„A vázépítést nem lehet megunni”
Merényi Dániel több mint nyolc évig volt reklámgrafikus. Végigjárta a szamárlétra minden fokát: a miskolci bölcsészegyesület filozófia jegyzeteinek a tördelésével kezdte, végül a Publicisnél volt art director. Mégis úgy döntött, hogy valami egészen másba fog; egy olaszországi vázépítő műhelyben kezdett dolgozni. Négy éve hazajött, és felépítette a saját vállalkozását.
Cége a Merényi Bicycles. A műhely Miskolcon van, Dani ott készíti a vázakat, két társa Budapestről koordinálja a munkát. Dani beszélt a céljaikról, a szakmai buktatókról, a kerékpáros kultúra alakulásáról és a kézműves munka hétköznapi csodáiról.
- Pontosan mikor határoztad el, hogy otthagyod a reklámszakmát?
- A döntést 2005-ben hoztam meg, ám csak 2007-ben állt össze minden úgy, hogy meg tudjam valósítani az elképzeléseimet. 2007. július 13-án kezdtem el dolgozni Dario Pegoretti vázépítő műhelyében, Caldonazzóban.
- Hogyan kerültél Olaszországba?
- Reklámos pályafutásom végén tettem egy kísérletet arra, hogy a szakmámban maradjak, ezért egy kinti ügynökségnél vállaltam munkát. Itthon nem éreztem jól magam, és azt gondoltam, hogy a környezetváltozás segíteni fog. Ebben tévedtem. Közben Milánóban bekerültem bringás körökbe – vagyis inkább visszakerültem a kerékpárosok közé, hiszen korábban komolyan bringáztam. Egy Milánóban megismert barátom révén aztán egyszer el lehetett menni egy műhelylátogatásra, egy vázépítőhöz. Nagyon megtetszett, amit ott láttam. Nem volt tudomásom arról, hogy működött-e ilyen műhely Magyarországon. Arra gondoltam, mi lenne, ha megtanulnám a mesterséget?"
- Mi kellett ahhoz, hogy eljuss egy elismert mesterhez?
- Visszatekintve is sorsszerű volt a találkozás Pegorettivel. Bár igazság szerint, reklámosként, az utolsó években, amikor depisen kint cigiztünk az épület előtt, majdnem mindenki azon gondolkodott, hogyan és merre lépjen tovább. Sok kollégám hagyta ott a pályát, és lett fodrász, dísznövénykertész vagy dj.
Ehhez képest egy példa nélkül álló és Magyarországon még ismeretlen szakmába belefogni nem lehetett ennyire tervszerű. A mesternek egyik pillanatról a másikra feltettem a kérdést, és ő nem határolódott el. Egyébként azt mondta, hogy mindenki úgy rontja el az életét, ahogy akarja. Volt időm sokat aludni rá. Abban biztos voltam, hogy a reklámszakmát mindenképpen ott szeretném hagyni. És úgy hittem, az élet nem véletlenül sodorta elém Pegorettit, meg kell hát ragadnom a lehetőséget.
-Mit kell tudnunk Dario Pegorettiről?
- Itthon talán kevéssé ismert, de újító szellemű, extravagáns ember, művésze a szakmának - ennek vannak előnyei, hátrányai. Én most tapasztalom meg, milyen jó döntést hoztam, hogy hozzá szegődtem. Dario Pegoretti 2007-ben az észak-amerikai kézműves kerékpáros kiállításon a zsűri díját nyerte el, 2008-ban pedig az év vázépítőjévé választották. Pegoretti neve jó ajánlólevél volt számomra, amikor elkezdtem a saját üzletemmel foglalkozni.
- Milyen szintre jutottál az olaszországi vázépítő műhelyben? Elmondhatod magadról, hogy mindent megtanultál a biciklivázakról?
- Ennek a szakmának nincsenek klasszikus értelemben vett iskolái, ezt csak úgy lehet megtanulni, ha az ember minél többet magába szív az elméletből, és minél többet gyakorol, illetve próbálkozik. A Pegoretti Művek a többi vázépítő műhelyhez képest meglehetősen sok vázat készít egy évben, 250-300 darabot. Négyen voltunk a műhelyben a mesterrel együtt. A magas darabszám eléréséhez elég tempósan kellett dolgozni. Mindenkinek megvoltak a maga munkafázisai, azokat csinálta.
A második év végére, harmadik év elejére eljutottam oda, hogy a fázissoromat, ha nem is tökéletesen, de olyan szinten végeztem, amelyről már nem nagyon volt hova továbblépni. Arra nem volt lehetőségem, hogy a vázépítés egészét kipróbálhassam, mivel a megrendeléseket időre kellett teljesíteni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy vagy maradok a mesternél, még évekig csinálom, amit eddig is, és nem tudom, mikor lesz továbblépés, vagy a saját lábamra állok, és a saját nevem alatt kezdek el vázakat építeni.
- Személyes indíttatása is volt a hazaköltözésnek?
- Kint született az első lányunk, Rozi. Mindenképpen szerettünk volna neki egy tesót. Tisztában voltunk azzal, hogy szükségünk lesz a nagyszülőkre. Például ahhoz is, hogy több időm legyen a vállalkozás ügyeire, meg a munkára. Minden arrafelé terelt, hogy hazajöjjünk, és saját műhelyt nyissak. 2011. augusztus 18-án érkeztünk vissza Magyarországra.
- Milyen előnyökkel járt az, hogy itthon indítottál saját vállalkozást?
- Az egyik előny az anyanyelv. Noha a párommal 4 év alatt egészen jól megtanultunk olaszul, annyira nem éreztem magaménak a nyelvet, hogy kint vállalkozni tudjak. Néha még a magyar bürokratikus, hivatalos nyelvezet is kifog az emberen. Nos, az olasz bürokrácia semmivel sem jobb a magyarnál, ezért én ebbe nem mertem volna kint belevágni. Feketén pedig nem dolgozom.
A másik előny, hogy a szüleim háza alatt lévő garázsban hazaérkezésünk után pár héttel már el tudtam kezdeni a munkát, úgy, hogy nem kellett előzetesen fejlesztésbe invesztálnom. A miénkhez hasonló kézműves vállalkozás elindítása itthon kevesebbe kerül, mint Olaszországban.
„Somló Iván és Szentpéteri Mátyás a cég másik két tagja. A fémmunkát én végzem. Iván felelős a kommunikációért, a marketingért, az ügyfélkapcsolatért, és különböző más projektekben is dolgozik.
Nagy alkatrész-szállító cégekkel dolgozunk együtt, kiállításokra is készítünk különleges kerékpárokat. Matyi válogatja ezeket az alkatrészeket, és segít abban, hogy a kerékpárok dizájnját műszaki és esztétikai szempontból is magas szinten alakítsuk ki; a fényezést, valamint a krómozást irányítja és minőséget ellenőrzi. A színeket is együtt válogatjuk.”
- Mennyire alkalmas a hazai gazdasági környezet ahhoz, hogy minél több kézműves vállalkozás létesüljön?
- A világ afelé tart, hogy az a biztos munkahely, amit az ember magának alakít ki. Míg egy könnyűszerkezetes nagyipari csarnokból a megrendelések változása folytán az egyik napról a másikra elküldhetnek akár 4-500 embert is, hogy aztán a következő hónapban másik 200-300-at vegyenek fel, addig egy családi vállalkozás, vagy egyéni vállalkozás, amit lassan épített fel a tulajdonosa, és benne van a szíve, lelke, és amit tovább tud örökíteni az utódainak, az biztos munkahely lesz. Lehet, hogy a statisztikákban nem mutat jól, ám úgy vélem, ez az alap, amelyen az ország gazdaságilag megállna. Nem tudom, mennyire lehetek kritikus, de úgy érzem, a kis- és mikrovállalkozásokat, itthon a lehetőségekhez képest sokkal kevésbé támogatják.
- Úgy érted, nagyobb elismerést kellene kapniuk a hazai kisvállalkozásoknak?
- Sokszor elhangzik, hogy a hazai munkaerő 60-70 százalékát kis-és közepes vállalkozások alkalmazzák, ehhez képest mi soha nem vagyunk benne a hírekben, csak dizájn blogokon tesznek rólunk említést. Pedig az embernek nagyon jólesnek az olyan hozzászólások, hogy büszkék ránk a magyarok és milyen jó, hogy Magyarországon is van ilyen vállalkozás. Igaz, hogy a bringás kultúra fellendülőben van, és a vázépítés része lesz a kisiparnak és a nagyiparnak is, ám maga a vállalkozói lét túl nehéz.
- Nagy ívű terveket szőttél, amikor hazajöttél?
- Amikor eldöntöttem, hogy Miskolc környékén fogok vállalkozni, kissé idealista voltam, és úgy gondoltam, itt az Acélvárosban, pont acélból készítek majd kerékpárokat, és ez milyen szép dolog, mert valamilyen szinten továbbviszem a tradíciót. Benne volt az a hűvös számítás is, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megye hazánk egyik elmaradott régiója, emiatt biztosan lesznek pályázati források, amelyeket olyan helyi vállalkozásoknak találtak ki, mint amilyen a miénk. A Merényi Bicycles műhelyében az Európai Unióban megtermelt nyersanyag értékét megtízszerezve, ennyi hozzáadott értékkel készül exportképes termék, ráadásul ebben a térségben.
Azt hittem, két, három, esetleg négy embernek is tudok majd munkát adni a műhelyben. De az a pár milliós összeg, amekkorára egy kisvállalkozásnak szüksége van, túl kicsi az EU-s pályázatok ingerküszöbéhez, ahhoz viszont túl nagy, hogy az ember mélyebben a zsebébe nyúljon az önrészért, mert ott egészen mélyen sincsen két-hárommillió forint. Pedig ilyen kis összegek kellenének a mikrovállalkozásoknak induláskor ahhoz, hogy legalább az infrastrukturális háttér meglegyen. Szerintem rajtam kívül még sok mikrovállalkozásnál mosódik össze a családi kassza a cég eszközfejlesztéseivel. Például csak májusban fogok venni még cserélhető lapkás esztergakéseket, mert most tavaszi cipők kellenek a gyerekeknek.
- Jelenleg a Merényi Bicycles mellett alig egy-két vállalkozás foglalkozik Magyarországon egyedi vázépítéssel. Könnyű dolgotok van?
- Sajnos a kerékpáros kultúránknak még nem része az, hogy méretre készült vázakat készíttetnek egy mesterrel valahol az országban. Ezt úgy kell megtanítani a magyar bringás társadalomnak. Túlságosan hozzászoktak az emberek ahhoz, hogy az egyedi, jó minőségű holmikat külföldről rendeljék meg, használt cikkeket kínáló internetes oldalakon keresztül. Itthon egy kerékpáros, ha méretben eltér a váz, inkább kínlódik rajta, és elviseli azt a kis hát- vagy csuklófájdalmat, csak szép bringája legyen. A biciklizéshez való hozzáállás is más, mint külföldön. A kerékpározásnak is megvan a high end kategóriája. Szerencsésebb helyzetben lévő országokban 40.000 forintnak megfelelő valutáért el lehet adni olyan krémet, kifejezetten kerékpárosoknak, amely a popsi kidörzsölődését kezeli. Ebből meg tud élni egy kis kozmetikai manufaktúra is. Ettől mi még nagyon távol állunk.
- Még csak most települ ipar a magasabb szintű kerékpáros kultúrára?
- Persze, kezd kialakulni az a réteg, amelyik gyakorlatilag bármit megengedhet magának. Ám ők, amikor megveszik a drága bringájukat, beteszik az autójukba, elutaznak a francia Alpokba kerékpározni a szerpentineken, mondjuk a Tour útvonalain. Szeretném, ha a high end kategóriában Magyarországon is kialakulnának olyan baráti társaságok, akik Franciaország helyett inkább a Cserehátban töltenek egy hetet. A másik oldalról fontos, hogy itthon a kerékpárosok ne nézzék ki maguk közül azt, aki több százezer forintot áldoz erre. Szeretném, ha itthon már nem számítana sznobizmusnak az igényes, egyedi kerékpár. Ennek a kerékpáros kultúrának a része a Merényi Bycicles is.
"Elkészítem a családnak a reggelit, elviszem a nagyobbik lányomat oviba, és általában fél tizenegyig, vagy délig rajzolom a képregényeket. A Napirajz ugyanis egy pillanatig sem szünetel - a bringás munka mellett sem. Ezután délutánig kint vagyok a műhelyben, hatig-fél hétig, attól függően, mennyi a dolgom. A hétvégéket, ha nincsen annyi munka, a családommal töltöm."
- Mennyi időbe telik egy teljesen egyedi váz megépítése? Mitől függ az átadás ideje?
- A megrendeléstől számítva általában 2-3 hónapba telik, amíg át tudjuk adni neki. Változó, hogy mennyi munka van vele. A régi stílusban épült, illesztékes vázak elkészítéséhez szűk 2 hét kell, ha semmi mással nem foglalkozom. A modernebb, hegesztett vázak esetében, ha a villa acélból készül, 4-5 nap szükséges az építéshez. Azért hosszú a várakozási idő, mert minden vázunk egyedileg készül, és ez már a csőszettek választásában is megnyilvánul. Ha olyan vázat építünk, amihez nincs alapanyag a műhelyben, Olaszországból meg kell rendelnünk a csöveket.
Elkészülte után a vázat szemcseszórással passziválják, majd megkapja a fényezést, és attól függően, hogy vázszettet rendelt-e az illető, vagy komplett kerékpárt, ezt még szerelni is kell. Így telik el a 2-3 hónap.
- Miből rendelnek többet a vásárlóitok? Teljes kerékpárt vagy vázszettet kérnek?
- Eddig fele-fele arányban, nem látok tendenciát egyikben sem. Bár az igazsághoz tartozik, hogy 2011-ben a csonka évben 2 váz készült, 2012-ben 5, tavaly 9, szóval nincsenek még akkora darabszámok, hogy bármilyen statisztikának értelme legyen. Az viszont látszik, hogy hál’Istennek évről évre egyre több megrendelésünk van.
- Külföldi vagy magyarországi vevőknek készülnek a vázak?
- Egyelőre minden megrendelésünk hazai. Azért utazunk külföldi kiállításokra, vásárokra, mert ezek azok a fórumok, amelyeken a legkisebb anyagi ráfordítással a legtöbb emberhez el tudunk jutni. Nincsen pénzünk marketingre, elsősorban a közösségi médiát használjuk a bemutatkozásra. A kiállításokon rengeteg látogató fényképez, a rengeteg látogatónak rengeteg Flickr albuma van, ahová feltölti a fotóit, és az ilyen megosztásokon keresztül tudunk eljutni a legtöbb emberhez. A közönség ugyanis meglehetősen szűrt, nyilván bringás helyeken fognak velünk találkozni, és nem egy színes magazin kert mellékletében.
- Milyen modellen dolgoztál utoljára? Mi a különlegessége?
- Nagyon örülök ennek a kérdésnek. Az április 11-én kezdődő Bespoked London kiállításra készítettem egy új modellt. A hegesztett vázaink csúcsa, ultrakönnyű csövekből – ebben összegezzzük mindazt, amit a könnyű acélvázakról tudunk vagy gondolunk. Izgalmas projekt, olyan prototípus, amelytől sokat várunk.
- Mi a legszebb a vázépítésben? Van kedvenc munkafázisod?
- A vázépítés azért gyönyörű munka, mert számtalan apró fázisból áll, nem monoton, épp ezért nem is nagyon lehet megunni. Minden nap valami mást kell csinálni, emiatt változatos. Mindegyik fázisnak megvan a szépsége, az elejétől a végéig szeretem, onnantól, hogy megérkezik a futár a csővel, és már tudom, mi lesz belőle, addig, hogy a lefényezett vázat összeépítjük.
- Amikor megérkeznek hozzád a csövek, az számodra olyan érzés, mint amikor megrendelünk néhány régen vágyott könyvet, és az első dolgunk beleszagolni a végigpörgetett lapokba?
- Abszolút! A columbus csöveknek is van egy semmi máshoz nem hasonlító illatuk. Van az borzasztóan büdös hidraulikaolaj, a gyárakban gépek kenéséhez használják. Ülepítik, és amikor már minden trutymó leszáll az aljára, lefölözik, és az így nyert olajjal impregnálják a csöveket, amelyeket nejlonzsákba tesznek, hogy az út során megvédjék őket. Amikor az ember a dobozt kinyitja, megcsapja a hidraulika olaj szaga, ami eléggé geek dolognak hangzik, de jó. Elég indusztriális illat ahhoz képest, amilyen pici műhelyben dolgozom tovább velük.
- Ez beindítja a munka érzelmi részét?
- Lehet, hogy gyerekes dolognak hangzik, de amikor a futár fékez a ház előtt, az már ad egy adrenalinlöketet.
Ha te is büszke vagy a magyar kézművesekre, nyomj egy lájkot!
