Hogyan karácsonyoztak a gyerekek 1944-ben?
Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.
Sztehlo Gábor evangélikus lelkész volt, aki a Nemzetközi Vöröskereszt szárnyai alá tartozó Jó Pásztor szolgálat keretében idejét és erejét az üldözött gyermekek megmentésének szentelte, ami korántsem volt kockázatmentes feladat. A háború alatt munkatársaival és az otthonok lakóival együtt folyamatos ellenőrzéseknek és tényleges életveszélynek volt kitéve.
A háború után az árván maradt gyermekek számára új otthont és iskolát szervezett, amelyekben újszerű pedagógiai elvek alapján, szeretetteljes személyiségével igyekezett pótolni az otthon melegét. Naplójából kiderül, hogyan ünnepeltek 1944 karácsonyán az általa szervezett budai és pesti gyermekotthonok lakói.
A karácsonyt örömünnepnek szántuk most is, így is, feleségem és gyermekeim apró ajándékokat készítettek és rejtegettek, de éppúgy az otthonok lakói, hiszen az élelmiszer szállítmánnyal játékok is érkeztek, mindenki örömteli meglepetésre várt. A gondozónők szívvel-lélekkel fáradoztak, színdarabok, jelenetek, énekek tanulása folyt, izgalmat most a lámpaláz okozott, minden egyéb veszély eltűnt a messzeségben, mintha nem is ostromlott frontvárosban élnénk. Közeledett a karácsony: ez töltötte be a lelkeket. Azt akartuk, hogy igazán szép karácsonyuk legyen a gyerekeknek, ne érezzék árvaságukat, elűzzük aggodalmaikat. Sok gyermek szüleiről nem tudtunk, lehetséges árvát láttunk mindegyikben, de ezt nekik nem volt szabad érezniük. (...)
A gyermekek egymásnak is készítettek ajándékokat, kis betlehemeket, rajzokat, lombfűrész munkákat, agyagfigurákat. Már napokkal előbb minden nevet kalapba tettek, és ki-ki annak adta ajándékát, akinek a nevét kihúzta.
(...) Vajon megérezték-e védenceink, hogy Jézus új világa betör a mi elsötétített életünkbe? (...) én ma is hiszem, hogy Isten ezen a karácsonyon is örömöt, békét, reménységet hozott.
Mi kora délután az irodában ünnepeltünk az otthonok vezetőivel és a közvetlen munkatársakkal. Mi is megajándékoztuk egymást sorshúzás révén, apróságokkal. Meggyújtottuk a gyertyákat, teáztunk. Végül Isten igéjét olvastuk. Számomra sohasem váltak még olyan egzisztenciális valósággá az angyalok szavai, mint akkor: Ne féljetek, íme, nagy örömöt hirdetek néktek! Ne féljetek – pedig tele voltunk félelemmel. Valóság volt ez az üzenet december 18-án. Ne féljetek! Mennyire valóság volt, amikor minden aggodalmunk ellenére valószínű biztonságban voltunk tele éléskamrákkal. Ne féljetek! Valóság, hogy egészséges gyermekek élnek otthonainkban. (...) Az angyali üzenet tehát tény volt az életünkben, amikor pedig éppen úgy ijedeztünk, mint a pásztorok a palesztinai éjszakában. Ha légiriadókor néztünk mi is remegve – hideg decemberi éjszakákon – a Sztálin-gyertyák (így hívták a világító rakétákat) fényébe?
Sztehlo Gábor
Hogy megértük ezt a karácsonyestét, hogy együtt lehetünk, a gyerekek játszanak és nem sírnak – ez mind Istentől kapott ajándék. Ne féljetek! Mennyi szívben él az aggodalom, hol az édesapa, az édesanya, a férj, a testvér, hol a család? A karácsony mégis örömet adott, nem egyszeri, alkalomszerű örömet, hanem olyant, amely mindig itt marad közöttünk. (...)
Estefelé (a szerk.) már sokkal erősebben dörögtek az ágyúk, és ropogtak a gépfegyverek. Egyébként fehér és csöndes volt minden, szakadatlanul hullott a hó. (...) Alighogy leteszem a kagylót, kialszik a villany. Sötétben maradunk. A telefontól a gyermekek közé siettünk és gyertyát gyújtottunk, majd sietve kezdtünk csomagolni, hogy lemenjünk az óvóhelyre. (...) A szirénák szóltak, az ágyúzás mind erősebb lett, repülőgépzúgást is hallottunk. Egyszerre nappali fény öntötte el a szobát. Buda felett égtek a Sztálin-gyertyák (így hívták a világító rakétákat).
(Az óvóhelyen) kényelmesen berendezkedtünk (...). Mi felnőttek még felmentünk néhányszor, hogy lehozzuk az élelmet meg a ruhákat, meg egy kis kályhát is hoztunk, szükség esetére, ha a kazánházban nem lenne elég meleg.
Közben ki-kinéztünk a lakás teraszára. Elképzelhetetlen látvány tárult elénk. Sok háborús filmet, híradót láttunk már, de az mind csak kép volt ahhoz a valóságos tűzijátékhoz képest, ami a Vár, a Svábhegy és Pest felett ragyogott, káprázatos fénnyel. Sivító, ismétlődő zúgást hallottunk a fejünk felett. Pest határában, Kőbánya, Lőrinc, Szentmihály, Erzsébet, Soroksár felől pedig torkolattüzek világítottak. Lőtték Pestet. Buda körülzárása után teljes erővel indult meg Pest ostroma. 1944 karácsonya... Hány ember halt meg? Hány családra borult súlyos gyász? Megdöbbentett az ellentét, amit ezen az estén éltem át: egyik oldalon Isten ajándékozó szeretete, a másikon a halál aratása.
Komlósné Kádár Anna visszaemlékezése (ekkor körül-belül 14 éves volt)
Egyik riadó jött a másik után, egyik bombázás a másik után. Két tűz közé kerültünk. A Ribáry utca, ahol a mentések alatt Sztehlo Gábor megszervezte az egyik gyermekotthont, ott laktunk. Ez a Rózsadomb alja, a Várban voltak a németek és a Rózsadombon már az oroszok, ezek lőtték egymást, mi pedig köztük voltunk, úgyhogy rengeteg találatot kapott a ház. Hogy ne kelljen mindig az emeletekről összeszedni a gyerekeket – akit lehetett, leköltöztettünk a pincébe. De akit nem tudtunk, főleg azokat, akik kicsit nagyobbacskák voltak, a földszinten lévő hosszú, nagy irodahelyiségbe fektettünk le, szalmazsákokra.
A karácsonyeste az ünnepség, ajándékozás lezajlott, még készítettünk is egymásnak kis semmiségeket, és épp aznap este vittük először az irodába aludni a gyerekeket, de egy akna a ház elé esett, és az összes ablak kitörött, rá a gyerekekre. Sötét volt, nem volt villany, felugráltak, visítottak, mivel már aludtak.
De például volt egyszer egy légi riadó, amikor lementünk a pincébe, az ölemben egy kisbaba volt. Ülök egy matracon, a falnak nekidőlve és várjuk a riadó végét. Ott ülnek a többiek is. Egyszerre csak egy irtózatos dörrenés. Egy bomba, egy nagy bomba megállt abban a falban, amelyik mögött ültem, és nem robbant fel. Utána is ott állt, végig ott volt a falban. Szóval ez az egész történet csodák sorozata volt.
Gerle Györgyné (1944-ben 20-as éveiben járt, gondozóként vigyázott a mentett gyerekekre, de ő maga is mentett zsidó volt)
A gyerekkel a Városmajor utcai Sztehlo-otthonban laktam és karácsony napján kaptam egy értesítést, hogy a férjem megszökött a munkaszolgálatból, gyalog a román határon keresztül jött haza, és amikor már körülzárták Budapestet, valahogy egy német teherautónak a ponyvája alatt be tudott jönni, és ott van az édesanyjánál Pesten. A gyerekeknek megrendeztem a karácsony estét, sütöttem bejglit, és azt mondtam, miután lefektettem őket, hogy átmegyek Pestre, megnézem a férjemet, hajnalban visszajövök, mire a gyerekek felébrednek. A három kismamát, akik ott voltak a csecsemőikkel, kértem, hogy éjszaka vigyázzanak a gyerekekre, én hajnalba visszajövök. Volt egy kis kék fityulám vörös kereszttel nekem is, mint mindenkinek, aki a Sztehlo-otthonokban dolgozott, és azzal elindultam karácsony este.
Már föl volt robbantva a Margit híd, így nagy kerülővel, a Szabadság hídon át mentem Újlipótvárosba az anyósomhoz. Ott töltöttem az éjszakát, reggel hat óra előtt elindultam, hogy hazajövök, de aznap éjjel jöttek be az oroszok. Egész közel a Városmajor utcához, eljöttek egészen a Szent János Kórházig, és a hidakon senkit nem engedtek át. Akkor mentem a Vöröskereszthez, ide-oda a fityulámmal, hogy hát az lehetetlen, hogy ne engedjenek át, ott vannak a gyerekek, a két unokahúgom, mondtam, hogy vissza kell mennem. Nem létezhetett átjönni. Akkor végül elmentem egy idősek otthonába ápolónőnek és jó ideig nem tudtam semmit a gyerekeimről. Közben a bátyám és a sógornőm végig Sztehloékkal volt és velük együtt menekültek egyik házból a másikba. Életben maradtak a gyerekek a Városmajor utcában, de nagyon rossz volt, hogy semmit nem tudtunk egymásról.
Kattints a megosztásra, ha érdekes volt a cikk!
