Meglepő mellékhatásai lehetnek a rendkívüli intelligenciának
Az ész bajjal jár – közel 200 évvel ezelőtt írt vígjátékot ezzel a címmel az orosz Alekszandr Gribojedov. Napjaink kutatásaiból azonban kiderül, hogy ez nem is olyan vicces, mert a magas IQ-val rendelkezőknek éppen „okosságuk” nehezíti meg az életét – írja az Iflscience.
A Quora közösségi oldal tette fel a kérdést: valóban kezd átok lenni az intelligencia? Jött is rá rendesen a panaszáradat. Voltak, akiket az bántott, hogy szinte abszurditásig vitt elvárásokkal kell folyton szembenézniük, mások pedig azt fájlalták, hogy ha csak megszólalnak, máris dicsekvőknek tartják őket.
Gyakori náluk, hogy akkor is gondolkodnak, amikor csupán érezni kellene.
Az egyik válaszadó elmondta, hogy általában tisztában van érzelmeivel, tud is beszélni róluk, de sosem érez ettől megkönnyebbülést, mert mindent megmagyaráz és ettől úgy érzi, minden, amit ki akart adni magából, ugyanúgy benne ragadt. A tudósok szerint itt a kognitív és érzelmi adottságok arányainak eltolódásáról van szó. Egyes kutatások arra utalnak, hogy a magas érzelmi intelligencia kompenzálja az alacsonyabb kognitív képességeket, de ez azt is jelentheti, hogy a szuperokosoknak nincsen szükségük az érzelmeikre hagyatkozni ahhoz, hogy megoldják a problémáikat.
Egyik másik válaszadó szerint az a baj, hogy a magas IQ-val rendelkezőket mindenki automatikus csúcsfazonnak tekinti, és nincs senki, akivel gyengeségeikről, bizonytalanságaikról beszélgethetnének.
Sőt, pánikba esnek, hogy mi lesz, ha egyszer nem hozzák a tőlük elvárt formájukat. Éppen ezért nem is mernek nagyon kockáztatni, mert félnek a vereség tudatától. A Psychology Today-ben megjelent Okos gyerekek okos nevelése (Smart Parenting for Smart Kids) című tanulmányban a szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy a szülők akkor aggódnak legjobban gyermekeik teljesítménye miatt, amikor már kiderült, hogy okosak. Ez pedig sajnos időnként odavezet, hogy inkább arra figyelnek, hogy mit érnek el, mint arra, hogy kik is ők valójában.
Számos Quora-felhasználó arról is írt, hogy a magas intelligenciájúak gyakran azt hiszik, hogy kevesebbet kell a sikerért dolgozni, mint másoknak, és éppen ezért előfordul, hogy sosem lesz elég kitartásuk céljaik elérésére, és igazi munkaszeretet sem alakul ki bennünk.
Vigyázniuk kell arra is, hogy egy-egy beszélgetés során ne javítsanak ki állandóan másokat, ha esetleg valami helytelent mondtak. Ez kellemetlen vagy sértő is lehet nekik, és emiatt lehet, hogy egy idő után kerülni fogják a nagyokosok társaságát.
A szuperintelligensek hajlamosak túlelmélkedni a dolgokat, mindenre próbálnak választ találni, és ez őrületbe kergetheti őket. Nem ritka, hogy addig elemeznek egy döntéshelyzetben minden lehetséges következményt, hogy végül képtelenek dönteni.
És végül az egyik legősibb filozófiai probléma. Szókratésznak tulajdonítják azt a gondolatot, mely szerint a legnagyobb bölcsesség rájönni arra, hogy semmit sem tudunk. Egy szuperintelligens embernek átok lehet felismerni saját tudásának a korlátait, mert minél többet tud, annál jobban érzi azt, hogy keveset tud. Éppen a fordítottja történik velük, mint azokkal, akik minél kevésbé intelligensek, annál jobban el vannak szállva saját nagyszerűségüktől. Egy klasszikus kísérletben azok a gyengébb képességű diákok, akik éppen csak 50%-át oldották meg helyesen egy tesztnek, nagyon elégedettek voltak, míg a legjobb diákok sokkal kevesebb kérdésről gondolták, hogy helyes választ adtak, mint ahogy az a valóságban történt.
