Kerámiacserép, bot, moha – ezeket használták az emberek a vécépapír feltalálása előtt
A koronavírus-járvány kezdete óta tudjuk, hogy a vécépapírnak sokkal nagyobb ereje van, mint ahogy azt eddig hittük - elég csak a pánikra gondolni, ami kitört, mikor zsákszámra vásárolták fel az emberek a karantén előtt a gurigákat. Egyben felvetheti a kérdést: egyáltalán hogy létezhetett az emberiség a tisztaságot adó gurigák nélkül? És bár a Közel-Keleten már a Krisztus előtti első-második században feltalálták a vécépapír elődjét, a nyugati világban mindez csak a 16. század környékén jött el, a ma ismert formáját pedig az 1800-as évek második felére nyerte el.
Ha kicsit visszatekerjük az időt, látszik, hogy azért vécépapír nélkül sincsen pusztulásra ítélve az emberiség, hol elegánsan, hol kevésbé szalonképes módon, de mindenhol megoldották az űrítés utáni higiénia kérdését.
Susan Morrison, a texasi állami egyetem középkori irodalmat kutató professzora szerint meglehetősen nehéz visszagörgetni a vécépapírtörténelmet, elődeink ugyanis főleg olyan szerves anyagokat használtak, amelyek a röviddel a használat után elbomlottak - írja a Live Science. A vécépapír használatára a műalkotásokból is lehet következtetni, bár azt mondani sem kell, hogy nem ez volt a legvonzóbb téma az irodalomban, így végtelen mennyiségű bizonyíték ezen a téren sincs. Emellett olyan maradványokból tudnak az eszköz előfutáraira következtetni, amelyeken ürüléknyomokat találtak.
Ahány nép, annyiféle módon oldották meg a problémát.
A görögök például még a fenéktörlésnek is megadták a maga harciasságát: kör alakú kerámiacserepekkel, úgynevezett pessoiokkal végezték a műveletet, amelyekre sokszor az ellenfeleik nevét írták.
A kerámiacserép azonban nem meglepő módon nem túl bőrbarát módszer, ezért gyakran okozott sebeket és irritációt az ókori görögök hátsó felén.
A rómaiak szintén bevetették a cserepeket is, ám a nyilvános fürdőkben sokkal kifinomultabb eszközt használtak - közösen.
A tersorium egy olyan bot volt, amelynek a végére szivacsot illesztettek, így még akár a vécékefe elődje is lehetett: olyan vödörben tárolták, amelyben só vagy ecet volt, hogy ez fertőtlenítse a mindenki által használt eszközt.
Az archeológusok körében azonban vita tárgya, hogy vajon ezzel a feneküket takarították-e, vagy magát a helyszínt, ahol elvégezték a dolgukat.
A japánok ezzel szemben merőben más módszert alkalmaztak: a chuugi névre hallgató bottal tisztították meg magukat, amelynek a végére szövetből készült rongyszerűséget szereltek.
Ez nem csak a külső, de a belső tisztításra is hivatott volt - a botot a végbélnyílásba dugva igyekeztek minden ürülékmaradványtól megszabadulni.
Az ehhez hasonló találmányok azonban nem voltak elérhetők mindenki számára.
A közember a vécépapír előtti korban azt használta, amit talált: levelekkel, füvekkel, állatszőrrel vagy kagylóval oldotta meg a problémát. A középkorban aztán felfedezték a moha, a szalma és a nád ilyen jellegű felhasználási módját is.