KULT
A Rovatból

Köszönjük, Disney, kérünk még! – The Mandalorian – 3 rész után spoilermentesen

Végre, sokan erre vártunk. Egy koszos-mocskos űrwestern, a legjobb fajtából. Amikor leültem a The Mandalorian elé rögtön beszippantott a világ atmoszférája, zenéje, látványa és nagybetűs hangulata. Amikor gyerekként elképzeltem, hogy lehetne még folytatni a Star Wars világában a kalandokat, erre gondoltam. Pont így.


Nem cicózik a pilot, belecsap a lecsóba, főszereplőnk a név nélküli, csak Mandaloriannak nevezett (ez a származására utal) fejvadász épp a zsákmányát gyűjti be, amikor is különböző akadályokba ütközik. A puding próbája az evés:

a szótlan főhősünket akciózás közben ismerjük meg,

megtudjuk, hogy nem lehet megvesztegetni, vagy lebeszélni céljairól, morális iránytűje kényszeríti, hogy az alapján járjon el, ahogy az eredeti szerződése szólt.

A pilot magas tempót diktál, de mégis van benne egyfajta komótos westernes modorosság. Hosszú snittek, nagytotálok, nem győzök ámulni a képeken.

Főszereplőnk második küldetése során találkozunk rengeteg fan service-el, de ezzel nincs is gond: IG-11 típusú bérgyilkosdroiddal (akit Taika Waititi hangja tesz teljessé), Werner Herzoggal, mint birodalmi tiszttel, ütött-kopott rohamosztagosokkal (5 évvel vagyunk a birodalom bukása után, és 25 évvel az Ébredő erő előtt), Carl Weathersszel vagy épp Nick Nolte hangjával beszélő idegen lénnyel.

Úgy vettem észre, amit tudtak, praktikus trükkökkel oldottak meg

ezt a hozzáállást nem lehet eléggé dicsérni, majdnem minden tárgy, kapcsoló a helyszínen van, megépített, működőképes, vagy legalábbis teljesen hihetően hat, nem Baljós árnyak szintű CGI-droidokkal van dolgunk.

A második küldetés végkimenetelét nem akarom elspoilerezni, bár már nem kezeli a Disney sem titokként, hogy mi is lesz a sorozat egyik mozgatórugója, maradjunk annyiban, hogy mint felnőtt férfi is úgy gondolom, hogy valami elképesztő cuki dologgal találkozunk. A következő rész, sokkal rövidebb az elsőnél. Másik rendező keze munkája a második epizód, érezhetően feszesebb a történet vezetése. Mondjuk sokkal egyszerűbb történetet kellett elmesélnie.

Hősünknek vissza kell szereznie néhány dolgot ahhoz,

hogy elindulhasson a harmadik rész felé vezető rögös úton,

ez pedig a "gyűjts össze valamit, valahonnan" típusú mellékküldetéssel lehet megoldani. Nem probléma, az első rész sok történése után, egy rövidebb, egyszerűbb átvezetőbb jellegű részt nézni, de mindenképpen érdekes, hogy a sorozat epizódjainak hossza teljesen inkonzisztens. Nem lehet számítani egy stabil 45 percre, annyit fogunk kapni, amennyit az alkotók szánnak. Az első rész 38 perce után a második rész alig fél órás.

A folytatásban megismerhetjük kicsit jobban a mandalóriai kultúrát és szokásokat, illetve megtudunk ezt-azt főszereplőnk múltjáról.

Lényegében az egész harmadik epizód két nagyobb akciójelenet köré épül.

Nagyon minőségi, látványos és pezsgő rész, de igazán lényegi haladás a történetben nincs. Kicsit alibi résznek érzem. Ugyanakkor még mindig veszettül szórakoztató.

Már írtam, de itt tényleg minden mocskos, koszos, nincs műhatása semminek. A CGI jól beleolvad a praktikai trükkökbe. Nick Nolte karaktere egy jelmezbe bújt ember, úgy beszél és mozog, mint anno a 1980-ban Yoda, IG-11 úgy sétál, ahogy egy C3-PO típusú droidtól elvárnánk, bár ő ránézésre számítógéppel generált karakter, és mégis sokkal hihetőbb, mint eddig bármi, amit az utóbbi időben Star Warsban láthattunk.

A színészek teszik a dolgukat, Pedro Pascal mint a címszereplő jó kiállású és karakteres hangú, de mivel sosem látjuk az arcát, így arcjátékról nem igazán beszélhetünk.

Maradjunk annyiban, hogy van olyan jó, mint Clint Eastwood volt a klasszikus westernekben.

Jon Favreau-nak, a sorozat készítőjének, érezhetően az volt a koncepciója, hogy készítsünk el egy igazán jó űrwesternt, ha már a Fire Fly-t anno törölték az első évad felénél.

Persze nem hibátlan a széria, azért egy-két üresjárat van benne, még így rövid játékidővel is, de a hangulata kárpótol a dologért. Illetve azért egy-egy akciódúsabb jelenetnél érezhetően kicsi az amúgy sorozatoknál hatalmas költségvetés.

Ilyenkor azon gondolkodom, mennyivel jobb lett volna, ha a Solo – Egy Star Wars történet helyett ez került volna mozikba.

Annyit el lehet írni róla, hogy a vizuális effektek korrektek, a maszkok átlagon felüliek, a set design zseniális. A zenéről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Ludwig Göransson egy klasszikus western score-t rakott le az asztalra, a fő téma szinte Ennio Morricone-színvonalú a maga fúvósaival és gitárszólóival. Valamint nem lehet elmenni szó nélkül az arcpirítóan sok visszautalás, fan-service mellett. Lehet, sokaknak nem tűnik fel, de érezhető, amikor valami csak azért van ott, vagy azért történik, mert már egy korábbi filmben, vagy sorozatban láttuk már… nem szép a hangulatot erre alapozni. Bár kétségkívül működik.

Nem tudjuk még, hogy ez a történet hogy fog kapcsolódni az új kánonhoz, vagyis hogy mit fog hozzáadni fejvadászunk kalandja a decemberben érkező Skywalker korához. Csak reménykedni tudok, hogy semmit, és megpróbál saját lábra állni, hogy lehessen folytatni a végletekig.

Ebben a világban végre nem közvetlenül a Skywalkerekhez kapcsolódó sztorit látni egyszerre volt furcsa és felszabadító.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk