Üdítő érzés olyan kritikát írni, ahol nem kell kínosan vigyáznom arra, nehogy véletlenül valami fontos fordulatot elszpoilerezzek. Arany János Toldi című művét ugyanis valószínűleg minden 12 év feletti magyar ember ismeri, még akkor is, ha őszintén elismeri, hogy az általános iskolai kötelező olvasmányokat malomkőnyi messzeségre hajította el magától. Hiszen a mű sorai, egy-egy fordulata, híres jelenetei annyira beleivódtak a mindennapok szó- és képhasználatába, hogy sokszor nem is biztos, hogy tisztában vagyunk vele, hogy mondatainkkal épp a művet idézzük meg. Ha valaki mégis a megúszásra játszott a hatodikos irodalomanyagnál, vagy épp csak nem tisztán emlékszik már a magyar irodalom egyik legfontosabb elbeszélő művére, annak itt az alkalom, hogy frissítse tudását. De bárki másnak is hiba volna kihagyni Jankovics Marcell életének utolsó remekművét, a Toldi animációs mozifilmváltozatát.

A spoilerveszély nélkül tehát könnyű dolgom is lehetne az írással, de azért mégis van, ami megnehezíti. Mert mit lehet elmondani egy Jankovics Marcell szintű korszakos zseni több mint fél évszázados életművének megkoronázásáról? Hogy remekmű? Hogy az animációs filmművészet egyik csúcsa? Hogy hibátlan? Elcsépelt és üres szavak egy egyszerű műkedvelő újságírótól – még ha éppenséggel igazak is. Aki látta a mester olyan nagyívű alkotásait, mint a János vitéz, a Fehérlófia, Az ember tragédiája vagy akár a Magyar népmesék bármelyik részét, az körülbelül sejtheti, mire számíthat a Tolditól, de még így is garantáltan le lesz nyűgözve. Ha pedig valaki igazán nyitott szemmel és szívvel ül le a Nemzet Művészének több mint 100 perces opusza elé, nem lesz olyan másodperce sem, amikor ne kapna valamilyen audio-vizuális meglepetést, rejtett vagy nyíltabb szimbólumot, jelképet, varázslatos technikai megoldást.

De próbáljuk meg az alapoktól kezdeni.

Arany János elbeszélő költeményének zsenialitása annyira alapvető, hogy azt még azok sem szokták vitatni, akik esetleg valamilyen oknál fogva nem kedvelik akár az elbeszéléseket, akár a költeményeket. A történet kereksége, a történetmesélés nyelvi bravúrjai, az aprólékos, de izgalmas leírások mind megfogják az olvasót – és Jankovics Marcell animációs csapatának köszönhetően immár a nézőt is.

A film alapkoncepciója volt, hogy Arany művét átírás és kihúzás nélkül, teljesen szöveghűen adja vissza, ehhez pedig egyetlen színész, a már Az ember tragédiájában is főszerepet kapó Széles Tamás hangját használta fel. Az elsőre konzervatívnak, netán nehézkesnek ható megoldás a film megtekintése után az egyetlen lehetséges kivitelezési módnak tűnik, mert talán így lehetett a legjobban visszaadni a Toldi összes árnyalatát. Bármennyire is egy komoly, nyelvileg és irodalmilag konzervatív író régi(es) műveként is emlékszünk ugyanis a költeményre, legkésőbb Széles értő tolmácsolásában lerombolódik bennünk ez a sztereotípia. Korántsem mellesleg ahogy a színművész játszik a hangjával, az bizonyára nem keveseknek fogja eszébe juttatni Szabó Gyula legendás népmesei narrálását.

Akár a napmelegtől égő kopár szík sarjáról, akár a fekete sátorponyvából vetett éjszaka magányosságáról beszél Arany, a rajzfilm minden szintjén olyan részletességgel dolgozik, hogy legyen bármilyen elcsépelt fordulat, tényleg olyan, mintha együtt pihennénk, menekülnénk, szenvednénk vagy harcolnánk a fiatal főszereplővel. Azzal a főszereplővel, aki Jankovics szavaival élve egyszerre „parasztlegény és naphérosz”, a magyar irodalom egyik legizgalmasabb alakja. És akit a mű végtelen precizitással használ: hiába egy lényegében klasszikus hőssé válás sztorija, csakúgy, mint az író, a rendezők is bátrak voltak megmutatni Toldi Miklós kétségeit, tépelődéseit, olykor esendőségét is. Ahogy vizuálisan rendkívül érdekesen bánnak a főhős bátyjával, Györggyel is: a sokszínű karakter változásait a zsarnok báty szerepétől a komikusan balfék, túlértékelt vitézi figuráig hajszálpontosan követik a képek.

Rengeteget tesznek hozzá az élményhez az olyan megoldások is, mint a narrációs jelenetek megoldása, ahol Toldi és a többi szereplő mellett megelevenedik maga Arany János alakja is. Aki maga is hol komoly, hol vidáman bohóckodó gesztusokkal meséli saját történetét, olykor félig-meddig részévé is válva annak. Külön ínyencség, hogy a film alkotói Petőfi Sándor 1840-es évekbeli Arany-ábrázolását használták a filmben, azaz a nagy költőt lényegében pont annyi idősnek látjuk, amennyi a történet megírásakor volt.

Az ábrázolás egy másik különlegessége, hogy a nem „valós időben” történő dolgok, azaz gondolatok, álmok, a régmúlt elbeszélései egy másik vizuális síkon, más stílusban jelennek meg. Azt avatatlan szemek is észrevehetik, hogy a rajzok ezekben az esetekben erősen emlékeztetnek a történelmi kódexekből ismert illusztrációkra, ami nem véletlen: az alkotógárdát itt a Manesse-kódex, másik nevén a Nagy Heidelbergi Daloskönyv inspirálta. Kell-e mondani, hogy történelmileg ez is teljesen hiteles: a középkori német lírák egybegyűjtésére használt mű a Toldi cselekményének idejében, Lajos király korában, a XIV. században született.

A történelmi hitelesség persze nem hogy nem ér véget ezzel, de nagyjából itt kezdődik. A kor parasztházai, a középkori vidék, a budai várpalota minden apró részlete, az emberek öltözéke, a katonák fegyverzete, páncélzata, a címerek és a zászlók bemutatásakor mind-mind a létező legtökéletesebb hitelességre törekedtek az alkotók. Amit lehet, hogy a nem középkori történészi szemek nem is mindig vesznek észre, de azt mindenki ösztönösen megérzi, hogy amit itt lát, az bizony több száz ember közel négy évének tízezernyi precíz munkaórája.

A közönség láthatta már a Toldi sorozatfeldolgozását, de arról több helyen lehetett olvasni, hogy a mozifilm részben más és több, mint a sorozat részeinek összefésülése.

A mester mellett olyan profi stáb dolgozott, akiknek egy percig sem jelentett gondot a fő rendező gondolatainak, ötleteinek megjelenítése. Külön kiemelendő Csákovics Lajos neve, aki társrendezőként a Kossuth- és Balázs Béla-díjas művész halála után tiszteletreméltóan profi módon birkózott meg a rá háruló hatalmas feladattal. Nem a legtisztességesebb dolog „válogatni” a profi stábból, de nem lehet nem megemlíteni Mikulás Ferenc nevét, akinek a legendás Kecskemétfilm Kft. igazgatójaként a film producereként elévülhetetlen érdeme volt, hogy az Arany János-emlékév (2017) idején született ötletből megszületett a mű. És kihagyhatatlan a Kossuth-díjas zeneszerző, Selmeczi György is, akinek dallamai végigkísérik a csodálatos képeket és a magyar kultúrtörténet egyik leghíresebb hősének minden mozzanatára pontosan rezonálnak.

Az animációs remekmű néhány erősebb jelenet miatt 12 éves korosztályos besorolást kapott, ami, ha az irodalmi tananyagot nézzük, lényegében stimmel is. De ahogy írásom elején is említettem: ettől az életkortól kezdve tényleg mindenkinek ajánlott a Toldi, aki szeretné megtapasztalni, milyen, amikor egy legendás magyar író 175 éves műve találkozik a jelen vizuális művészeinek profizmusával. Aki pedig fogékony az ínyencségekre, a film utolsó jeleneteinek egyikében félreérthetetlenül ráismerhet Jankovics Marcell arcára – aki pedig látott már képet a stáb többi tagjáról, még több érdekességre is bukkanhat a háttérbeli szereplők között.