KULT
A Rovatból

Az átutazó tengeri szivacs – találkozás Sam Havadtoy-val

Belsőépítészként kezdte, folyamatosan kísérletező, világpolgár képzőművész vált belőle. És néhány napon belül három kiállítása is nyílt Magyarországon.


A Ludwig Múzeumban New York-i éveit mutatja be Huszárlépésben címmel, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban legújabb festményei és szobrai láthatóak, míg a Falk Miksa utcai Kálmán Makláry Fine Arts galériában legújabb szitanyomatait tekintheti meg a közönség.

Havadtoy, Yoko Ono egykori élettársa, a Ludwig Múzeumban tárlatvezetést is tartott újságíróknak még a megnyitó előtt. Ennek másnapján ültünk le beszélgetni budapesti otthonában.

-Az Ön élete igen sokfelé zajlott. London, Budapest, NewYork, Genova, Genf, Los Angeles… Hogyan hat Önre ez a soklakiság?

-Összeadódnak bennem ezek a helyszínek. Kicsit úgy érzem magam, mint a tengeri szivacs, ami kiválogatja a beszívott dolgokból a tápanyagokat, és a többit visszaengedi a tengerbe. Amikor valahová megyek, ott látok, tanulok, tapasztalok, és aztán ezek végül képekké, műtárgyakká válnak. Vagy énné.

-Huszárlépésben a címe a Ludwig Múzeumbeli kiállításának. Látjuk egyfelől a híres fehér sakktáblát, amit Yoko Ono alkotott és néhányat abból a sorozatból, amelyet Bobby Fischer Borisz Szpasszkij elleni első győztes világbajnoki játszmája ihletett.

-Gyerekkorunkban itt Magyarországon mindannyian megtanultunk sakkozni, mert nem volt sok játék. Választhattunk a malom, a Gazdálkodj okosan! és a sakk között. Amikor Yokóval elkezdtünk együttélni, Bobby Fischer írt neki egy kondoleáló levelet John Lennon halála miatt és ebben azt tanácsolta, hogy tanuljon meg sakkozni, mert az segít az élet problémáinak megoldásában. Ekkor kezdtünk el játszani, naponta három játszmát. Az évek során Yoko annyira megtanult sakkozni, hogy már kihívássá vált. Így aztán bárhová utaztunk, mindig vittük magunkkal a sakktáblát, repülőn, szállodában is játszottunk. Amikor szétváltak az útjaink, ez a mindennapos sakkozás vált a mi érzelmi kapcsolatunknak a jelképévé. Azért gondoltam, hogy megfestem Bobby Fischer első győztes játszmájának a 41 lépését, és mivel Yoko sakktáblája fehér volt, a fehér árnyalatait használtam minden lépésnél. Az ő fehér táblája arról szólt, hogy nincsenek ellenfelek, mind a két oldal egyforma.

-És melyikük győzött életük „sakkjátszmájában”?

-Kezdetben úgy éreztem, hogy a ő győzött, aztán úgy, hogy én – ma már nincsen jelentősége.

-Egy ilyen hosszú, szoros kapcsolatban nyilván már egymás gondolatát is ismerték.

-Az ember csak szeretné megismerni a másik gondolatait, de szerintem az emberek túl komplikáltak ahhoz, hogy minden gondolatukat kitaláljuk. Egy hosszú párkapcsolat lényege, hogy megismerje egymást, hogy ki mit és hogyan szeret, és megpróbáljanak az olyan törvények szerint élni, amelyek ezeket a dolgokat valóra válthatják.

-Különös egybeesés, hogy Ön 1971-ben disszidált Magyarországról, és a kiállításon látható egy régi magyar képeslap, amiből 1971-ben lett Yoko Ono ajándéka John Lennonnak. És ez az Imagine album éve is. Ön milyen embernek látta Lennont?

-Mindenekelőtt zseni volt, és mint zsenivel, nehéz volt vele boldogulni. Rapszodikus volt, bár az évek során aztán sokat higgadt. Az egyik furcsa példa, hogy 1972 karácsonyán John és Yoko rajtam keresztül vettek egymásnak ajándékot. Yoko azt a régi wurlitzert vette meg, amit én mutattam neki. Karácsony napján Yoko felhívott, hogy menjek át azonnal a Dakota-házba, és mutatott egy levelet, amit John írt neki: „Dobd ki a magyar gulyást, csaló”. Neki volt ugyanis egy gramofon-lemez gyűjteménye a 30-as évekből, amelyek kisebbek voltak, mint a wurlitzerbe valók, és a tű nem a lemezre, hanem mellé esett. És ennek alapján rögtön ítélkezett, én gazember lettem. Aztán amikor rájött, hogy mi a probléma rögtön kedves lett, kompenzálni akart. Tehát a végletek embere volt. Amikor berendeztem a tengerpari házukat, és nem volt benne elég víz, sétáltunk az utcán, és azt mondtam nekik: két megoldás van, egy óriás üvegtartály, vagy pedig fúrni kell egy kutat. Erre John azt mondta: „Csináld meg mind a kettőt, akkor biztosan lesz vízünk.” Volt Lennon életének egy időszaka, fia, Sean születése után, amikor azt mondta, hogy nem ír több dalt, hanem kenyeret akar sütni. Aztán egyszer megkérdeztem tőle: „Mikor sütsz kenyeret?”. Mire azt felelte: „Hagyjál már, két-három óráig tart egy kenyér megsütése. Tíz perc alatt megeszik és elfelejtik. Ennyi idő alatt írok egy dalt, amit örökké fognak hallgatni.” Ilyen a média: elkapnak egy mondatot, és szállóigévé válik.

-New York a 70-es években rendkívüli szellemi pezsgésben élt, a képzőművészetben, a zenében, a filmben, a költészetben. Andy Warhollal később közeli barátságba és munkakapcsolatba is került. Milyen emlékezetes találkozásai voltak még?

-Szinte mindenkivel összefutottam, akik akkoriban ott dolgoztak, a zenészek közül Bob Dylannel, David Bowie-val, Iggy Poppal, de ott találkoztam Robert Rauschenberggel, Keith Haringgel, André Kertésszel és Victor Vasarely-vel is. A házunk valóságos átjáróház volt. Egyszer volt egy vacsora, és Haring kérdezte, hogy elhozhatja-e egy barátnőjét, akinek most jött ki a lemeze. A vacsorára mindenki egyedül jött, kivéve ezt a hölgyet, akit nyolcan kísértek. Ez a hölgy volt Madonna. Mondtuk neki, hogy „sokra fogod venni, ha már most sokra tartod magad”. És sokra is vitte.

-Engem a kiállításon legjobban az Ajtók fogtak meg.

-Ezeket először Milánóban állítottam ki, a 14 ajtó Jézus 14 stációját szimbolizálja. Az ajtók úgy vannak beállítva, hogy egy irányba nyíljanak. Én mindig úgy magyarázom az életet, hogy annak termei vannak. Az emberek átmennek egy bizonyos számú termen. A legtöbben csak néhány ajtót nyitnak ki, aztán bemennek valahová, ott letelepednek, megnyugszanak, és így élik le az egész további életüket. Ez vonatkozik párkapcsolatra, otthonra, országra, városra. Én vannak emberek, akik állandóan mennek. Én az a típus vagyok, aki csak nyitogatja az ajtókat, és megy, megy, megy. Néha irigylem azokat, akiknek elég kinyitni két ajtót és megnyugszanak, de ez nem az én természetem. Az ajtókat egyébként mind itt találtam Budapesten, és azzal, hogy most itt állítottam ki őket, Nemes Attila kurátor egy másik kontextusban akarta feltárni, hogy a magyar emberek megpróbáltatásait, a háborúkat, a kommunizmust és egyéb „stációkat” jelentsék.

-Tökéletesen illeszkednek bele az Ön tárlatába a társművészek, Warhol, Haring, Kertész. Egészen különleges hatású a nagy fotográfus által készített női torzók párhuzamba állítása az Ön férfi torzóival.

-Ez a kurátor víziója volt, nem az enyém. Igazából nem az a fontos, hogy én együtt dolgoztam ezekkel a művészekkel, hanem az, hogy valamilyen módon az ő munkáikon keresztül léptem tovább, fedeztem fel új dolgokat, amelyeket aztán magamévá tettem és beépült az én stílusomba. Először nagyon féltem attól, hogy ez a koncepció kihasználja a másik művészt az én javamra, de amikor láttam a kész kiállítást, megnyugodtam.

-Jó néhány Disney-figurát is látunk, Pinocchiót, Mikiegeret az Ön „olvasatában”. A tárlatvezetésen azt mondta, hogy Disney „az amerikai identitás” jelképe. Tudjuk, hogy eme „amerikai identitás” mögött egy ultrakonzervatív ember állt, miközben az ő „édeskés” meséi az egész világot meghódították. Ön hogyan viszonyul Walt Disney-hez?

-Ha aszerint kellene ítélkezni alkotó emberek munkái felett, hogy milyen emberek voltak, nagy bajban lenne a művészvilág, mert nagyon sok olyan művész volt és van, aki magánemberként elfogadhatatlannak tűnik a társadalomban, mégis elfogadjuk azért, amit alkot. Walt Disney-t én azért hibáztatom, mert a Pinocchióból, ami egy nagyon fontos felnőtt történet, egy leegyszerűsített mesefigurát kreált. De zseniális üzletember volt, és halála után több mint 50 évvel is látható, hogy maradandó birodalmat épített fel. Én történeteket írok, ráfestem őket a vászonra, lefedem csipkével, és arra festek rá. A Disney-figurákra Arthur Schwarz beszélt rá a Tel-Aviv-i kiállításom alkalmából. Schwarz annak a Marcel Duchamp-nak szakértője, aki a „ready-made”-et, a kész tárgyak feldolgozását hozta be a kortárs művészetbe. A Disney-figurákhoz nekem már nem kell történetet kitalálnom, mert amikor befedem őket csipkével, a nézőnek rögtön előjönnek emlékek, események, gyerekkorból, felnőttkorból, amiket hozzá tud kötni ezekhez a tárgyakhoz. Ez egy leegyszerűsített párbeszéd a közönséggel.

-„Csak azért jöttem, hogy megérkezzem” – olvasható az egyik falon egy Andy Warhol-idézet. Önnek mit jelent megérkezni?

-E mondás mögött egy nagyon egyszerű történet húzódik: Andy megjelent egy fogadáson, hogy a paparazzók lefotózhassák, de magán az eseményen nem maradt ott. Ez jellemző volt rá. Én viszont átutazó vagyok, teremről teremre megyek. Még nem tudom, hogy mit jelent majd nekem, amikor megtalálom azt a helyet, ami az én bázisommá fog válni az életem hátralévő részére. Szerencsés vagyok, mert még 66 is évesen is tanulhatok valamit.

-Többször szóba került már a maradandóság kérdése. Hogyan lehet ma kiválni, nyomot hagyni azok közül, akiknek, megint Warhollal szólva, „15 perc hírnév” jutott?

-Amikor ezt Andy kijelentette, fiatal ember volt, valószínűleg ő sem gondolta végig. Vannak olyan mondások, amelyeket felkap a média és aztán ikonikussá válnak. A mai internetes világban valóban szinte mindenkinek lehetősége nyílik híressé válni. De hát ezt ő sem láthatta előre. Manapság rendkívül gyorsan lehet sikert elérni a különböző közösségi portálokon, de nem hiszem, hogy ezek közül bármi is maradandó lenne. De a maradandó művészeket sem biztos, hogy észreveszik. A világ nagy múzeumai, a Szépművészetitől a Louvre-ig, tele vannak a régi korok remekműveivel, és 90%-uk mellett az emberek elmennek. Erre a legjobb példa a Louvre, ahol mindenhol van egy kis Mona Lisa-jel, és a látogatók azt követik. Mire odaérnek, már azon morognak, hogy miért kellett ezért ennyire messzire jönni, a második reakció pedig: Ez? Ezért jöttem? Közben a múzeumban van 200 ezer műtárgy, amit érdemes megnézni. Hogy lehet olyant alkotni, amit 500 év után is megnéznek? Erre nincs válasz.

-A három magyarországi tárlat mellett mi foglalkoztatja a közeljövőben?

-Október közepén nyílik egy kiállításom Nápolyban, aztán tavasszal Rómában, közben egy bronz emlékművön dolgozom, amelynek elnyertem a pályázatát. Ez a pápa milánói szabadtéri miséjének tiszteletére készül, amelyen egymillió-kétszázezren vettek részt. Most „csak” ennyi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk