Génmódosításokba kezdett egy amerikai genetikus, hogy idegen bolygókon is élhessen az ember
Ahhoz, hogy bolygóközi lényekké válhassunk, genetikai átalakításra szorulunk, hogy ellenállóbbak legyünk – vallja Christopher E. Mason amerikai genetikus professzor. Nem ő az első, aki úgy gondolja, hogy az emberiségnek fel kell készülnie egy másik bolygóra való áttelepülésre, mert a Föld belátható időn belül élhetetlenné válik, ő azonban már az odavezető utat is megpróbálta felvázolni A következő 500 év: élettervezés új világok elérésére (The Next 500 Years: Engineering life to reach new worlds) című könyvében.
Abban nincs semmi újdonság, hogy első lépésként Mason is Hold-, illetve Mars-bázisokban gondolkodik, és ezt követné a naprendszer, esetleg az azon túli bolygók meghódítása. Ő viszont tisztában van azzal, hogy az emberi test nincs igazán felkészülve a Földtől távoli életre, elég csak a különböző sugárzásokra vagy toxikus gázokra gondolni. Könyvében részletesen leírja azokat a genetikai módosításokat, amelyek megerősítenék ellenálló képességünket a megváltozott körülmények között.
A New York-i Weill Corner orvosi egyetem genetikusának nem akármilyen gyakorlati tapasztalata van e témában. Ő volt a vezető kutatója a NASA ikerkísérletében, amely Scott Kelly űrhajóst és testvérét vizsgálta. Scott 2015-ben közel egy évet töltött az űrben, míg egypetéjű ikertestvére, Mark ez idő alatt a Földön tartózkodott.
A professzor a New Scientistnek adott interjúban kifejtette: az emberiségnek erkölcsi kötelessége megtalálni a módját, hogyan éljen a Földön kívül. Ugyanis az ember bolygónkon az egyetlen élőlény, amely tudatában van annak, hogy kihalhat, és az egyetlen, amely tehet is valamit ez ellen. „Az élet iránti kötelesség olyan, amelyet a tudatosság aktivizál. Ezt más nem fogja megtenni helyettünk” – mondja Mason.
A genetikus elárulja, hogy amikor a könyvét írta, nagyon elszomorodott. Eredetileg azon gondolkodott, hogy mi történik a következő 5 milliárd évben. A korábbi becslések szerint a Nap vörös óriássá válik, felfalja a hozzá közeli bolygókat, majd lassan elpusztul. Az asztrofizikusok többsége úgy véli, hogy a Föld körülbelül 4,7 milliárd év múlva válik lakhatatlanná.
„A Föld a legnagyszerűbb otthon, amit valaha ismertünk, de ha itt maradunk, ez lesz az utolsó otthonunk” – figyelmeztet a professzor.
A Scott Kellyn végzett kísérlet megerősítette, hogy az egyik legnagyobb veszély a sugárzás: az űrhajós vizeletmintája árulkodott a DNS-károsodásról. Azt is megfigyelték, hogy teste próbált alkalmazkodni a zéró gravitációhoz, és küzdött azért, hogy megőrizze izmai erejét és csontsűrűségét. Az izomsorvadás kockázata már eddig is ismert volt. Kelly szíve némileg kisebb lett, és egyes verőerei begyulladtak.
A hosszú űrbeli tartózkodás kihat a kognitív képességekre és a mentális egészségre is – figyelmeztet Christopher E. Mason. Kelly-nél az egy évi űrutazást követő hat hónapban enyhe visszaesést tapasztaltak. A hanyatlás nyilván erősebb lenne, ha valaki évtizedeket töltene egy űrhajóban.
A professzor szerint az emberi szervezet átalakítása bonyolult és ellentmondásos kérdés, éppen ezért nagyon szigorú biztonsági ellenőrzés és egyértelmű szabályozás mellett lehet csak végrehajtani. Úgy véli, hogy a következő évtizedekben elkezdődhetnek az ilyen irányú kísérletek.
A génmódosításokhoz a professzor az evolúció tanulságait hívná segítségül. Az egyik legjobb példának a mikroszkopikus medveállatkát, a tardigrádot tartja, amely képes az űrvákuumot túlélni azáltal, hogy ki tud teljesen száradni, majd rehidratálódni. Genomjában, amelyet 2015-ben szekventáltak japán tudósok, van egy különleges gén, amelyet DSUP-nak (damage suppressor protein – káreltüntető protein) neveznek.
A kutatónak meggyőződése, hogy más organizmusok génjeit is beültethetik az emberi sejtekbe, hogy megelőzzék a sugárzás okozta károsodást. Ilyen például a p53 gén, amellyel az elefántok nagy mennyiségben rendelkeznek és vélhetően ezzel magyarázható, hogy ritkán kapnak rákbetegséget.
Mason azonban tisztában van azzal, hogy ha egy létező biológiai rendszerhez hozzáadnak bármilyen gént, az nem várt változásokat, működési rendellenességeket is eredményezhet. Ezért kell szerinte nagy körültekintéssel hozzálátni az ilyen munkákhoz.
Ezzel szemben az epigenetikus terápiával a DNS struktúráját és működését csak egy kis időre változtatják meg. Például, ha az űrhajósokat nagy erejű sugárzás éri, aktiválni lehet sejtjeikben plusz válaszadókat, és ki lehet őket kapcsolni a veszély elmúltával. Ez az eljárás ma már technikailag lehetséges, csak optimalizálni kell. Mason ilyen irányú kísérleteket tervez a következő 10-20 évre.
A Földön kívüli emberi élet fenntartásának is záloga az elegendő élelem. Mason emlékeztet arra, hogy kilenc olyan aminosav van, amelyet fogyasztanunk kell, mert a szervezetünk ezeket nem tudja előállítani. A Földön mindezek megtalálhatók. Ha viszont más bolygóra költözünk, akkor magunkkal kell vinnünk vagy pedig gyártanunk kell ezeket. De mi van akkor, ha mégis a testünk termelné ki őket?
Más organizmusok elemeit integrálnák az emberi genomba, hogy szervezetünk megtermelje az összes létfontosságú aminosavat. Azt már bebizonyították, hogy egy vagy két aminosavval működik az eljárás, igaz, egyelőre csak sejtszinten.
Emellett reaktivizálni lehet olyan géneket is - például egy kis CRISPR-beavatkozással - amelyeknek képességei csökkenni látszanak, de akár új tulajdonságokkal is fel lehet ruházni őket a megváltozott körülmények miatt. Ilyen például az a génünk, amely szintetizálja a C-vitamint – mondja a professzor.
Mason egyik távlati terve a „generációk űrhajója”. Mivel a kutató szerint többszáz olyan exobolygó létezik, amelyek vízmennyiségük révén lakhatónak tűnnek az emberek számára, szerinte 2400-ra el kell jutnunk oda, hogy készen álljunk hosszú távú űrutazásokra, amelyek során kiválaszthatjuk a legjobbat új otthonunknak.
Azért nevezi ezt a projektet „generációk űrhajójának”, mert éppen az út hosszúsága miatt több nemzedék fog együtt élni és halni ugyanabban az űrhajóban.
A professzor a jövő új technológiái között fontosnak tartja a mesterséges anyaméh kifejlesztését. Úgy véli, hogy ha az emberek új lakhelyén túlságosan veszélyes lenne a nők számára a terhesség, a mesterséges anyaméh lehetőséget biztosítana a gyermekek születésére.
Christopher E. Mason tisztában van azzal, hogy 500 éves tervének nagy részét nem fogja megérni.
„Úgy gondolom, hogy az egyik legfelszabadítóbb állapot az egészséges halandósági érzék. Ez megszabadítja az embert attól a gondolattól, hogy mi lesz őutána és hogyan tud hozzájárulni a jövőhöz. Ami megdöbbentő, hogy sokan, akikkel beszéltem a könyvről, sosem gondolkodtak 50 évnél hosszabb távlatokban” - mondja.
