KÖZÖSSÉG
A Rovatból

Fehér Miklósra emlékeztek portugál és magyar szurkolók

A szombat esti válogatott mérkőzésre rengeteg magyar kiutazott Portugáliába, ahol a helyi drukkerekkel közösen idézték fel a 13 éve tragikusan elhunyt játékos emlékét.
Forrás: Hungarian Geographic blog - szmo.hu
2017. március 25.



Múlt hét csütörtökön érkeztem meg Portugáliába, hogy a válogatottunk hétvégi mérkőzése előtt egy kicsit körbenézzek az ország északi és középső részén. Bragába érve olyan helyiekbe botlottam akikkel hamar megtaláltam a közös nyelvet a focin keresztül, mely beszélgetések alatt hamarabb szóba került Fehér Miklós neve, mint Puskás Öcsié.

Szó, szót követett majd jöttek a tettek. Pénteken elautókáztunk Bragából Jerome-mal, aki egy Vitória Sport Clube drukker, a szomszédos Guimaraesbe a Vitória stadionjához. 2004. január 25-i bajnoki mérkőzésen ebben a stadionban hunyt el a Benfica és a magyar válogatott kiválósága, Fehér Miklós. Jerome kinn volt ezen a tragikus meccsen. A sors különös fintora, hogy Eusébiónak, Benfica legendájának január 25-én van a születésnapja.

fm_emlek2

Anno volt szerencsém a 2004-es Portugál Eb-n a helyszínen megnézni két mérkőzést is Liszabonban egy országos cimborámnak köszönhetően. A francia-angol meccset - ahol David Beckham földkörüli pályára rúgta a büntetőt - a Benfica stadionjában játszották alig néhány hónappal Fehér Miklós tragédiája után. A meccs után a segítőkész rendezők megengedték, hogy a magyar szurkolótársammal lerójuk a kegyeletünket az akkor már álló Fehér emlékmű előtt. A sors megjutalmazott minket, aznap este véletlenül találkoztunk Eusébióval egy pláza legfelső szintjén, ahol barátaival iszogatott és szivarozgatott.

A portugáliaszerte legnépszerübb Benfica drukkereinek Bragában található szurkolói klubja a guimaraesi megemlékezés után felajánlotta, hogy segít belépőt és fuvart szerezni a szombati FC Paços de Ferreira elleni idegenbeli mérkőzésre. Ahogy közeledett a szombat késő esti mérkőzés úgy fogyott a lelkesedésük. Annyi történt csak, hogy a helyi kis klub történetének ez a március 18.-i Benfica elleni meccs volt a valaha volt legjobban várt mérkőzése, amire minden jegy elkelt napokkal korábban. Annyi ígéretet kaptam, hogy elvisznek és vissza is hoznak Bragából, de hiába telefonáltak körbe egész nap - belépőt nem ígértek.

fm_emlek3

Ahogy megérkeztünk az alig 9000 férőhelyes stadionhoz, aminek környékén több, mint 7000 Benfica drukker készült a nagy napra, biztos voltam benne, hogy nem maradok kinn. A bragaiakhoz hasonlóan Észak-Portugália több városában is van Benfica szurkolói klub, amik tagjai közül sokan - szégyen, nem szégyen - többet tudtak Fehér Miklós pályafutásáról, mint én. Végülis lett belépőm egy órával a kezdőrúgás előtt, amely időt nosztalgiázással töltöttük el, és a portugál futballbarátok rengeteg történetet meséltek arról, hogy Fehér Miklós halála nem csak a Benfica vesztesége, hanem az egész portugál futballtársadalomé. Ugyanis a magyar válogatott kiválósága hat év luzitániai idegenlégióskodás alatt több klubban is megfordult, és milliókat örvendeztetett meg játékával, akiket a tragédiája meg is siratott.

Másnap Portó irányába vettem az irányt, ahol a magyar játékos 1998-ban megkezdte portugáliai pályafutását, de előtte meglátogattuk Joaoval a Sporting Braga stadionját. Ebben a csapatban a 2000/2001-es szezonban 26 mérkőzésen 16 gólt szerzett Miki. Itt hozzánk csapódott a helyi csapat 15 éves üdvöskéje, aki azután született, hogy Fehér a csapatában játszott, mégis tudott róla és a játékáról mesélni. Itt egy gyertyát és egy üzenetet helyeztünk el közösen.

fm_emlek4

Amilyen könnyen beilleszkedtem Bragában, olyan körülményes volt minden Portóban. Persze vasárnap volt, meg minden. A Benfica botlása miatt óriási érdeklődés a Setúbal ellen, ami teltházat jelent a 50.399 férőhelyes stadionban. Nulla ismerős. Minden jegy elkelt. A portói szállásomon semmi jóval nem biztattak. De azért nekivágtam.

Alig egy órával a kezdősípszó előtt értem a kék-fehér Sárkányok stadionjához, ahol érthető módon mindenkinek volt fontosabb dolga, minthogy velem foglalkozzon. A jegyirodások az óriási tömeg ellenére meglehetősen türelmesek és segítőkészek voltak, de nem tudtak jegyet adni, viszont utánaérdeklődtek, így el tudtam helyezni a kicsiny mécsesem a klub múzeumának és klubshopjának a bejáratánál - ahova még rendőrt is küldtek velem.

fm_emlek5

Őszintén szólva, nem szeretem a Porto csapatát. Úgyhogy nem esett nehezemre a vendégek között is keresni felesleges jegyet. De ők olyan kevesen voltak, hogy a kis számok törvénye alapján semmi esélyem sem volt általuk bejutni a stadionba, ahonnan óriási futball hangulat árasztotta el a környéket.

Voltak rácsos kapuk a stadion körül, ahonnan belehetett látni kb 20-30 max a 40%-át a pályának, itt és így tucatnyian nézték velem együtt a meccset, akiknek nem jutott jegy. Nagyon jó hangulat volt benn, ami nem csak jól hallhatóan, hanem jól érezhetően szűrődött ki hozzánk, plusz az a furcsa élmény, mint amikor a megye sokban a pályán kívülről nézzük a meccset. Gondoltam egy félidőt megér így ez az élmény, utána lelépek. Úgy a meccs 40. percnél éreztem azt, hogy a jóból is megárt a sok és elindultam a metró felé.

fm_emlek6

A jegyirodában messziről láttam, hogy még ott van az a kedves hölgy, aki végigtelefonált mindenkit az ügyemmel kapcsolatban egy jó órával ezelőtt, így nem esett nehezemre egy kis kitérőt tennem és beköszönnöm neki, és megköszönni még egyszer a segítségét. 15-20 méterre lehettem amikor észrevett. Nem volt nehéz dolga, mert egyedül sétáltam ott, ahol egy órája még tízezrek hömpölyögtek. Rámnevetett. Mutatta, hogy siessek.

Ő egy nagyon jó, nagyon csinos, nagyon szexi fiatal lány, én messze nem vagyok olyan jó pasi, hogy egy ilyen szépség így rámmosolyogjon és még sürgessen is. Úgyhogy lányos zavaromban egy kicsit Benny Hillesen, egy kicsit Mr. Beanesen értetlenkedve tettem meg az utolsó lépéseket a jegyirodához, aminek hatalmas üvegablaka mögül felemelt a jobbjával egy meccsjegyet:

- Honnan? Kitől van a jegy? - kérdeztem

- Az most nem számít. Siess! Még van néhány perc az első félidőből. - válaszolta

Azzal kicsúsztatta a jegyem a pénztár kicsiny ablakánál. Próbáltam megköszönni, de nem volt idő udvariaskodni. Sarkon fordultam és elindultam a jegyen szereplő kapu irányába.

fm_emlek7

Nem is tudom mit is éreztem, annyi mindent egyszerre, hogy nem is tudtam hol jár a fejem. Mielőtt beindítottam volna a rakétáim, alig néhány lépést követően be is húztam a féket, visszafordultam és láttam, ahogy elégedett mosollyal követi az utam. Szemébe néztem, a két kezem a szívemre tettem és csak ennyit mondtam: I LOVE YOU!

A szerelemnek, meg a focinak is meg van a maga ideje. A szerelemből nekem ennyi elég is volt, bár mindketten elnevettük magunkat, én ugyanazzal a lendülettel sarkon fordultam és vígan szökkenve elindultam a stadionba, mert még tényleg volt néhány perc az első félidőből. Ekkor rúgta a Portó a mérkőzés első gólját. Felrobbant a stadion. A beléptetésénél vettem csak észre, hogy VIP szektorba szól életem első VIP jegye.

fm_emlek1

A mérkőzés után már nem világított a fény a jegyirodában, viszont még égett a mécsesem a portói stadion legfrekventáltabb részén.

A futball egy nyelv. A futball egy vallás, ami összeköt ismeretleneket országhatárokon innen, és túl. A mérkőzéseknek szinte sosincs vége a 90. percben, csak akkor ha bíró lefújja. A játékosnak sem akkor ér véget a karrierje és a pályafutása amikor szögre akasztja a csukáját, hanem amikor már nem mesélnek róla történeteket. Fehér Miklósra több, mint 13 évvel a halála után is jó, de mégis fájó szívvel emlékeznek Portugáliában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
900 ezres kórházi számlát kapott a Miskolcon szült nigériai anyuka, napok alatt egymilliót dobtak neki össze az adakozók
A geológusnak készülő Mary ösztöndíjjal érkezett, de egy veszélyeztetett terhesség mindent felborított. A császármetszés utáni komplikációk miatt most a hazajutásuk is a magyarok jó szívén múlik.


Pillanatok alatt összedobtak egymillió forintot az adakozók annak a nigériai egyetemista lánynak, akinek egy miskolci kórházban kellett világra hoznia a kisfiát. A szülés utáni komplikációk miatt az anyának 900 ezer forintos számlát kellene kifizetnie, a gyűjtésből azonban már nemcsak erre, de a hazaútra is futhatja – számolt be róla hétfő esti adásában az RTL Híradó.

Arukwe Chinazaekpere Mary tavaly érkezett ösztöndíjjal a Miskolci Egyetemre. A geológus végzettségű nő már várandós volt, de úgy tervezte, időben hazautazik Nigériába a szülésre. A drámai fordulat akkor következett be, amikor kiderült, hogy veszélyeztetett terhes, így nem szállhatott repülőre.

„Szeptember közepén megvettem a jegyet a hazaútra, de kiderült, hogy veszélyeztetett terhes vagyok, így nem utazhattam” – mesélte a kismama, akit ezt követően egy egyházi szervezet, a Miskolc–Selyemrét Római Katolikus Plébánia fogadott be.

Kisfia, Jason végül január 28-án, császármetszéssel született meg a miskolci megyei kórházban. A beavatkozás után azonban komplikációk léptek fel, Mary többször is vérátömlesztést kapott. A baba jól van, de az anya még gyenge. A kórházi ellátásért – a kórház méltányossága mellett is – közel 900 ezer forintot kellene fizetnie, mivel nem volt magyar társadalombiztosítása. A helyi sajtó szerint a császármetszés díja önmagában 482 500 forint, a baba ellátása pedig további 150 ezer forintba került, ehhez jönnek még a gyógyszerek és a kezelések költségei.

A horribilis összeg miatt a miskolci Supersum Alapítvány gyűjtést indított. Az alapítvány elnöke szerint egy külföldi diáknak szinte lehetetlen küldetés a magyar TB-rendszerbe való bekerülés.

„A nemzetközi hallgatóknak a TAJ-kártya igényléséhez visszamenőleg 25 hónap társadalombiztosítást kellene megfizetniük. Ez egyszeri 3 millió 750 ezer forintos összeg, és havonta is 150 ezer forint lenne a TB-költségük. Ez olyan tetemes teher, amit egy nigériai hallgató, akinek nincs gazdag családi háttere, nem tud kifizetni”

– magyarázta Bernasconi-Bús Katalin, a Supersum Alapítvány elnöke.

A civil összefogás azonban rendkívül sikeresnek bizonyult: a gyűjtés néhány nap alatt elérte az egymillió forintot.

„Csodálatos ez a támogatás. Nem számítottam rá, hogy ennyien segítenek, ezért különösen hálás vagyok” – mondta meghatottan a kismama.

Az alapítvány most abban bízik, hogy a kórházi számla kifizetése után az adományokból Mary és a kis Jason hazautazására is jut majd pénz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Lesz még Fenyő Miklós sétány a Szent István parkban! De a mi két székünk már üres marad” – egyre többeknek tetszik Rónai Egon ötlete
Rónai Egont láthatóan megrázta Fenyő Miklós halála, akivel még közös terveik voltak. A riporter egyetlen mondata lavinát indított el, amire a rajongók egy még merészebb ötlettel tromfoltak rá.


„Lesz még Fenyő Miklós sétány a Szent István parkban!” – Rónai Egon, Prima Primissima díjas riporter és műsorvezető felvetése vasárnap lavinát indított: a rajongók sorra állnak az ötlet mellé, miután Fenyő Miklós tegnap hajnalban, január 31-én, 78 évesen elhunyt.

A felvetés személyes gyászból és közös munkákból táplálkozik, a riportert láthatóan megrázta a magyar rock and roll királyának halála. Rónai Egon vasárnap délutáni bejegyzésében arról írt, még nem tért magához.

„Úgy volt, hogy folytatjuk a beszélgetéseket. Hogy folytatja a könyvet, legalább négy, de lehet, hogy öt kötetben. Meg persze úgy volt, hogy lesz még új zene, koncert, hogy még van idő. Most írják az okosok, hogy “csak” rock and roll. Az minden popzene alapja, abból bújt elő a sok jó és a sok vacak, amit az elmúlt 70 évben hallgattunk! Úgy tudta, ismerte, értette, mint itthon senki más. Ezeket az alapokat díszítette remek (helyenként zseniálisan szellemes) szövegekkel, sodró lendülettel, rengeteg romantikával.” Bejegyzését azzal zárta:

„Lesz még Fenyő Miklós sétány a Szent István parkban! De a mi két székünk már üres marad.”

A személyes sorok közösségi visszhangra találtak, valóságos hozzászólásözön indult el a poszt alatt. „A legszebb megemlékezés lenne Mikiről, ha valóban létre jönne a Fenyő Miklós-sétány a Szent István parkban!” – írta egy hölgy. Mások még tovább is mentek: „A Szent István parkban a Fenyő Miklós sétányon egy padon ülő Fenyő Miklós szobor is megilletné őt így bárki mellé ülhetne. Remélem, hogy az is meglesz!”

A helyszínválasztás nem véletlen, Fenyő kötődése a környékhez közismert. A Hungária együttes legendás frontembere ízig-vérig angyalföldi volt, és több dalában is megénekelte a XIII. kerületet, így nem csoda, hogy Rónai Egon riporter ötlete nyomán éppen a Szent István parkban neveznének el róla sétányt - írta a Blikk.

Az utolsó nyilvános beszélgetést éppen Rónai Egon készítette vele még decemberben a budapesti Akvárium Klubban, ahol Fenyő Miklós telt ház előtt, a könyvbemutatóján még tele volt tervekkel: az életrajzán dolgozott, és fürdött a szeretetben. A decemberi tervek azonban Fenyő Miklós halálával örökre tervek maradtak, a kezdeményezés viszont most közösségi és intézményi döntések elé kerülhet.

Egy közterület elnevezéséhez önkormányzati kezdeményezés és jóváhagyás szükséges, a rajongók támogatása pedig erős jelzés lehet a döntéshozók felé. A kommentelők által felvetett szoborjavaslat külön eljárást, tervezést és finanszírozást igényelne. A közösségi emlékezet formálása mindenesetre megkezdődött. Egy esetleges sétány és szobor a rajongók gyászát közös térben alakíthatná emlékezéssé, Rónai Egon mondata pedig – „Lesz még Fenyő Miklós sétány…” – a közösségi akarat mottójává válhat.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Videó: ruandai gyerekek éneklik a KFT Afrika című dalát
A ruandai gyerekek örömmel és elképesztő fantáziával dolgozták fel a KFT dalát. Az egész egy magyar önkéntes ötletéből indult, de ami utána történt, arra senki sem számított.


A KFT legendás slágerét, az Afrikát éneklik magyarul ruandai utcagyerekek egy videón, ami február elején valósággal letarolta a magyar internetet.

A megható produkció mögött azonban egy sokkal mélyebb történet húzódik meg. A Közel Afrikához Alapítvány számolt be arról, hogy

a felvétel ötlete egy magyar önkéntestől, Tóth Szabolcstól származik, aki megmutatta a számot a gyerekeknek. A többi már az övék: maguktól kezdték leszedni a magyar szöveget, majd jöttek az ötletekkel.

Eljátszották a puputevés részt, belevittek akrobatikát, sőt, az elejére egy edényeken dobolt ritmust is rögtönöztek. Minden, ami a videón látható, az ő kezdeményezésük és fantáziájuk eredménye.

A videóban szereplő gyerekeket a Közel Afrikához Alapítvány önkéntesei támogatják, együttműködve a helyi Akagera Good Neighbors szervezettel. A közös zenélés mellett a mindennapokban is segítik őket: korrepetálnak, sportolnak, drámajátékokat játszanak velük. A cél a stabil háttér megteremtése és az iskoláztatás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Tulipán tud kosarat keresni a boltban, felveszi a pénzérmét, illetve megmutatja, hol a kuka, a lift és a hívógomb” – ilyen az élet egy vakvezető kutyával
Kadelka Zsófia mesélt nekünk a látássérülteket érintő tabukról, a hétköznapi kihívásairól és arról is, hogyan lehet jól segíteni egy látássérültnek az utcán. Vakvezető labradorjával olyan erős kapocs tartja össze, hogy szinte érzik egymás rezdüléseit.
Tóth Noémi - szmo.hu
2026. február 13.



Kadelka Zsófi látóként nőtt fel a „boldog tudatlanságban”, és 21 évesen derült ki a betegsége egy szemészettől teljesen független kórházi kivizsgálás alkalmával, de pontos diagnózist csak egy-másfél évvel később kapott. Kiskora óta szemüveges volt, de két éve már azt sem hordja a látásromlás mértéke miatt. A látása ugyanis folyamatosan romlik, és nem tudni pontosan, hogy mennyi ideig fog még látni legalább fényeket és sziluetteket, ahogyan most.

A jelenleg 27 éves budapesti lány a képzőművészeti gimnáziumban szerzett textilműves végzettséget, és jelenleg passzív féléven van az ELTE Szociológia szakán. Aktívan dolgozik: HR területen, megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatásával foglalkozik egy sportáruház központjában, emellett önkéntes a Baráthegyi Vakvezető és Segítőkutya Iskola Alapítványnál. Tulipán, a vakvezető kutyusa hű társa a mindennapokban.

– Mióta van neked ez a tüneményes labrador? Milyen folyamatokon kellett keresztülmenned ahhoz, hogy kaphass egy vakvezető kutyát? Hogyan zajlik egy ilyen jellegű összecsiszolódás a segítő kutyával?

– Tulipánnal három éve alkotunk egy csapatot. A diagnózis után egy rehabilitácós központhoz fordultam, és ők segítettek beadni a kutyaigénylést – nekem ekkor már olyan szinten volt a látásromlásom, hogy igényelhettem kutyát. Egy átfogó kérdőív kitöltése után az alapítvány felvette velem a kapcsolatot. Először ekkor találkoztam Tulipánnal, akit „demo kutyaként”, csak kipróbálásra hoztak nekem. Első látásra szerelem született a találkozóból, és hamar igent mondtunk egymásnak. Ezután egy bentlakásos képzésen vettünk részt, és elkezdtük a közös munkát. Itt megtanultam a kutya irányítását, magát a közlekedést, a kutyaápolást és természetesen már itt elkezdődött a kapcsolódás, ami azóta tovább mélyült. Az igazi összecsiszolódáshoz idő és folyamatos odafigyelés, törődés, néhol hibázás, korrigálás is szükséges. Ez egy hosszabb folyamat. A képzés után hazavittem Tulipánt – pontosabban ő vitt haza engem –, és immár egy csapatként vágtunk neki a mindennapoknak. Heti rendszerességgel jött hozzánk a kiképző, és pár hónap után letettük a közlekedésbiztonsági vizsgát, ami által hivatalosan is elismert páros lettünk.

– Mondasz néhány konkrét példát, hogy miben és hogyan segít téged a kutyád a hétköznapi rutinjaid, életviteled során – a biztonságosabb közlekedésen túl?

– Amellett, hogy Tulipán nagyon jól végzi a munkáját, vannak dolgok, amik nem feltétlenül a közlekedéshez kapcsolódnak. Tuli kiváló tárgyfelvételben, és ez nagyon hasznos látássérültként: nem kell végigtapogatnom a talajt, ha valamit leejtek.

Tulipán nagyon szolgálatkész és legtöbbször magától a kezembe adja az elejtett tárgyat. Igen, pénzérmét is fel tud venni, és nem, nem nyeli le! A vakvezetőkutyák tudása nagyon összetett, és túlmutat a szoros értelemben vett közlekedésen.

Az alapvető fegyelem az alap, tudnak tárgyat felvenni. Tulipán tud kosarat keresni a boltban, illetve kukát is, ha szükséges, sőt, a liftet, illetve a hívógombot is megmutatja, hogy csak pár készséget említsek. Ha viszont félreteszem, hogy ő szolgálati kutya, egy olyan hű társ is, aki ott van velem a legnehezebb pillanatokban is. Ugyan nem tud beszélni, de olyan kifejező módon tudja elmondani, amit szeretne, hogy meg sem lepődnék, ha megszólalna. Olyan erős kapocs tart össze minket, hogy szinte érezzük egymás rezdüléseit – ehhez nincs szükség látásra.

– A sportáruház, ahol dolgozol, évente céges sportnapot tart, amelyen a közösségimédia-oldalad egyik posztja alapján ti is részt szoktatok venni. Milyen tapasztalataid vannak a munkahelyi közegben – az elfogadást és empátiát tekintve –, és mi az, ami a legnagyobb nehézséget jelenti számodra a munkavégzésed kapcsán?

– A diagnózisomat nem sokkal a Decathlon előtt kaptam, így ez volt az első munkahelyem, ahol el tudtam mondani, hogy mit, illetve mit nem tudok nyújtani, és hogy mire számíthatnak az állapotommal kapcsolatban. Ez a cég lehetőséget biztosított arra, hogy megmutassam, így is lehet.

Jelenleg a HR csapatban a megváltozott munkaképességű kollégákkal foglalkozom. A munkámban és azon kívül is fontos számomra ez a terület, érintettként pedig egy más perspektívát tudok behozni a munkába, képviselve a megváltozott munkaképességű kollégáimat. Ez nagy felelősség: nemcsak munkahelyi, hanem emberi oldalról is. Igyekszem a legjobbat kihozni a munkámból. Az emberi kapcsolódás, az általad is említett elfogadás és empátia fontos részét képezik a mindennapoknak. Tulipán érkezését az első perctől kezdve támogatták, és mindig jó hangulatban telnek az irodai napok. Szívesen veszek részt az éves Cégolimpiákon: Tulipánt és engem is feltölt, mind fizikálisan, mind mentálisan.

A legnagyobb nehézség nem feltétlenül csak a munkámat érinti. A világunk 85-90%-ban vizualitásra épül. Mivel az én látásom progresszív, az agyam folyamatosan gyűjti a beérkező információkat, ingereket, hogy a látásom által kiesett űrt betöltse. Ez rengeteg energiaigénnyel, folyamatos koncentrációval jár – egy mások számára mindennapi, egyszerű szituációban is. A mindennapokban teljesíteni, a magamtól elvárt színvonalat hozni sokszor kimerítő. Ez nem panasz, hanem tény. Olyan tabu, amiről többet kellene beszélnünk látássérültek esetében.

– Megesett velem, hogy át akartam segíteni egy fehér botos férfit az utcán, de ő hevesen ellenkezett, amikor megszólítás után belékaroltam. Sokszor előfordul, hogy az emberek jószándékból, akaratlanul is rosszat tesznek, vagy tudatlanságból rosszul segítenek másokon. Tudnál pár tanácsot adni, hogy hogyan lehet egy látássérültnek jól segíteni?

– Kicsit elmosolyodtam a kérdésen, mivel engem is kísértek már át zebrán és segítettek fel úgy metróra, hogy én nem akartam. Sokszor történik ilyen, de ki kell hangosítanom, hogy a szándék mindig jó, a segíteni akarásból ered, ami abszolút értékelendő. A legfontosabb a két utolsó szavad – jól segíteni.

Ha azt látod, hogy tanácstalan egy látássérült, akkor lépj oda hozzá, tedd a vállára a kezed és jól érthetően mondd azt, hogy „Szia! Szükséged van segítségre?”. Ha a válasz „köszönöm, nem!”, akkor bízz meg a látássérültben: lehet, hogy minden nap ezen az útvonalon jár, ismeri az adott zebrát. Ilyenkor fontos, hogy aki segítséget nyújt, az ne akarjon mindenáron segíteni. Látóként ijesztő lehet elképzelni, hogy hogyan lehet egy bottal biztonságosan eljutni A-ból B-be, viszont nekünk ez a közegünk, sok teendőt rutinból csinálunk.

Ha viszont a válasz igen, akkor ne fogjuk meg és húzzuk magunkkal a feltételezett cél felé. A legjobb, ha felteszed a második legfontosabb kérdést: „Hogyan segíthetek?”. Zebránál sokszor az is elég, ha szólsz, hogy mikor vált zöldre a lámpa, de ha tényleges kísérésre van szükség, akkor ajánld fel a könyököd, vagy a vállad, így a látássérült egy lépéssel mögötted le tudja követni a mozgásodat. Pro tipp: ha segítesz megtalálni a könyököd, egyikünk sem kerül kellemetlen helyzetbe, ha véletlenül rossz helyre nyúlok.

Több ember mondta már nekem, hogy inkább nem megy oda segíteni, mert kapott már nem kellemes elutasítást. A megnyilvánulásnak lehetnek különböző okai, hiszen mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, csak rosszabbul látunk. Személy szerint azt gondolom, hogy nekünk, látássérülteknek hatalmas felelősségünk van a saját megítélésünkben. Azt gondolom, hogy a látássérülés nem lehet hivatkozási alap a goromba viselkedésre. És emiatt sokszor egy tapasztalat után minden látássérültet egy dobozba tesznek és nem individuumként kezelnek.

Személy szerint mindenkit arra bátorítok, hogy ne féljen odalépni és segíteni, még akkor sem, ha kiderül, hogy épp nincs rá szükség – lehet, hogy legközelebb pont rád várt az illető, és még beszélgethettek is egy jót, mire a célhoz értek.

– Volt olyan alkalom, amikor megpróbáltak átverni a fizikai hátrányodat kihasználva?

– Átverni nem próbáltak, viszont sokszor tapasztalom, hogy a látásom miatt értelmileg visszamaradottként, vagy gyerekként kezelnek. Volt, hogy összefutottunk az utcán egy ismerősömmel, és az illető édesanyámtól kérdezte meg sajnálkozva, hogy én hogy vagyok, miközben szemtől szemben álltunk egymással. Ügyintézésnél is volt már, hogy a pult másik oldalán lassan, tagoltan kezdtek beszélni hozzám. A látássérülés rengeteg kérdést felvet, sok félelmet és fura reakciót válthat ki a másikból. Ez mind eloszlatható kérdezéssel, és így könnyebben elkerülhetjük a kellemetlen helyzeteket.

Atrocitás többször ért már utcán, tettek megjegyzést a testemre, csaptak már a fenekemre. Ez alapvetően is nagyon megalázó és kiszolgáltatott helyzet, ami látássérüléstől függetlenül elfogadhatatlan. Ez az én helyzetemben egy másik szint, ugyanis én nem tudom szembesíteni az illetőt, elrohanni sem tudok, jóval kisebb az eszköztáram a megoldásra. Volt, hogy kétes alakok megkérdezték, hogy megvédene-e a kutyám, ha megtámadnának. Szerencsére erre nem került sor, de egy ilyen kérdéstől szerintem bárki gyomra összerándulna.

– És melyik volt a legemlékezetesebb eset, amikor meghatódtál valaki segítőkészségén, kedvességén?

– Az emberek nagyon segítőkészek és sokszor felvillanyozzák a napom. Talán azt is mondhatom, hogy a látássérülésem valamelyest visszaadta az emberekbe vetett hitem. Egy alkalommal édesanyámra vártam fél órát egy aluljáróban, mert késett a vonata, és ez idő alatt kilenc ember jött oda, hogy tud-e segíteni. Kétségkívül ez volt az egyik olyan alkalom, ami megmelengette a szívem. Erről egy poszt is született, ugyanis jó emberek márpedig léteznek!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk