A Beszélgetések egy sorozatgyilkossal: A Jeffrey Dahmer-szalagok a Netflix 3 részes mini-dokumentumsorozata, ami ezúttal azt meséli el a valós szereplők segítségével, amit Ryan Murphy nézettségi rekordokat döntött sorozata, a Dahmer: Szörnyeteg - a Jeffrey Dahmer sztori nemrégiben elmesélt, csak épp teljesen más szemszögből.

Nem sokkal a Murphy-sorozat premierje után mutatta be a Netflix ezt a dokuszériát, amit szigorúan nagykorúaknak ajánlunk, mert illusztrációs anyagában rengeteg naturális, elborzasztó részlet szerepel. Ilyenek például a gyilkosságok fő helyszínén, Dahmer apartmanjában készült helyszíni fotók. Árulkodó, hogy a Dahmerrel több, mint 30 órát beszélgető

Ő a dokumentumfilm legfontosabb szereplője egyébként, a ma idősödő Wendy Patrickus, aki Dahmer védelmében ült a bírósági padon a gyilkos mellett a tárgyalás során, és akinek köszönhetően az ügyészség és az utókor belehallgathatott-hallgathat a beszélgetésekbe, melyek közte és a darabolós-savazós gyilkos közt zajlottak. Mindenképpen leválasztja Murphy-sorozatáról a dokuszériát, hogy itt nem óvatoskodtak az alkotók: több tanútól is megtudjuk, milyen volt az éjjel, amikor egy fiatal, zavart, átfúrt fejű fiú még meztelenül segítségért rohant az utcára, majd a két rendőr visszakísérte a lakásba Dahmerrel együtt. Aki mindenkit átvert, és ekkor is elhitette, hogy a fiú, akinek a fejébe a lyukon keresztül akkor már savat fecskendezett, valójában a bedrogozott meleg barátja.

És ez a momentum csak egy a sok közül, melyeket a dokuszéria már-már elviselhetetlenül részletesen tárgyal. Ha az sem esett volna le nekünk, hogy két áldozat, egy életben maradt, és egy lemészárolt szinte véletlen-vagy sorszerűen testvérek voltak, akkor most itt a lehetőség a döbbenetre, sőt, hallhatjuk Dahmer reakcióját is arra, amikor ezt megtudja. 

Hogy közelebb kerülünk-e hozzá, a motivációihoz, elméje működéséhez? Talán egy picit közelebb, mint Murphy hatásos sorozata, mert itt tényszerűen nem terel el minket az alkotó az empátia felől, hanem bizonyos szereplőknek hagyja, hogy kimondják: Dahmer beteg volt, kezelésre lett volna szüksége, vagy szeretetre, vagy hitre, vagy bármilyen odafigyelő emberi kapcsolatra, vagy bármire, ami visszaránthatta volna az úton, még időben. De nem volt ilyen, és nem volt megfelelő körülmény sem ahhoz, hogy észrevegyék abban az időszakban, amikor az AIDS is szedte a meleg áldozatokat, ami remek hátteret szolgáltatott ahhoz, hogy Milwaukee-ban egy fiktív belső valóságát megvalósítani vágyó nekrofil mészárolhatott éveken át, gyakorlatilag láthatatlanul. Sőt, magát Dahmert is halljuk gondolkodni magáról, halljuk a válaszait, a gyötrődését, az önbüntető mondatait.

A dokumentumfilm talán még jobban felhívja a figyelmet a szociális rendszer és a bűnüldözés hibáira, mint a Murphy-sorozat, vagy az is lehet, mindezt csak azért érezhetjük, mert kevésbé Dahmer szemszögét mutatja meg a széria, mint a körülötte a rejtélyét kinyomozni vágyó szakemberekét: az ügyészt, az ügyvédet és a bírót, aki szerint Dahmer mindenkit megvezetett. 

 

A történetnek társadalmi tanulsága van: hogyan siklik el a kollektív tekintet egy sorozatgyilkos felett. A pszichológiai tanulság is ott dereng a sorok között egy hónapokig egyedül tengődő tinédzserről, aki felnőttként, utólag azt mondja az ügyésznőnek a szalagokon, hogy magára hagyva érezte magát. Évtizedekkel később már fúróval és fecskendővel akart zombit csinálni az áldozataiból, hogy sose hagyják egyedül.