Mákja volt: Egy magyar zseni jött rá, hogy kell kinyerni a mákból egyszerűen az ópiumot
Aki ma erős fájdalomcsillapítót kap, talán nem is sejti, hogy a hatóanyagát már egészen másképp nyerik ki, mint évezredeken át. A régi, kézimunkás bemetszés helyett a gyógyszeripar ma már a növény száraz maradványaiból, a mákszalmából vonja ki az értékes alkaloidokat.
Az ő módszere tette feleslegessé a mákgubók egyenkénti megkarcolását és a kicsorduló tejnedv fáradságos lekaparását.
Kabay János először mérnöknek tanult, majd az első világháború borzalmainak hatására döntött úgy, hogy gyógyszerésznek megy, és a fájdalomcsillapítással, azon belül is a mák alkaloidjaival foglalkozik.
Bátyja patikájában kezdett dolgozni, de szabadidejében végzett kísérletei olyan ígéretesek voltak, hogy egy professzor felkarolta őt, és elhívta a gyógynövény-kísérleti állomására - ahol megismerte későbbi feleségét a fiatal vegyészdoktort, Kelp Ilonát is.
Ennek az újításnak az egyik nagy előnye az volt, hogy a termelők megtarthatták és eladhatták a mákszemeket, hiszen a gyógyszeriparnak elég volt a száraz mákszalma, azaz a mezőgazdasági hulladék is a gyógyszer kinyeréséhez. Az új módszer forradalmasította a morfin gyártását, olyannyira, hogy máig ezt használják világszerte.
Azonban már egy évszázaddal korábban egy német gyógyszerész, Friedrich W. A. Sertürner is igazi áttörést ért el. Ő volt az, aki 1804 körül elsőként vonta ki az ópiumból annak legfontosabb hatóanyagát, a morfint. Ez volt az első növényi alkaloid, amit tisztán sikerült előállítani, és ez mindent megváltoztatott, hiszen innentől vált lehetővé a pontos adagolás.
A tiszta hatóanyag megjelenése előtt az ópiumot leginkább oldatként használták. Ezek közül a leghíresebb a laudanum volt, egy alkoholos ópiumtinktúra, amit a 16. században a svájci orvos-alkimista, Paracelsus tett népszerűvé.
– állította a korabeli feljegyzések szerint. A 17. században pedig egy angol orvos, Thomas Sydenham tökéletesítette a receptúrát, és széles körben ajánlotta fájdalomra, álmatlanságra vagy hasmenésre. „Az ember szenvedéseinek enyhítésére a Mindenható Istentől adott szerek közül egyik sem olyan általános és olyan hatásos, mint az ópium” – írta egy 1680-as orvosi feljegyzésében.
Hogy magát az ópiumot hogyan nyerték ki, arról az első részletes leírások az időszámításunk szerinti 1. századból maradtak ránk. A görög Dioszkoridész és a római Plinius is lejegyezte a módszert: az éretlen, zöld mákgubókat alkonyatkor óvatosan megkarcolták. Az ebből kicsorduló sűrű, fehér tejnedv az éjszaka folyamán a levegőn besűrűsödött, gyantaszerű anyaggá vált. Ezt másnap reggel lekaparták, majd golyókká vagy tömbökké formázták – a 18-19. századi leírások szerint egy-egy ilyen tömb akár 1,81 kilogrammot is nyomhatott.
Azt azonban homály fedi, hogy ki volt az első ember, aki rájött erre a technikára. A legkorábbi nyomok Mezopotámiába, a sumérokhoz vezetnek, akik időszámításunk előtt 3400 körül már ismerték a mákot. Ők nevezték el a növényt „hul gil”-nek, vagyis „öröm növényének”. Maga az ópium szó a görög „opion” szóból ered, ami növényi nedvet jelent. Egyetlen „feltaláló” helyett tehát egy évezredeken át finomodó, kultúrákon átívelő gyakorlatról beszélhetünk.
Kabay János karrierje csúcsán, 39 éves korában egy sérvműtét után fellépő vérmérgezésben hunyt el. Pedig neve komolyan felmerült az 1937-es Nobel-díj esélyesei között, ám a kutató váratlan halála megakadályozta a jelölést – szerencsére abban az évben így is egy magyar, Szent-Györgyi Albert kapta meg a díjat.
Fotó: Beroesz/Wikipédia
