„Éjszakákon át ültünk Gerendaival és Sziámival a Tarlós háza előtti parkban, mert rájöttünk, hogy akkor telefonál, ha hallja a zenét”
Volt és jelenlegi Sziget-stábtagokat kértünk arra, hogy meséljék el kedvenc sztorijaikat az idén 30 éves fesztiválról.
Napokon belül kezdetét veszi a 29. Sziget Fesztivál, amely amiatt is különleges, mert éppen 30 évvel ezelőtt, 1993 nyarán népesült be először élettel a Hajógyári-sziget. Ennek apropóján a szervezői csapat négy tagját – két egykori és két jelenlegi dolgozót – kértük meg, hogy idézzék fel legviccesebb vagy bármilyen szempontból legerősebb emlékeiket az elmúlt három évtizedből.
Hogy került Patti Smith a Gellérthegy tetejére közvetlenül a koncertje után? Mi történt, amikor az egyik fellépő otthon felejtette az útlevelét, emiatt a következő repülővel haza akarták toloncolni? Mekkora kihívás a sajtóiroda ügyeit intézni egy 7-8 hónapos csecsemő mellett?
Erre mind fény derül az alábbiakban – sőt, a sztorik több ponton kapcsolódnak is egymáshoz.
Bihari Balázs: Egy 45 kilós erősítő elég nehezen szállítható – amikor arra gondolsz, hogy most el fogsz esni, akkor elesel
A legelső Szigeten még nem voltam ott, az 1994-es, esős Eurowoodstockról viszont már írtam a Magyar Narancsba, miután Marton László Távolodó kizavart. A programkínálatot nem rám szabták, de a következő évben is én képviseltem a Narit. Teljesen odavoltak, milyen jó anyagot írtam, ezért a szerkiben valakinek bekamuztam, hogy nem is voltam kinn, hanem más élményeiből írtam meg a sok oldalas beszámolót.
Elhitte – én azt gondoltam, hogy nem, mert hangosan röhögött –, majd a következő értekezleten szúrós szemmel számon kértek, miért viselkedtem ilyen etikátlanul. Pár évvel később Najmányi Laci a Wantedban előre megírta a Sziget tényleg kamu beszámolóját – hibátlanul. Nem kértük számon.
1996-tól 2002-ig a Wanted magazin színeiben dolgoztam, ami gyakorlatilag a Sziget-stáb print szekciójaként üzemelt, 2002 májusától pedig átvittem a Wanted-stábot a Sziget.hu-ba. A Wanteddal mi szabadítottuk rá a magyar fesztiválokra a léggitár-versenyeket, és egy 1996-os pecsás Wanted-retróbuli adta az ihletet a Táncdalfesztivál sátorhoz, amiért az azt követő Uhrin Benedek-években (ami viszont az indexes Tóth Valentinnak köszönhető) mindenkitől elnézést kértem.
Az egész lakásom a mai napig tele van Szigethez köthető dolgokkal. A legismertebb az az 1975-ös Fender Twin Reverb erősítő, amit 1998-ban szétrúgott Patti Smith gitárosa a koncert végén puszta rockandroll-gesztusból. Ezt a gesztust a Sziget gázsilevonással honorálta. Vicces volt akkor Kovács Tamás programigazgató szobája, mert ott hevert darabokban szegény Twin Reverb, mellette pedig a Green Day (vagy a Rammstein?) felgyújtott dobszerkója. Amikor elvittem a Wekerlére Morcz Csabihoz, összecsapta a kezét és azt mondta: hogy csináltad ezt, Balázs? Én megadóan feltartottam a kezem és annyit válaszoltam: Nem én voltam!!!
Csabinak sajnos nem volt elég alkatrésze, ezért végül Soltész Tibi gyógyította meg a Twint, ami aztán tovább folytatta backline erősítő karrierjét és adta a hangot a Placebótól kezdve a 16 Horsepoweren át az Earth Wind and Fire-ig, a Morcheebáig, Franz Ferdinandig, Bloc Partyiig mindenkinek.
Sőt egyszer még a lábamat is adtam érte: egy 45 kilós erősítő, aminek csak az egyik oldalán vannak a trafók, elég nehezen szállítható, különösen lépcsőn. Amikor arra gondolsz, hogy most el fogsz esni, akkor elesel. Így történt, viszont hogy ne legyen baja, inkább a lábamra ejtettem. Be is dagadt egy pillanat alatt a háromszorosára, így egy lábon kiugráltam vele a kocsiig.
Beraktam és elautóztam a Sziget nagyszínpadig, felvittem a lépcsőn, átadtam Szicsó Zsoltinak, majd elugráltam Szeles dokihoz, hogy lekezeljen. Két évig csak bakancsban jártam, hogy random ne ficcenjen ki a bokám.
Derdák András: Volt, hogy egy nap 20 kilométert gyalogoltam a helyszínek között
Nekem ez egy 28 éves történet, nehéz 1-2 sztorit kiemelni. Kezdődik azzal, amikor Tarlós még óbudai polgármesterként be akarta záratni a Szigetet: álltunk Gerendai Karcsival, Sziámival, Tarlóssal és az akkori rendőrkapitánnyal, Bökönyi Istvánnal, hogy eldőljön a fesztivál sorsa: bezárunk vagy nem zárunk be. Bökönyi teljesen nyugodt hangon közölte, hogy persze, meg tudja oldani a kiürítést, ha 6-8 halálos áldozat belefér a polgármesternek, tekintve, hogy egy kijárat van... Végül nem zártunk be, de továbbra is éjszakákon át ültünk Karcsival és Sziámival a Tarlós háza előtti parkban: a nagy eszünkkel egy ponton rájöttünk, hogy akkor telefonál, ha hallja a zenét. Ha viszont mi is ott vagyunk, nem mondhatja, hogy hallja, ha egyszer mi sem halljuk a terasza alatt.
Mi csináltuk anno az első élő internetes videóközvetítést a koncertjeinkről Monostori Tamással, a Mentha.hu-val, amikor még szinte senkinek nem volt akkora sávszélessége, hogy nézni tudja.
Ha hiszed, ha nem, szinte minden évben sikerült buknunk a büfénkkel: előfordult, hogy az üzletvezető meglépett a teljes bevétellel, de olyan is volt, amikor Publo Hunny az utolsó este felpattant a pultra és elkiáltotta magát: MINDENKÍÍÍÍ A VENDÉGÜNK! Sajnos túl későn értem vissza...
Részese lehettem Lang Andrisék fantasztikus Pesti Est-kalandjainak is, sokáig minden évben ők rakták össze a legmenőbb bulihelyeket. Azt hiszem, ő mondta egyszer Gerendairól, hogy csodaszarvas, és tényleg: nagyon sokáig egy szem egyedül volt az egész őrületes bolhacirkusz karmestere, a büféktől a programig, a vécéktől a belépőkig mindenben ő döntött. Míg aztán rá nem jött, hogy ezt így nem lehet csinálni, túlnőtt rajta a rendezvény.
A második Sziget óta jelen voltam. Sokáig saját óbudai kultúrházunknak, a Banán Klubnak is volt színpada: először a tehetséges amatőröknek biztosítottuk a fellépési lehetőséget (mert a Sziget már akkor se csak a híres, profi zenekarok terepe volt), aztán ez kiegészült a jazz-zel, két éven át déltől éjjel kettőig működtünk – na, ezt senkinek sem javaslom –, míg végül csak a jazz maradt a feladatunk. Voltam egy darabig a felelőse a Sziget Sun Online nyomtatott Sziget napilapnak, és üzemeltettük a Sziget Rádiót is.
Cs. Kádár Péter és Hetesi Péter Pál nagyon színvonalas sajtót csináltak, de nem voltak könnyű esetek. Volt napi videós híradó is, azt is nálunk szerkesztették pár évig Bredár Zsolték, emberfeletti munkával, elég kezdetleges körülmények között. Aztán később, amikor már a Millenárist művészeti igazgatója lettem, ott működött nálunk a Sziget TV (ami bizonyos értelemben a Kultúrház című adás előzményének tekinthető). A munkakapcsolat és a barátság töretlen maradt, csak mindig átalakult.
Aztán már Franciaországban lakva több mint 10 éven át mi voltunk a frankofón képviselete a fesztiválnak a feleségemmel, Földes Anitával, főállásban. A végén már 80 ezer franciát vittünk: szerveztük az utazásokat, a jegyárusítást, a sajtót, a PR-t, a social médiát, javasoltunk fellépőket, csináltunk egy 2.500 fős francia kempinget, kocsmát és éttermet.
Szerveztem 10 éven át a francia tehetségkutató koncerteket is, hogy vigyünk friss, fiatal francia és belga zenekarokat is minden évben. Az egész stáb egy hatalmas család, sok barátom lett onnan. Voltunk az egyik végében, a másik végében: mindenütt. Volt, hogy egy nap 20 kilométert gyalogoltam a helyszínek között. Ismerem minden porcikáját. Mivel gyermekünk született és mindketten a Sziget jegyében éltük a napjainkat, a lányunk hivatalosan is „Sziget-kid” lett, még badge-t is kapott. Azt hiszem, több tucat Szigetes dolgozóból lett pár az évek során, sok-sok Sziget-gyerek született az elmúlt 30 évben.
Sokáig csináltunk jam session-öket a nagyszínpados fellépőkkel éjfél és hajnali 2 között a jazz színpadon. Imádtam minden Manu Chao fellépést a nagyszínpad oldalából végigtáncolni. Emlékszem a régi csónakházra, ami az egyetlen nem szigetes büfé volt. Emlékszem a stábbulikra: pár éven át Karcsi szervezett saját VIP bulikat magunknak a Kiscellibe és a Kőbányai sörgyárba. Átéltem a nagy változásokat a Sziget-apparátusban, amikor sokan mentek és jöttek, a Sziget iroda költözéseit a Lónyaiból az Orlay utcába, majd ki a Hajógyárira. Végül a Covid és a vele egyidőben lejáró szerződésünk vetett véget a Szigetes életünknek.
Ott áll Szentendrén egy raktár szeméttelepén az összes cuccom, ami maradt, mert nem tudtam elhozni: Kálló Péter és Alain Dodeler fotóművész kiállítása a Sziget 20 éves szülinapjára molinókon, a 300 telefon egyidejű töltésére alkalmas telefontöltők, amiket a Medence Csoport készített nekünk, a büfés cuccok, és még hosszan sorolhatnám. A múltam része, kicsit fáj, de továbbra is nagyon szeretem – csak már másban vagyok: a saját kastélyprojektemet kezdtem idén nyáron Dél-Franciaországban. De őszintén drukkolok nekik!
Kardos József: Felvittem Patti Smith-t és a barátját a Gellérthegy tetejére, megmutatni nekik az éjszakai panorámát
A 2001-es év több szempontból is emblematikus volt. Akkor indult a Magic Mirror sátor, Tarlós pedig azonnal be is akarta tiltani az egész Szigetet arra hivatkozva, hogy itt homoszexuális propaganda zajlik, és a fiatalokat átneveljük meleggé. Ironikusan azt mondhatnánk, hogy 20 évvel megelőzte a korát: ma sajnos teljesen megszokottak az ehhez hasonló szólamok, amiket akkor még széles körben, szinte minden politikai oldalról elítéltek. Persze az egész inkább csak fenyegetés volt, mindazonáltal nemzetközi botrány lett abból, hogy egy kerületi polgármester ilyen mondvacsinált okokra hivatkozva be akar tiltani egy fesztivált.
Abban az évben a Placebo is fellépett nálunk, akik mindig nyíltan kiálltak a melegek mellett. A koncertjükön 50 ezer fős közönség előtt előtt énekelték, hogy „everybody is gay”, a közönség pedig egy emberként kiabálta velük. Ez olyan katartikus élmény volt, amit sosem felejtek el: sikerült eufóriával feloldani az a nyomasztó fenyegetettséget, amit előtte szervezőként át kellett élnünk.
Harminc év hosszú idő, sok olyan produkciót tudnék említeni, akik feltörekvőként jártak először nálunk, majd világsztárok lettek, és azóta is hálával gondolnak ránk, amiért annak idején bizalmat szavaztunk nekik. Ilyen például a Circa, egy ausztrál kortárs cirkuszi társulat. Ők ma már befutott sztároknak számítanak, az ezredforduló környékén azonban a Szigeten volt az első európai fellépésük, mi hívtuk meg őket. Manapság mindenhol hatalmas színháztermeket töltenek meg és az összes rangos cirkuszfesztiválon ott vannak. Azóta is baráti a viszonyunk: rendszeresen visszajárnak hozzánk és azt a gesztust is megteszik, hogy engednek a máshol megszokott gázsijukból, ha esetleg ez meghaladja a mi lehetőségeinket.
Váratlan helyzetek is gyakran adódnak, amiket a lehető leggyorsabban kell kezelnünk. Például volt egy algériai származású fellépőnk, aki Franciaországban él, francia személyi igazolvánnyal is rendelkezik, de véletlenül csak az algériai útlevelét hozta magával. Ez még a schengeni csatlakozás előtt történt, így Budapestre megérkezve vissza akarták őt toloncolni, mivel nem volt vízuma. A menedzsere kétségbeesve hívott engem, akkor már tartott a fesztivál, szóval a legnagyobb nyüzsgés közepette kellett valamilyen megoldást találnunk, hogy ne küldjék haza a következő géppel.
Szerencsére a biztonsági főnökünk forródróton volt az akkori országos rendőrfőkapitánnyal, aki felhívta a repülőtéri parancsnokságot, így végül sikerült elintézni, hogy egyedi elbírálással megkapja a vízumot a reptéren.
Nagyon jó érzés, hogy a Szigetnek van akkora tekintélye és respektje, hogy ha mi kérünk ilyesmit – természetesen garanciát vállalva az illetőért –, jó eséllyel soron kívül is segítenek nekünk.
Mielőtt 1998-ban programigazgató lettem, zenekarokat szállító sofőrként is dolgoztam a fesztiválnak. Az egyik évben Patti Smith lépett fel a Nagyszínpadon, és a gitárosa – aki mellesleg az akkori barátja volt – annyira beleélte magát a show-ba, hogy a koncert végén összetörte a gitárerősítőt. A baj az volt, hogy mi ezt kölcsön kaptuk egy magyar tulajdonostól, aki ott volt a helyszínen, és érthető módon eléggé kiakadt. A színpad mögött komoly veszekedés alakult ki a technikusok és a menedzsment között, amitől meg akartam kímélni Pattiéket. Mondtam neki és a barátjának, hogy üljenek be a buszba, elviszem őket egy nyugodtabb helyre, majd a stáb elintéz mindent.
Ez este 11 körül volt, így megkérdeztem tőlük, szeretnék-e látni az éjszakai panorámát. Igennel feleltek, szóval felvittem őket a Gellérthegy tetejére, ami a kedvenc helyem Budapesten, minden külföldi vendégemnek meg szoktam mutatni.
Leültünk kicsit nézelődni, éppen telihold volt, a gyönyörű környezetben hamar sikerült megnyugodniuk. Utána elvittem őket a szállodájukba, ahol megkérdeztem Patti Smith-t, nincs-e kedve dedikálni nekem Robert Mapplethorpe fotóművész róla készült albumát. Mondta, hogy nagyon szívesen, és még azt is megvárták a hotel lobbyjában, amíg hazaszaladtam érte. Beleírta, hogy „Jozsef, Thanks for the moon”, vagyis köszönet a holdért. A mai napig őrzöm, nagyon büszke vagyok rá.
Vető Viktória: A Nagyszínpad backstage konyhájáról menetrendszerűen kaptam a felmelegített bébiételt
1999-ben még a Közel a szerelemhez című Salamon András film forgatásán dolgoztam, de már az utolsó kockákat forgattuk, amikor váratlanul, szinte a semmiből, egy felkérés érkezett. Illetve kettő. Az Index.hu keresett sajtófőnököt és párhuzamosan a Szigeten is szükség volt egy olyan emberre, aki kezébe veszi a sajtókommunikációt. Mint kiderült, engem ajánlottak, és rögtön ott találtam magam mindkét székben. Aztán hamar az is kiderült, hogy ez egyszerre sok, így a Sziget maradt, és azóta is van, ha úgy tetszik, egymás életének részei vagyunk.
Olyannyira, hogy az azóta született két gyerekem – a már korábban született lányom után – a Szigethez igazodva jött a világra. Várandósan vezényeltem le az egyik évet, a következőn pedig már egy 7-8 hónapos csecsemővel intéztem a sajtóiroda ügyeit. A Nagyszínpad backstage konyhájáról menetrendszerűen kaptam a felmelegített bébiételt, az interjúk vagy a sajtótájékoztatók között időzítettem az etetést.
A kollégák néha elvitték egy körre az aktuális apróságot, aztán egy fényképes crew passzal hozták vissza. Utólag megdöbbenek, hogy milyen merészség volt ezt így bevállalni, de az nagyon megnyugtató volt, hogy Gerendai Karcsi és a többi kolléga ezt milyen természetesnek fogadta és mennyire segítőkészek voltak.
A gyerekek apja szintén szigetes, a fesztiváljaink PR főnöke, 2000 óta közösen dolgozunk. A gyerekeink azóta is kijárnak a Szigetre, dolgozni és fesztiválozni. Ahogy a születésüktől fogva részei a Szigetnek, úgy lett a Sziget nyitottsága, sokszínűsége az ő gondolkodásuk része is.
2000 egy nagy választóvonal volt a Sziget sajtómunkájának életében. Akkor formálódott az a rendszer, aminek alapgondolata, hogy egy olyan, „szolgáltató” sajtóirodát alakítsunk ki, ami egyrészt a média számára állandóan elérhető, másrészt a Sziget sokszínű üzeneteit különböző formába öntve igyekszik izgalmas tartalmakat nyújtani az újságíróknak. Mindezt az asztali gép, a betárcsázós internek, a fax és az egyszerű mobiltelefon világában, az online újságírás hajnalán, javarészt a print lapzártákhoz igazodva kezdtük, és igyekeztünk az alapvetéseinket adaptálni a kommunikáció folyamatos változásaihoz.
Végigcsináltunk egy markáns újrapozícionálást egy névadó szponzort a zászlónkra tűzve, kiálltuk a Magic Mirror elleni hadjáratot, a környező polgármesterek olykor bíróságig elmenő támadásait, igyekeztünk a helyén kezelni az egy időben a Szigeten sűrűn átvonuló politikusok sáskajárását, az agyatlan „nullszaldózást”.
Közben nagy lendülettel formáltuk a képet egy olyan Szigetről, ami kulturálisan sokszínű, folyamatosan fejlődő, békés és befogadó, mint amilyennek harminc éve megálmodták, és ami miatt ma is egyre népszerűbb szerte a világban. És reményeim szerint formáltuk és formáljuk a közönségünket, persze ők is minket, mint ahogy együtt formálódunk a partnereinkkel is.
Ez utóbbival kapcsolatban eszembe jut egy történet, amikor egy nagy nemzetközi tanácsadó céggel tartottunk közösen sajtótájékoztatót a Sziget turisztikai, gazdasági hatásairól. A cég munkatársainál az öltöny/nyakkendő volt a kötelező dress code, és mikor megérkeztünk az általunk természetes „fesztivál outfit”-ben, előbb némi megdöbbenést láttunk a szemekben, majd a cég kollégái levették az öltönyt és nyakkendőt és úgy ültek ki a sajtótájékoztatóra. „Jó lenne, ha máskor is jönnétek” – súgta a végén az egyik tanácsadó.
A cikk és a fesztiválhangulat támogatója a Coca-Cola.
