„Kate Winslet stílusosan káromkodik, De Niro meg mormog” - interjú Köves Gáborral, aki világsztárokkal beszélget évtizedek óta
Köves Gábor újságírót rég ismerem, de hogy milyen nagy mennyiségű igényes interjút készített az évek során, csak akkor esett le, amikor a kezembe vettem második, nemrég megjelent interjúkötetét, a Végszónak sem rossz címűt is. Vele beszélgettünk sztárokról, írókról és kutyákról.
- Most elolvastam az első interjúkötetedet is. Azon gondolkoztam el közben, hogy kit kellett vajon a legtöbbet győzködni...
- Az új kötet interjúalanyai közül Margaret Atwoodhoz vezetett talán a leghosszabb út, de több évig tartott elérni Patti Smith-t is. Éppenséggel John Cleese becserkészése sem volt egy fáklyásmenet. Mindjárt megnézem, hogy mondják angolul, hogy fáklyásmenet.
- Itt tényleg évekről beszélünk?
- Igen, de azért nem olyan drámai a helyzet, nem arról van szó, hogy 25 évesen elkezdtem hajkurászni valakit, és 45 évesen értem csak el. De sokszor arra eszméltem rá, hogy telnek-múlnak az évek, és még mindig ugyanazzal a kedves, arctalan közvetítő emberrel e-mailezek egy-egy interjú reményében. Ennyi idő alatt el lehet végezni az orvosit.
- Ehhez nagy állhatatosság kell. Ezt az elején is tudtad?
- Ha létezik is Az interjúkészítők kézikönyve, nem került a kezembe. Idővel leesett, hogy ez így megy, vagy megszoksz, vagy megszöksz. De ha végül eléred az illetőt, mert épp ott állsz például a brooklyni háza küszöbén, hirtelen minden megszépül. Persze csak akkor, ha ajtót nyit.
- Ebben a két kötetben szereplő interjúalanyok valamilyen szinten az idoljaid, ugye?
- Vannak, akik közelebb állnak hozzám, persze, de azért mindenkihez van valami közöm. Mégiscsak én választottam őket.
- Volt, akiben csalódtál? Vagy kellemesen?
- Ez egy műfaj, az interjúalanyok pontosan tudják, miről szól egy ilyen helyzet, és ha már kötélnek álltak 10-20-30 percre, akkor a legtöbb esetben odateszik magukat, csak ritkán tapasztaltam szájhúzást.
Tanulság: mindig nézd meg, visel-e az interjúalany cipőt! Az illető nem szerepel egyik kötetben sem.
- Megérdemelte.
- Nemes bosszút álltam. Bár nem ez volt a célom a könyvekkel.
- Szép tőled, hogy nem árulod el, ki volt az. Bár kár. Mennyi egy átlagos interjúidő? Én a fantasztikus rendező Michael Hanekével készítettem egyszer egy ötperces interjút, aminek a rövidségére nem voltam felkészülve, és hatalmas kudarcnak éltem meg. Te is ott voltál, amikor itt járt Magyarországon.
- Jó élmény volt, sütött a nap, péntek volt és tolmács is volt. A tolmács ugyan elvett az időből, de kárpótlásképp elhangzott a beszélgetés hevében, hogy cipőkanál. Remek szó, Haneke szájából, németül meg még jobb. Persze azok az interjúk az igaziak, ahol az idő, illetve annak a rövidsége nem korlátozó tényező. A külföldi kerekasztal-beszélgetéseken mindig nagyon ketyeg az óra, ezek átlagosan 15 percesek és ott ül 10 ambiciózus újságíró.
- A szolgálólány meséje írójával, Margaret Atwooddal viszont hosszabban beszélgettél.
- Igen. Ez tavaly novemberben történt, telefonon. Ezek jó helyzetek, ilyenkor rajtad múlik, tudsz-e élni a lehetőséggel. A pandémia alatt a személyes találkozóknak leáldozott, maradt a telefon és a Zoom.
- A sorozatot nézted?
- Igen. Kisebb-nagyobb lelkesedéssel.
- Kutyaugatást hallottam a háttérből...
- Az elkövető egy hétéves dalmata, az egyszerűség kedvéért nevezzük Pollinak. Szerintem jól mutatnánk a Horse & Hound magazinban. Polli különösen a francia klasszikusokat kedveli. Clouzot Ördöngösök című filmje mindig lenyűgözi, utoljára a pandémia első hullámában láttuk. Én is a világ egyik legjobb filmjének tartom.
- Melyik interjúalanyod tette a legnagyobb benyomást rád?
- Amikor először találkoztam Lars von Trierrel, azt éreztem, elérkeztem az interjúkészítés csúcsára. Mindez Koppenhágában, Trier saját kis "sasfészkében" esett meg, rajta kívül egy flipper gép és mintha egy zongora is jelen lett volna a helyiségben. A flipperben és Trierben biztos vagyok. A második találkozásunkkor egy golfautóval szlalomoztunk a stúdió betonján. Azóta sem ültem golfautóban egyetlen rendezővel sem.
- Gondolom a Woody Allen-interjúra is büszke vagy.
- Örültem, hogy megvalósult. Tíz-egynéhány perc telefonon. Mire összejött, Allen hírneve romokban hevert, legalábbis az Egyesült Államokban, de ez engem egy cseppet sem befolyásolt.
- Van véleményed az ügyéről?
- Követtem az idevágó tartalmakat, elolvastam, megnéztem, meghallgattam a cikkeket, vallomásokat, blogokat és így tovább, és végül kialakítottam a véleményemet; hogy fogalmam sincs. Inkább az a kérdés, hogy mindezek fényében hogyan nézed-e a filmjeit. Én történetesen sok filmjét néztem újra sokadik alkalommal a pandémia első hullámában. Azon egyszerű oknál fogva, mert kedvet éreztem hozzájuk. A Hannah és nővéreit pár évente előveszem, de most épp a Broadway Danny Rose esett a legjobban.
- Amúgy miért szeretsz interjúzni?
- Micsoda provokatív kérdés! Van az a vicc, hogy "Mama, nem akarok Amerikába menni, nem akarok Amerikába menni! - Kuss, kisfiam, ússz tovább." Én is úszom tovább, hátha egyszer úszva is eljutok Amerikába.
- Interjúztál olyan emberekkel is, akiket a köznyelv világsztárnak hív, mint Kate Winslet, Mads Mikkelsen vagy Stellan Skarsgard.
- Skarsgarddal telefonon beszélgettem, többször is, Winslettel egy londoni kerekasztalbeszélgetésen találkoztam. És azóta Zoomon is.
- És Winslet milyen benyomást tett rád az életben? Mert annyira kameraszuggesztív - élőben is nagy hatással van az emberre?
- Megnyerő, szabadszájú, az indulatszavakkal nem fukarkodó, közvetlen jelenség. Szuper interjúalany.
- Láttad az Easttowni rejtélyekben? Engem lenyűgözött, mekkora szintet lépett a legmagasabbhoz képest is.
- Tetszett, és nagyrészt miatta tetszett. Nincs az egészben semmi rendkívüli - kisváros, gyilkosság, nyomozó, erős hangulat, sok jó mellékszereplő stb - mégis olyan jó nézni, amit Winslet művel. Lehetne igazi dráma queen is, de nem; eszköztelenül, sallangmentesen és szerethetően játszik. Szuper.
- Van kedvenc interjúd, amiből többet tudtál kihozni, mint egy átlagos beszélgetésből?
- Nemrég szinte véletlenül, a csodával határos módon beszélgethettem Tilda Swintonnal. Ez a legjobb fajta interjúhelyzet: nem volt időkorlát, nem valamelyik filmjét promotálta, kényes témákat is lehetett érinteni, sőt. Azért filmekről is beszélgettünk.
- John Oliver miatt irigyellek talán a legjobban.
- Ez New Yorkban történt, sőt, kétszer is megtörtént, mindkétszer az HBO központjában. Kis számú újságíró és ő. Ha azt mondanám, hogy John Oliver egy rendkívül szellemes ember, azzal csak annyit mondtam, hogy nyáron meleg van, télen meg hideg.
A poénok mögött ott van az oknyomozói munka, a tényfeltárás – egészen egyedi, amit a műsorában csinál. Mindenben profi, szelfizésben is, a beszélgetés végén fülig érő szájjal nézett a telefonomba. Én is igyekeztem valamit nyújtani mosoly terén.
- Számos kortárs íróval beszélgettél. Az Amerikai Pszicho írója, Brett Easton Ellis milyen interjúalany volt?
- Mindig nagyon szórakoztató. Az első könyvem címe tőle származik. El lehetett vele játszani azt a játékot, hogy sorolom a kortárs amerikai írók neveit, ő pedig osztályozza őket: ki az, aki szerinte bátor, ki a közepes, ki a mesterember és ki az igazi nagymenő. És akkor visszakérdezett, hogy mégis, mit értek ezen, mi az hogy nagymenők? Így lett az első interjúkötet címe a Mi az, hogy nagymenők?
- Álominterjúalany?
- Kész válaszom van erre. Stephen King, kérem, jelentkezzen, J.K. Rowling, várom az emailt! Ahogy Clint Eastwoodtól, Quentin Tarantinótól és fél Hollywoodtól is! Ígérem, mindenkire szánok időt. Hosszan tudnám sorolni. Vannak, akikkel meg sem próbálkozom, nem érdemes, pl. Robert De Niro... De most, hogy szóba került, vele és Al Pacinóval egyszer szemben ültem egy asztalnál. Egy erdő közepén, Connecticutban. Szürreális élmény volt.
- Azért ezt meséld el.
- A törvény gyilkosa című filmjüket forgatták, és nemcsak én, de a magyar forgalmazó sajtósa, Seres Mariann is úgy gondolta, nekem ott kell lennem. Mariannak sokat köszönhetek, többek között ezt a Pacinós-De Nirós találkát is. Az egyik délután még egy szerkesztőségben ültem, a Szentendrei út közelében, a másik nap pedig már egy connecticuti erdő felé tartottam. Ezt Mariannak köszönhetem. Kellenek sajtósok, akik bíznak az emberben.
- Milyen volt Pacino és De Niro?
Pacino ezzel szemben maga volt a nagybetűs művész, ha lett volna sál rajta, azt biztosan hátradobja. Olyan volt, mint egy mesében, azt is alig hittem el, hogy ott ülök. Mint interjú? Természetesen nem lett jó interjú. A Szemtől szemben plakátját viszont aláírattattam Pacinóval és De Niróval is. Egyik legféltettebb tulajdonom.
- Lars von Triert egyébként mentálisan egyben láttad? Belőle írtam a szakdogámat, de az Antikrisztussal kihúzta nálam a gyufát. Azt gondoltam, tök jó a terápiás filmkészítés, de ezt megtarthatta volna magának.
- Mindenki csinál rosszabb filmeket, de egy gyenge Trier-film is jobb, mint másnak az egész életműve. Szóval, nekem jöhetnek az Antikrisztusok. Csak csinálja a filmjeit!
- Alkossanak a filmesek. Ezt én is így gondolom.
- A pék süssön, a filmes filmezzen.
- Ez végszónak sem rossz.
