtam először beszélni a nagymamámmal a politikáról. Persze, úgy kezdte most is, hogy „na ez a majom nyert”. De ma reggel kicsit más volt a diskurzus tárgya. Elismerte, hogy bizony a nyugdíja és egyéb dolgai valóban lehettek volna jobbak is.
A nap végén mégiscsak a nagymamám, akiről megvallom, nem gondoltam volna, hogy megéli az Orbán-korszak végét. A másik meg sem élte, a legutolsó évében is emlékszem, hogy még a Gyurcsány gondolatán is elpityeredett. Hogy mennyire súlyos sebeket ejtett ezen az országon a beletörődés és a gyűlölet, valószínűleg mi sem jelzi jobban, minthogy az egyik első gondolatom az volt, hogy vajon, ha “tényleg kicsit jobb lesz”, amit még persze nem tudhatunk, miről beszélgetünk majd az ebédlőasztalnál.
Sőt, mondok jobbat, a két kedvenc városvezetőm Magyarországon szintén kormánypárti és tudom, hogy mindent megad annak a városnak, ami az ő keretrendszerén belül adódott. Igazi magyarok ők mind, és nagyon nem szabad róluk úgy beszélni, (- most, hogy látok néhány meredek megnyilvánulást), mint a mindenkori idiótákról, szörnyekről.
Viszont, a nyitottság, a másikra való kíváncsiság eltűnt. Az emberek ragaszkodtak mindenhez, ami csak volt.
Kis zalaegerszegi újságíróként korábban elképzelhetetlen irigység volt bennem az idősebb kollégákra, akik azt mondták, csak akkor leszek igazán a szakma része, amikor el tudom mondani, hogy "én bizony ott voltam". Nekem ez volt az első ilyenem, most már várhatom az "újoncokat", már nekem is van hivatkozási alapom.
Adja az Isten, hogy soha nem éljük meg ezt a valódi valójában, de a végén már megszoktuk azt, hogy valami miatt rettegni kell.
Tegnap pont sikerült beszélnem egy rendőrrel, illetve többel is, akik azt mondták, hogy a szolgálatukban most először jöttek ki úgy, hogy “szívesen vigyáznak az emberekre”. Sajnos a félelem, az elkaszálásnak bármikori lehetősége elképesztően ijesztő.
A saját előadásaimnál is éreztem, azért 6 éve járok gimikbe, egy kezemen tudom megszámolni, hány olyan hely volt, ahol a tanárnő ne mondta volna félve, hogy “nehogy rosszat mondjak”, mert akkor őt dorgálják meg. És én is féltem már, mert hát egy tanár miattam kerülhet rosszba, az nekem valahogy sehogyan nem kerek.
Ezt az ömlengést bár már én is unom, mégiscsak azért írom, mert egy erős jobboldalra szükség van. Egy erős baloldalra is szükség van. De ahogy a “fides” mint latin kifejezés is hűséget jelent, annak az értelmezése, hogy vajon a kritikákkal, hierarchiával szembenézése vajon következményekkel jár-e, az bőven múlt évszázadhoz hasonló berendezkedéseket jelent.
Egy szó mint egymillió, a nagymamám ma végül rámtette a telefont. De most az egyszer nem amiatt, mert hülye vagyok, meg megyünk Ukrajnába, hanem mert valaki füvet nyírt nála.
És nyitott volt, valami olyat mondott, hogy “na majd még beszéljünk”.
Nagyon remélem, hogy ez az ország újra kíváncsi lesz, újra nyitott lesz, mert egy erős nemzet az a hazához lojális, de a rendszerhez nem.
Milyen meglepő, Szent István pont ugyanezeket gondolta, igaz, hogy ő a különböző nemzetek egy helyen élésében látta ezt, de a mai ideológiai különbségek talán ezt az ezer évet ennyiben felülírják.
Szóval egy válogatott meccsen azért remélem, hogy mindenki torkaszakadtából üvölt majd innentől. Ahogy a saját csapatának is. Mert én az egerszegi lelátón egerszegi vagyok, a Puskásban magyar vagyok, de mindenek előtt valaki olyannak tartom magam, akinek 9-10 millió haverja biztosan van a nagyvilágban. És akkor is ezt gondolom, hogyha szerinte tegnap én döntöttem rosszul. De nagyon remélem, hogy mindig mondja majd, mert az azt jelenti, hogy nincs “megdorgálás” a vélemény miatt, és az azt jelenti, hogy ez az ország erősebb, mint egy hete volt.
