Oscar 2022: A film, ami bárcsak sose érne véget – Licorice Pizza-kritika
Ha végignézünk a legjobb film Oscar-díjára jelölt alkotások listáján, kapásból két úgynevezett „így jöttem”-filmet is találunk: Kenneth Branagh Belfastját és Paul Thomas Anderson Licorice Pizzáját. Miért ilyen népszerűek ezek a filmek, és miért szoktak általában jól sikerülni? Egyszerű a válasz: mivel az alkotó számára abszolút szívügy. A Belfastban Branagh visszaemlékezett a gyerekkorára, és bűbájosan rekreálta emlékeit az északír zavargásokról, a szüleiről, a nagyszüleiről, a kölyökszerelemről, a gyermeki vágyakról és félelmekről stb., a Licorice Pizzában pedig Anderson hasonlóképp járt el.
A hetvenes évek tehát olyan volt P.T. Anderson számára, mint Quentin Tarantinónak a hatvanasok, amely korszakról nemrég ő maga is megcsinálta a saját „így jöttem”-filmjét Volt egyszer egy… Hollywood címmel, szintén kifogástalanul.
Na de vissza Andersonhoz és a Licorice Pizzához! A film megnézése előtt, közben és után is eszünkbe juthat egy fontos kérdés: mi ez a cím? Miért? Magyar fordításban Medvecukor pizzát jelent, aminek semmi értelme, ráadásul a filmben egyik karakter sem eszik sem pizzát, sem medvecukrot. Nos, az író-rendező azért adta ezt a címet új nosztalgiamenetének, mivel számára ez a két szó így egymás mellett a hetvenes évek esszenciáját hordozza magában.
Ráadásul létezett akkoriban egy Licorice Pizza nevű lemezboltlánc, ahol direktorunk minden bizonnyal sok időt töltött ifjúkorában.
Konkrét cselekménye nem igazán van a filmnek, inkább különféle történések sorozata, kissé epizodikusan, a középpontban azonban mindig ugyanazzal a két ember áll: a 15 éves Gary Valentine (Cooper Hoffman) és a 25 éves Alana Kane (Alana Haim). Gary egy koraérett tinédzser, egykori gyerekszínész, aki halálosan belezúg a nála 10 évvel idősebb Alanába, akinek fogalma sincs, mihez kezdjen az életével. Garyt túl fiatalnak gondolja magához, de rögtön megtalálja a közös hangot a sráccal, ezért sok időt tölt vele, persze szigorúan a barátságzónában tartja őt.
Bizony, a Volt egyszer egy… Hollywoodhoz hasonlóan itt is felbukkannak a korszak ismert hírességei, például Barbra Streisand akkori pasija, a producer Jon Peters (Bradley Cooper rövidke, de annál emlékezetesebb feltűnése), a színész William Holden (csak itt Jacknek hívják) Sean Penn megformálásában, a tévésztár Lucille Ball (itt Lucy Dolittle, Christine Ebersole alakítja), vagy a politikai színtérről Joel Wachs tanácsos (Benny Safdie).
Ám akármennyi mellékalak tűnik fel a cselekményben, mégis mindvégig Cooper Hoffman és Alana Haim kettőse a Licorice Pizza szíve és lelke. Pedig egyikük sem filmes: Hoffman nem más, mint Philip Seymour Hoffman fiacskája, aki nem tervezte a színészi karriert, amíg a család közeli barátja, P.T. Anderson meg nem kereste őt a szkripttel (így ez lett az első szerepe), Alana Haim pedig zenész, aki a testvéreivel együtt a Haim nevű bandában működik.
Ahogy maga a film is, hiszen egy szinte hibátlan korrajzot kapunk, amelynek minden apró részelete a helyén van, és amelyben nézőként egyszerűen élvezet lubickolni 130 percen keresztül. A végefőcím közben pedig csak arra tudunk gondolni: szívesen ott maradtunk volna még sokáig Gary és Alana világában.
Ráadásul az 1957-es (!) Tizenkét dühös ember óta nem volt olyan, hogy egy mozgókép csupán a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb forgatókönyv kategóriáiban kapjon jelölést. Paul Thomas Anderson pedig már nagyon megérdemelne egy díjat, hiszen olyan filmek után, mint a Boogie Nights, a Magnólia, a Kótyagos szerelem, a Vérző olaj, a The Master vagy a Fantomszál, felettébb kínos, hogy nincs még a szekrényén néhány aranyszobrocska. Na talán most!
