„Megszólalnék, dik, így cigányosan. Gyá, de égő lenne!”

Milyen lehet cigánynak lenni a mindennapokban? Hogyan lehet túlélni egy cigánytelepen, miért olyan fontos a rokonság, és miken lehet ott viccelődni? És mi történik akkor, ha egy telepi Budapesten kirándul, ahol hirtelen bárki elhiszi neki, hogy nem is cigány, hanem afrikai? Ezekkel a kérdésekkel eddig alig foglalkozott a magyar tudományos élet, de Kovai Cecília antropológus új könyve most megpróbálkozott vele.

Az utóbbi évtizedekben sokan kutatták, mekkora kirekesztésben élnek a magyarországi cigányok. Könyvek és tanulmányok egész sora szól arról, milyen óriási hátrányokkal szembesülnek nap mint nap az iskolában, a munkaadójuknál, a családsegítőnél, a kórházban vagy az önkormányzatnál. Rengeteg felmérés készül arról, hogy pontosan mennyien élnek kisebb-nagyobb fokú szegénységben, hány embernek okoz gondot a napi megélhetés biztosítása. Azt a kérdést viszont alig-alig teszik fel a kutatók, hogy:

egyáltalán hogyan élnek a cigányok?

Furcsa belegondolni, de nincs igazán alapos tudásunk arról, hogy milyen lehet a hétköznapokban cigánynak lenni. Hogyan szerveződnek a közösségeik, milyenek a túlélési stratégiáik, egyáltalán mi okoz nekik örömet? Milyen a humoruk, hogyan viszonyulnak a nemi szerepekhez, vagy mit gondolnak a saját bőrszínükről? Ezekre a kérdésekre nincsenek igazán válaszaink, pláne nem tudományos igényűek.

Ez azért is van, mert a kulturális antropológia, ami leginkább válaszolni tudna az ilyen kérdésekre, nem igazán intézményesült Magyarországon. A Kádár-rendszer idején a szociológusok azon voltak, hogy adatokkal bizonyítsák: bármit is mondjon a párt, igenis létezik szegénység a szocializmusban. Ezt nagymintájú kutatásokkal, felmérésekkel és sok-sok számszerű statisztikai adattal lehetett a legjobban alátámasztani. Így aztán nem alakult ki hagyománya a kisebb közösségek finomabb, hétköznapi jelenségeire összpontosító, hosszú távú kutatásoknak, amiből nehezebb nagy, adat szintű általános következtetésekre jutni.

Kovai Cecília 2000-ben, másodéves egyetemistaként kezdett dolgozni abban az 1700 fős faluban, amelyet a könyvében fiktív néven, Gömbaljaként emleget.

Kovai Cecília 2000-ben, másodéves egyetemistaként kezdett dolgozni abban az 1700 fős faluban, amelyet a könyvében fiktív néven, Gömbaljaként emleget. Fotó: Adrián Zoltán

Nem véletlen, hogy Hadas Miklós, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára az utóbbi évtizedek legfontosabb cigány témában írott könyvének nevezte Kovai Cecília “A cigány-magyar különbségtétel és a rokonság” című kötetét. Kovai ugyanis antropológusként pontosan ezekre a kérdésekre próbált választ találni úgy, hogy csaknem másfél évtizeden át közelről tanulmányozta egy Borsod megyei falu cigány közösségét. Folyamatos, intenzív kapcsolatban volt velük, olykor hetekig nem mozdult el mellőlük. Velük kelt és feküdt, részt vett a családi ünnepeiken, elkísérte őket a szülői értekezletre. Egész családok sorsát követte végig, miközben kormányok jöttek-mentek, a cigánytelepeket felszámolták, gyárak szűntek meg és nyitottak újra, beindult a közmunka-dömping, a vegyes iskolából pedig cigányiskola lett.

Csak a családban lehetett cigánynak lenni

Kovai Cecília 2000-ben, másodéves egyetemistaként kezdett dolgozni abban az 1700 fős faluban, amelyet a könyvében fiktív néven, Gömbaljaként emleget. A Borsod megyei település lakosságának 20-25 százaléka cigány, akik a kutatás kezdetén a falu szélén levő cigánytelepeken laktak. Bár Gömbalja az ország egyik legszegényebb régiójában található, a két közeli nagyváros munkalehetőségei sokat lendítenek a falu helyzetén.

A könyv jelentős részében Kovai azt vizsgálja, milyen szerepet töltenek be a cigányok életében a rokoni kapcsolatok. Kívülről nézve erről elég sokféle sztereotípia él az emberek fejében. “Ezek a családok nem úgy működnek, mint egy zárt, középosztálybeli család. Sokkal inkább a megélhetés köré épülnek, sokkal fluidabbak. Középosztályi nézőpontból ez teljesen átláthatatlan. Nehéz követni, ki, hol lakik, ki kinek az apja vagy a nagybátyja. Ez sokakban félelmet kelt” – mondta Kovai, amikor a könyvéről beszélgettünk. Vannak persze pozitív előítéletek is, például, hogy “a cigányok számára milyen fontos a közösség”, vagy, hogy “ők aztán kiállnak egymásért”.

“A kétezres évek közepén Gömbalján is megtörtént az, ami sok, hasonló helyzetű faluban: a jobb helyzetűek elvitték a gyerekeiket a szomszédos települések iskoláiba, helyben pedig csak a cigány gyerekek maradtak”. Fotó: Adrián Zoltán

A kétezres években Kovai arra lett figyelmes, hogy a cigányok igazából sehol máshol nem tudják megélni a saját cigányságukat, csakis a családjukban, hiszen abból kilépve folyamatosan titkolniuk kell a származásukat.

"Pityukával és Zsanival hosszú és fárasztó utat tettünk meg a nagy hőségben Pestről hazafelé. Zsanika lábát a szandálja nyomta, Pityuka pedig szédelgett az éhségtől, mert bár készítettünk szendvicseket, Pityu nem látott neki szívesen a tömött vonaton. Amikor végre befordultunk a cigánytelep utcájába, Zsanika megkönnyebbülten dobta le a szandálját és folytatta mezítláb az útját, Pityuka pedig nevetve kommentálta: “Na itt már cigányok között vagy, ne szégyelld magad!” – adta ki mintegy utasításként magának is, majd nagyot harapott a szendvicsbe."

– írja Kovai egy pesti kirándulásról szóló fejezetben. Ez azért is érdekes, mert kiderül belőle, hogy miközben a barna bőrszín falun csakis a cigányságra utalhat, egy nagyvárosi környezetben ez könnyen eladható egzotikumként. Zsani, rákapva a játék ízére, a továbbiakban Afrika hercegnőjeként vonult végig a budapesti éjszakán, miközben folyamatosan csábította a “lebukási” lehetőség:

"– Ozt megszólalnék, dik, he, így cigányosan! Gyááá, de égő lenne egyből!"

– ismételgette. Ez az elfedés viszont ritkán sikeres, ami Betti középiskolai felvételijéből is kiderült:

"A felvételi bizottság, látva a “kislány” megszeppentségét, igyekezett valamilyen gátlásoldó témával kezelni a helyzetet: “Na, és mondd, Betti, szeretsz-e diszkóba járni?” – kérdezték. A kérdés talán túl jól sikerült, mert Betti magáról elfeledkezve “első kézből” válaszolt: – “Dik, he! El se engednek!” – mintegy leleplezve saját cigányságát, a “Dik he…” indulatszavak ugyanis cigány kifejezések. A szülők a történet komikumával együtt természetesnek vették, hogy Betti itt vágta el magát a felvételi bizottság előtt, s “véletlenül” kibukó cigánysága miatt nem nyert felvételt a középiskolába."

“Egymás közt viszont folyamatosan téma a saját cigányságuk, cigánynak szólítják egymást, viccelődnek rajta” – mondta Kovai. Szerinte a humor, főleg az önirónia a cigányok egyik legjobb eszköze, amivel a származásuk miatt elszenvedett sérelmeket kezelni tudják. “Visszatérő formula például az ‘én már nem foglalkozok cigányokkal’ provokatív kijelentés, amely mindig derültséget vált ki, de hasonlóan népszerű játék a ‘tipikus cigány’ alakok megjelenítése, vagy a magyarok szemében tabunak számító szexuális tartalmat hordozó ‘csúnya beszéd’ játékos használata”.

A rokonsági viszonyok azért is különösen fontosak a szegénységben élő cigányok számára, mert ez az érvényesülésük egyetlen záloga. Munkanélküliség idején például nincs más lehetőség, mint felhívni valamelyik unokatestvért, hátha tud valamilyen pénzkereseti lehetőségről. A nem cigányok nagyobb bizalommal fordulhatnak az intézményekhez, de ha minden fogódzót elveszítenek, Kovai szerint ők is gyakran beházasodnak a cigány közösségbe, majd kihasználják a rokonságban rejlő lehetőségeket.

A rokonság viszont nemcsak összetartó, hanem szétválasztó erő is. Kovai tanúja volt, milyen konfliktusokat tud okozni, amikor valaki egy másik, “piszkossága” miatt megvetett családba akar beházasodni. “A ‘saját rokonság’ nyújtotta biztonságnak tehát nagy ára van, hiszen úgy biztosít védelmet, hogy közben különbséget csinál” – írja. A három, telepen élő család egyike, Baloghék például Rostásékat “retkességgel” és “elmaradottsággal” vádolták, Farkasékkal szemben pedig pont az volt a vád, hogy megtagadják magukat, és egy “álmagyar” pózban élnek.

Fotó: Adrián Zoltán

Ha egy Rostás-gyerek szakadt cipőben ment be a faluba, tetves lett az iskolában, vagy túlságosan “cigányosan” beszélt az iskolában, rögtön megvádolták őket azzal, hogy szégyent hoznak a cigányokra. Ugyanígy, Farkaséktól is elégvolt egy elnagyolt köszönés az utcán, máris megszületett a vád, hogy az illető “gizdálkodik”, csak teszi magát, mintha “magyar” lenne. De ilyen az is, ha egy rokon látogatóba jön, és csak vonakodva fogadja el az ételt, vagy nem szívesen adja át az újszülött gyermekét. Rostásék és Farkasék nézőpontjából persze mindez egészen máshogy nézett ki.

Kovai szerint ezek a rokonságon alapuló különbségek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a cigányságnak sosem lehetett egy közösen kialakított jelentése. Nem válhatott igazán közös fogódzóvá az ország összes cigánya számára, így nem lehetett belőle igazi politikai hívószó, és nem jöhetett létre valódi cigány érdekvédelem sem.

Ma már nem ciki a bodag

A kilencvenes és a kétezres évek eleje óta azonban sok minden megváltozott. Kovai szerint akkoriban erősen tartotta magát a Kádár-rendszerből megmaradt asszimilációs ígéret, ami nagy csábítást jelentett a cigányok számára. Ez azt jelentette, hogy

ha nem lesztek többé cigányok, és magyarrá váltok, nektek is lehet jó életetek.

Ennek az “asszimilációs paktumnak” a lényege, hogy a bérmunkába való betagozódás révén lehet “magyarrá” válni. A rendszerváltással megszűnő munkahelyek az asszimiláció lehetőségét is beszűkítették.

Ebből fakadt a cigányság állandó leplezése, és ez vezetett a “magyarok” gyakori utánzásához is. “Vali, akinek az életstratégiáit sokakhoz hasonlóan az asszimilációs ígéret határozta meg, sokszor a faluban sétálva leste el a magyarok házaiba, kertjébe bekukkantva, hogy mi a ‘szép’, hogyan díszítse, rendezze be otthonát, hiszen maga az, hogy valami ‘magyar’, garanciát adott a jó ízlésre” – írja Kovai. Más kérdés, hogy ez az ígéret valójában hamis volt: hiába költözött el valaki a telepről, a falubeliek szemében mindig cigány maradt.

Telepi életkép egy monori romatelepen - Fotó: Hajdú D. András

Az évek múlásával azonban ez az asszimilációs ígéret felbomlott, és a cigányság egyre inkább kimondható lett. Ez olyan apróságokban is látszik, mint a cigánykenyér, a bodag esete. Tizenöt évvel ezelőtt a gömbaljai cigányok közös titka volt, hogy ki engedheti meg magának a kenyeret, és ki gyúr helyette otthon bodagot. Sokszor még egymásnak sem mondták el, ha nem bolti kenyeret ettek. Mostanában ez már annyira nem probléma, hogy pár éve bodagsütő fesztivált rendeztek a helyi cigányok, ahol már boldogan azonosultak a saját szokásaikkal. De mitől bomlott fel ez az ígéret, amellyel a cigányok és a nem cigányok is egyformán kiegyeztek? Kovai szerint három dolog áll a háttérben.

Tanár úr, egyedül maradtunk!

A kétezres évek közepén Gömbalján is megtörtént az, ami sok, hasonló helyzetű faluban: a jobb helyzetűek elvitték a gyerekeiket a szomszédos települések iskoláiba, helyben pedig csak a cigány gyerekek maradtak. Integrált oktatásról persze addig sem lehetett beszélni, hiszen a cigány gyerekek leginkább kisegítő osztályba jártak. Akik mégsem, azok azon voltak, hogy az öltözködésükkel, viselkedésükkel minél inkább hasonlítsanak a nem cigány gyerekekre, ami csak részben sikerült, hiszen az iskolán kívül egyáltalán nem voltak kapcsolatban az osztálytársaikkal.

A jobb helyzetű szülők először a faluhoz kötődő hatalmi harcok miatt vitték el a gyerekeiket, mert úgy érezték, már nem kapnak megfelelő oktatást. Aztán ahogy telt az idő, egyre inkább az iskola “elcigányosodása” elől menekültek, és ezt hangos cigányozással tették. Ez több évtizedes csendet tört meg: többé már nem volt igaz, hogy ha titokban vagy cigány, nem esik bántódásod. Így jutottak el odáig, hogy 2005-ben egy cigány kislány az osztályfőnökére nézve azt mondta: “Tanár úr, egyedül maradtunk!”

Nincs többé cigánytelep

A kétezres évek után felszámolták a gömbaljai cigánytelepeket, amivel a cigányság még inkább kilépett a nyilvánosságba. A felszámolásra egy időközben létrejött, helyi cigány egyesület pályázott, a költözésekkel pedig fellazultak a megszokott, családok közti határok is.

Szegregátum lebontása egy miskolci telepen 2014-ben - Fotó: Hajdú D. András

Létezik olyan, hogy cigány vállalkozó

Harmadrészt átalakult a munkaerő-piac is. A szokásos, cigányok számára nyitott munkalehetőségek mellett (közeli gyárakban való munkavállalás, önkormányzati munka, napszám, gyűjtögető munkák) megjelent néhány cigány építési vállalkozó is. Erre főleg azok a cigányok voltak képesek, akiket a többségi lakosok “rendes cigánynak” tartottak, és azok, akik a széles rokonságból hatékonyan tudtak maguknak munkaerőt szerezni.

Mindezek tehát azt mutatják, hogy a cigányság megjelent olyan területeken is, ahol korábban alig. Beköltöztek a faluba, többségbe kerültek az iskolában, saját civil szervezetet hoztak létre, munkaadóként léptek fel. Az iskola átalakulását leszámítva ezek örömteli fejlemények, de Kovai ma már úgy látja, kár túlértékelni őket.

“Igaz, hogy kialakult a faluban egyfajta cigány középosztály. Van, aki még egyetemet is végzett, és ma már Budapesten él, még a helyi értelmiségi réteghez is csatlakozott. A cigányság kimondása valamilyen közösségérzetet is adott a helyi cigányok számára. De mindez az alapvető helyzetükön, a szegénységen, a kirekesztésen nem nagyon változtatott” – mondta.

Kisjutka, Betti

Kovai az elmúlt másfél évtized változásait Tibi és Jutka családján keresztül is bemutatja. Tibiék különleges helyzetben voltak, hiszen már a nyolcvanas évek végén, első cigány családként kiköltözhettek a telepről a faluba. A többségi lakosok “rendes cigányoknak” tartották őket, így aztán állandóan egyensúlyozniuk kellett, hogy ne közösítsék ki őket a cigányok, de azért a kiváltságos helyzetük is megmaradjon.

Tibiék egyszer meghívót kaptak egy magyar lagziba, ami csodaszámba ment a faluban, mégsem volt egyértelmű, hogy elmenjenek-e, hiszen ezzel végleg búcsút mondtak volna saját cigányságuknak. Végül otthon maradtak.

A kétezres évek elején nem ennél volt nagyobb dolog, amire fiatal cigány lányként vágyhatott. Érthető, hiszen az ő korában még bőven tartott az ígéret, hogy “ha elhagyod a cigányságodat, te is léphetsz egyet előre”. Fotó: Adrián Zoltán

A házaspárnak négy lánya született, akik éppen hétévente követték egymást. A legidősebb lány, Kisjutka beteljesítette azt, amire minden cigány lány vágyott: nem cigány barátjával együtt egy szomszédos városba költözött. A kétezres évek elején nem ennél volt nagyobb dolog, amire fiatal cigány lányként vágyhatott. Érthető, hiszen az ő korában még bőven tartott az ígéret, hogy “ha elhagyod a cigányságodat, te is léphetsz egyet előre”.

A cigányság leplezése annyira erős volt nála, hogy a hozzá hasonló korú cigány lányokkal ellentétben nem volt hajlandó gyereket vállalni, de még egy focimeccsen sem akart az olaszoknak drukkolni, mert “azok olyanok, mint a cigányok”. Kisjutka tehát nagyot lépett a családjához képest, de ezt nem az oktatási rendszernek, vagy a munkaerő-piacnak, hanem a szerencsés házasságnak köszönhette.

A cigányság a hét évvel fiatalabb Betti számára is lepleznivaló dolog volt, ő volt az, aki elszólta magát a középiskolai felvételin. Betti végül egy szakmunkásképzőben tanult tovább, ami viszont semmilyen motivációt nem nyújtott számára, így egy-két év után ott is hagyta. A gömbaljaihoz képest túlságosan személytelen volt számára a közeg, és ekkorra tartós kapcsolatban volt.

A rokonság biztonsága végül otthon tartotta Bettit, felváltva laktak Jutkáéknál és a fiú szüleinél. Az iskolába nem volt visszatérés, mert az kívül esett “a biztonsági zónán” és a féltékenység melegágya volt. Betti végül egy civil szervezet segítségével szerzett szakmát, amivel aztán közmunkás lett, immár anyaként. Így aztán soha nem is hagyta el a falut.

Szintia, Lili

A harmadik lány, Szintia – utolsóként a családbam – szintén olyan osztályba járt, ahol nemcsak cigányok tanultak. Itt azzal került különleges pozícióba, hogy mindig jókat nevetett az abszurd helyzeteken. Például, amikor a tanár megkérdezte, mikor volt a honfoglalás, egy diák pedig rávágta, hogy pénteken. Kovai szerint szerint a tanárok veszélyesnek érezték, hogy Szintia mindenen képes nevetni, és semmit sem vesz igazán komolyan, ezért

hetedikben meg is buktatták etikából.

Szintiát végül egy alapítványi iskolába íratták fodrászatot és kozmetikát tanulni, mert a szülei attól féltek, nővéréhez hasonlóan ő is kiesne az állami oktatásból. Mivel azonban nem voltak társai, mindennap egyedül kellett útnak indulnia az iskolába, hamarosan lógni kezdett, míg végül a szülei megengedték, hogy otthon maradjon.

Mire Szintia felnőtt, a cigányság nem volt többé titok. Annyira nem, hogy a faluban megjelent a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) és más önkéntesek is, direkt azért, hogy a cigányoknak segítsenek. Szintia 19 évesen, apja képviselői munkája révén kezdett dolgozni a TASZ-nak, és aktív szerepet vállalt a közben megalapított helyi cigány egyesületben is, ami például a telepfelszámolásokat végezte. Így aztán Szintia, Kisjutkához hasonlóan kilépett a megszokott közegéből, de nem a cigánysága eltakarásával, hanem nagyon is nyílt vállalásával.

Közben a család nehéz helyzetbe került. Tibi betegsége miatt nem tudott munkát vállalni, Jutka csak közmunkához jutott, és legfeljebb Szintia keresett némi plusz pénzt, amikor éppen jól ment az egyesületnek. Kovai szerint ez nem más, mint az asszimilációs ígéret csődje: nem sikerült “magyarrá” válni, de a rokonságtól is szégyelltek segítséget kérni.

A legfiatalabb lány, Lili már szegregált iskolába került, amely képtelen úgy működni, ahogy kellene, a gyerekek egyre kijjebb tolják a határokat, és sokasodnak a konfliktusaik a tanárokkal. Ennek ellenére Lilinek sikerült bekerülnie egy nagyvárosi, egészségügyi szakiskolába, de ez valószínűleg zsákutcát jelent majd számára, hiszen érettségi nélkül szinte lehetetlen elhelyezkedni az egészségügyben. Kovai szerint

"csak reménykedhetünk, hogy Lilike tanköteles kor után is bírja, és szakmát szerez, hogy ha szakmát szerez, állást is kap, és ha állást is kap, mindenféle többségi intézményekben szerzett tapasztalat nélkül, ott helyt is tud állni, és ha helyt is tud állni, nem kell majd megfizethetetlen árat fizetnie ezért. Lilike, úgy tűnik, valóban maga a Remény, hiszen magára hagyott, kiszolgáltatott generációjának nemigen maradt más, hogy életben tartsa saját jövőjét."