1980-ban sem volt már magyar a szilveszteri lencse
Egy bibliai növény, amelynek fehérjetartalma a malachúséval és szénhidráttartalma a kenyérével vetekszik. Az újévi asztal abszolút sztárja ma is, amely állítólag meghozza a családok számára a bőséget. S bár ősidők óta termesztik hazánk területén, mégis hiánycikknek számított az 1980-as években, sőt manapság is behozatalra szorulunk belőle. Az új esztendő első napján tányérunkra kerülő lencse története izgalmasabb, mint gondolnánk.
Azt, hogy ez miért alakult így, leginkább a történelmünk magyarázza. Hazánk éghajlata, különösen a szárazabb területek kiválóak lencsetermesztésre, így már az ősidőkben jelen volt a Kárpát-medencében, erről tanúskodnak az Aggteleken talált neolitikumi leletek. Az írásos emlékek szerint Caligula római császár hozta be Pannóniába a lencsét, s vele együtt az új évi szokásokat. Ezek sok évszázadon keresztül fennmaradtak Európa több országában is, hiába gondoljuk az újévi lencseevésről, hogy kizárólag magyar szokás.
Olaszországban máig tradicionális szilveszteri étel a Zampone con lenticchia, azaz a csülök lencsével, és az osztrák sógoroknál is hagyományosan lencsés disznóorrot tálalnak újévkor, sőt a németek is bőrös sertéssülttel köszöntik az év kezdetét, amihez balzsamecetes lencse dukál.
Visszakanyarodva a lencse sztorijához meg kell említenünk Ézsau bibliai történetét, aki egy tál lencséért eladta elsőszülöttsége jogát Jákobnak, a testvérének. A Bibliában és a Koránban is sokszor emlegetett növény és étel a lencse, hiszen az Arab-félszigeten és Egyiptomban egyaránt termesztették már az ősidőkben is. Ma Kanada, az USA és India számít a legnagyobb termesztőnek, Európában pedig a mediterrán államok. Mi elsősorban Kanadából, Lengyelországból és Oroszországból szerezzük be a hazai piac számára. A szakértők szerint jobban megéri importálni a lencsét, mint itthon termeszteni. Bár száraz éghajlatunkon jól megterem a növény, az már kevésbé kedvez a nagy hozamoknak, hogy nagyon fogékony a fuzáriumra, ami bizony Magyarországon sem ritka betegség.
A lencse mindemellett igen kényes a szüretelésre is, a betakarítását gyorsan 1-2 nap alatt kell lebonyolítani, mert a szemek túlérve azonnal lepotyognak a földre. Ezek a nehézségek 1-2 évszázaddal ezelőtt nem akadályozták az uradalmakat abban, hogy a történelmi Magyarországot a kontinens egyik fontos lencsetermesztőjévé tegyék. Trianon után azonban a lencsetermő vidékek (például híres Háromszék) 77%-a határon kívülre került, s bár két világháború között többször próbálkoztak a lencse újbóli meghonosításával, ezek a kezdeményezések kevésbé voltak sikeresek.
A II. világháború után a tervgazdaság természetesen számolt a lencsével is, és a lencsés termőföldek aránya is növekedésnek indult. Mégiscsak egy olyan táplálékról volt szó, ami a magyar konyhában is jelentős szerephez jut. De ez a sikeres fejlődés csak a 60-as évek közepéig tartott, amikor elindult a termelőszövetkezetek fokozott gépesítése, és ezzel párhuzamosan kiderült, hogy repcét, napraforgót, búzát jóval egyszerűbben és nagyobb hozammal lehet termeszteni, mint lencsét.
Nem is vette a magyar a lencsét, kizárólag csak szilveszterkor, így a 80-as évekre a csökkenő kereslet, a nehezebb import végül oda vezetett, hogy abszolút hiánycikk lett a lencse. Főként újév idején, amikor mindenki lencsével szerette volna megalapozni a jólétet.
Ha szívesen felidézed az előző korszak karácsonyait, szeretnéd tudni, hogy akkoriban a télapót vagy a Jézuskát várták a gyerekek, és milyen játékok kerültek a karácsonyfa alá vagy milyen szaloncukrokkal és égőkkel díszítettük fel a karácsonyfát, és mit viseltünk a jeles ünnepen, olvasd el a Tó-retró blog szerzőjének új könyvét! További részletek és megrendelés itt.
