Köszönjük, Disney, kérünk még! – The Mandalorian – 3 rész után spoilermentesen
Nem cicózik a pilot, belecsap a lecsóba, főszereplőnk a név nélküli, csak Mandaloriannak nevezett (ez a származására utal) fejvadász épp a zsákmányát gyűjti be, amikor is különböző akadályokba ütközik. A puding próbája az evés:
a szótlan főhősünket akciózás közben ismerjük meg,
megtudjuk, hogy nem lehet megvesztegetni, vagy lebeszélni céljairól, morális iránytűje kényszeríti, hogy az alapján járjon el, ahogy az eredeti szerződése szólt.
A pilot magas tempót diktál, de mégis van benne egyfajta komótos westernes modorosság. Hosszú snittek, nagytotálok, nem győzök ámulni a képeken.
Főszereplőnk második küldetése során találkozunk rengeteg fan service-el, de ezzel nincs is gond: IG-11 típusú bérgyilkosdroiddal (akit Taika Waititi hangja tesz teljessé), Werner Herzoggal, mint birodalmi tiszttel, ütött-kopott rohamosztagosokkal (5 évvel vagyunk a birodalom bukása után, és 25 évvel az Ébredő erő előtt), Carl Weathersszel vagy épp Nick Nolte hangjával beszélő idegen lénnyel.
Úgy vettem észre, amit tudtak, praktikus trükkökkel oldottak meg
ezt a hozzáállást nem lehet eléggé dicsérni, majdnem minden tárgy, kapcsoló a helyszínen van, megépített, működőképes, vagy legalábbis teljesen hihetően hat, nem Baljós árnyak szintű CGI-droidokkal van dolgunk.
A második küldetés végkimenetelét nem akarom elspoilerezni, bár már nem kezeli a Disney sem titokként, hogy mi is lesz a sorozat egyik mozgatórugója, maradjunk annyiban, hogy mint felnőtt férfi is úgy gondolom, hogy valami elképesztő cuki dologgal találkozunk. A következő rész, sokkal rövidebb az elsőnél. Másik rendező keze munkája a második epizód, érezhetően feszesebb a történet vezetése. Mondjuk sokkal egyszerűbb történetet kellett elmesélnie.
Hősünknek vissza kell szereznie néhány dolgot ahhoz,
hogy elindulhasson a harmadik rész felé vezető rögös úton,
ez pedig a "gyűjts össze valamit, valahonnan" típusú mellékküldetéssel lehet megoldani. Nem probléma, az első rész sok történése után, egy rövidebb, egyszerűbb átvezetőbb jellegű részt nézni, de mindenképpen érdekes, hogy a sorozat epizódjainak hossza teljesen inkonzisztens. Nem lehet számítani egy stabil 45 percre, annyit fogunk kapni, amennyit az alkotók szánnak. Az első rész 38 perce után a második rész alig fél órás.
A folytatásban megismerhetjük kicsit jobban a mandalóriai kultúrát és szokásokat, illetve megtudunk ezt-azt főszereplőnk múltjáról.
Lényegében az egész harmadik epizód két nagyobb akciójelenet köré épül.
Nagyon minőségi, látványos és pezsgő rész, de igazán lényegi haladás a történetben nincs. Kicsit alibi résznek érzem. Ugyanakkor még mindig veszettül szórakoztató.
Már írtam, de itt tényleg minden mocskos, koszos, nincs műhatása semminek. A CGI jól beleolvad a praktikai trükkökbe. Nick Nolte karaktere egy jelmezbe bújt ember, úgy beszél és mozog, mint anno a 1980-ban Yoda, IG-11 úgy sétál, ahogy egy C3-PO típusú droidtól elvárnánk, bár ő ránézésre számítógéppel generált karakter, és mégis sokkal hihetőbb, mint eddig bármi, amit az utóbbi időben Star Warsban láthattunk.
A színészek teszik a dolgukat, Pedro Pascal mint a címszereplő jó kiállású és karakteres hangú, de mivel sosem látjuk az arcát, így arcjátékról nem igazán beszélhetünk.
Maradjunk annyiban, hogy van olyan jó, mint Clint Eastwood volt a klasszikus westernekben.
Jon Favreau-nak, a sorozat készítőjének, érezhetően az volt a koncepciója, hogy készítsünk el egy igazán jó űrwesternt, ha már a Fire Fly-t anno törölték az első évad felénél.
Persze nem hibátlan a széria, azért egy-két üresjárat van benne, még így rövid játékidővel is, de a hangulata kárpótol a dologért. Illetve azért egy-egy akciódúsabb jelenetnél érezhetően kicsi az amúgy sorozatoknál hatalmas költségvetés.
Ilyenkor azon gondolkodom, mennyivel jobb lett volna, ha a Solo – Egy Star Wars történet helyett ez került volna mozikba.
Annyit el lehet írni róla, hogy a vizuális effektek korrektek, a maszkok átlagon felüliek, a set design zseniális. A zenéről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Ludwig Göransson egy klasszikus western score-t rakott le az asztalra, a fő téma szinte Ennio Morricone-színvonalú a maga fúvósaival és gitárszólóival. Valamint nem lehet elmenni szó nélkül az arcpirítóan sok visszautalás, fan-service mellett. Lehet, sokaknak nem tűnik fel, de érezhető, amikor valami csak azért van ott, vagy azért történik, mert már egy korábbi filmben, vagy sorozatban láttuk már… nem szép a hangulatot erre alapozni. Bár kétségkívül működik.
Nem tudjuk még, hogy ez a történet hogy fog kapcsolódni az új kánonhoz, vagyis hogy mit fog hozzáadni fejvadászunk kalandja a decemberben érkező Skywalker korához. Csak reménykedni tudok, hogy semmit, és megpróbál saját lábra állni, hogy lehessen folytatni a végletekig.
Ebben a világban végre nem közvetlenül a Skywalkerekhez kapcsolódó sztorit látni egyszerre volt furcsa és felszabadító.
