MÚLT
A Rovatból

Egy boldogtalan királyné véletlen halála – 125 éve gyilkolták meg Sissit

A merénylőnek mindegy volt, csak koronás fő legyen. Tudta, hogy a császárnét nem kíséri testőrök hada. Egy anatómiai atlaszból tudta meg, hogy hol van az ember szíve, hogy biztosra mehessen.


A legszeretettebb királynénk volt, akinek kultusza halála után 125 évvel sem csillapul. Legendákat beszélnek szépségéről, műveltségéről, szabad szelleméről, a magyarok iránti tiszteletéről. Wittelsbach Erzsébet bajor hercegnő, I. Ferenc József Habsburg császár és magyar király felesége, akit máig Sissiként emleget világ, írók, filmesek tucatjait ihlette meg szenvedélyes egyéniségével, de boldogtalanságával is, amely egyfelől a bécsi udvar rideg légköréből, másfelől pedig az önmagával való örök elégedetlenségből fakadt. Szomorú életének egy olyan gyilkosság vetett véget, amelynek csak véletlenül lett ő az áldozata.

Romantikus történetek is keringenek körülötte, a leghíresebb talán az Andrássy Gyula gróf magyar miniszterelnökhöz, az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi külügyminiszteréhez fűződő, állítólag barátságon is túllépő kapcsolata.

Kétségtelen, hogy Erzsébet kezdettől fogva jó viszonyt ápolt vezető magyar politikusokkal és fontos „háttérszereplője” volt az osztrák-magyar kiegyezésnek is. Emellett rendszeresen magyar udvarhölgyekkel vette magát körül, Ferenczy Ida és gróf Festetich Mária legfőbb bizalmasaivá váltak. Meggyilkolásakor is egy magyar hölgy, Sztáray Irma volt a társaságában.

Sissi életét számos, részben lelki eredetű betegség keserítette meg, ezen túl át kell élnie két gyermeke halálát: elsőszülött lánya, Zsófia, alig kétévesen halt meg tífuszban, és soha nem tudta feldolgozni fia, Rudolf öngyilkosságát. A trónörökös halála, az 1889. január 31-i mayerlingi tragédia, amelyben osztozott vele „rangon aluli” szerelme, Vetsera Mária is, máig szintén napirenden van a gyászos szerelmi történetek és nem utolsósorban az összeesküvés-elméletek kedvelői között.

Alapos vizsgálatot soha nem folytattak az ügyben, és máig tartják magukat azok a mendemondák, amely szerint valójában öngyilkosságnak álcázott politikai gyilkosság történt.

Erre utalt emlékirataiban Zita császárné, az utolsó osztrák-magyar uralkodó, IV. Károly özvegye is. James és Joanna Bogle brit történészek két alternatívát is felvetettek az 1990-ben megjelent A Heart For Europe című kötetükben: vagy osztrák titkos ügynökök tették el őket láb alól, mert nem tetszett nekik Rudolf magyar szimpátiája, vagy pedig a francia titkos szolgálat ölte meg őket, mert a trónörökös nem volt hajlandó részt venni egy Ferenc József ellen szervezett puccsban.

Erzsébet múlhatatlan lelkifurdalást érzett fia halála miatt, mélységes depresszióba esett, szinte teljesen visszavonult a közéleti szereplésektől, utazásaiban próbált nyugtot lelni. Magyarországon utoljára 1896-ban a milleniumi ünnepségek megnyitóján járt. Mikszáth Kálmán Mater Dolorosa címen írt róla egy tárcát.

„Szemei tágra nyíltak, a régi ragyogás kicsillant belőlük. S a szemekből, melyek úgy tudtak valaha mosolyogni, hogy egy szomorú országot vidítottak föl, egy könnycsepp buggyant ki. Százan és százan látták a drága cseppet. Megvolt a reciprocitás. Egy mosolygó ország föl tudta vidítani a királynét”

- ragadta meg az író ezt a szívszorító pillanatot.

1898. szeptember 9-én Erzsébet Genfbe utazott annak ellenére, hogy környezete nem tartotta biztonságosnak e látogatást. Ez lett a veszte. Másnap Luigi Lucheni olasz anarchista egy élesre köszörült reszelővel szíven szúrta a királynét. Valójában nem is őt akarta megölni, az áldozat csupán „jobb híján” került a merénylő látókörébe.

Lucheni egy olasz munkásnő törvénytelen gyermekeként jött a világra 1873. április 22-én Párizsban, ahová anyja várandósan elmenekült hazájából. Árvaházban nőtt fel, tízéves korától már dolgoztatták. Egész életében nyomorgott, kivételt talán csak az a három és fél év jelentett, amikor az olasz hadsereg lovasságánál szolgált. Részt vett 1896-ban az abesszíniai háborúban, ahol ki is tüntették. A merénylet előtt két évvel Svájcban telepedett le, alkalmi munkákból élt. Kilátástalan helyzete az anarchista eszmék, az uralkodó osztályok elleni féktelen gyűlölete felé terelte. A gyilkossághoz vezető legfőbb indítékot az 1898. májusi milánói munkás éhséglázadás leverése adta meg neki.

Történt ugyanis, hogy a kenyér árának sokadik olaszországi megemelésére a dolgozók több nagyvárosban utcára vonultak. Másnap a kormány Lombardia tartományra és székhelyére elrendelte a szükségállapotot, és Milánó hadtestparancsnoka, Bava Beccaris tábornok ágyúval kezdte lövetni a tömeget. A kormányjelentés szerint nyolcvanan vesztették életüket, de I. Umberto olasz király rendőrsége és katonái valóságos mészárlást rendeztek – a történetírás négyszáz-hétszáz halottról tud.

Lucheni ekkor döntötte el, hogy bosszúból megöli a Savoyai-ház vagy bármelyik királyi család egyik tagját, de nem volt pénze arra, hogy Olaszországba utazzon. Első „kiszemeltje” a Genfbe várt Fülöp orleans-i herceg volt, ő azonban mégsem érkezett meg.

Ezután határozta el Erzsébet királyné megölését, mivel tudta, hogy a császárnét nem kíséri testőrök hada. Egy anatómiai atlaszból tudta meg, hogy hol van az ember szíve, hogy biztosra mehessen.

A korabeli sajtót is terheli némi felelősség, miután, bár Erzsébet inkognitóban utazott, a merénylet napján egy genfi lap beszámolt érkezéséről. Miután Lucheni megbizonyosodott arról, hogy a tó partján sétáló két napernyős hölgy egyike az osztrák császárné, fellökte őt, majd szíven szúrta. Ki tudja, meg lehetett-e volna menteni Sissi életét, ha nem ragaszkodott volna élete utolsó pillanatáig karcsúságának látszatához. Olyan erősen befűzték a derekát, hogy nem is vette észre, hogy megsebezték. Azt hitte, hogy a támadó csak ki akarta rabolni. Még saját lábán szállt fel a sétahajóra, hogy kirándulni induljanak, és ott esett össze. Sztáray grófnő kénytelen volt felfedni útitársnője kilétét a kapitánynak, azonnal visszafordultak és a királynét szállodájába, a Beau Rivage-ba vitték, de mire az orvos megérkezett hozzá, már halott volt, gyakorlatilag elvérzett. Talán, ha azonnal kórházba szállítják, még meg lehetett volna menteni. Sztáray grófnő szerint Sissi utolsó mondata magyarul hagyta el a száját: „Mi történik velem?”.

És idézzük ismét Mikszáthot, aki így búcsúzott tőle 1898. szeptember 11-én a Magyar Hírlapban:

„Ez a szent asszony őrködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szívéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel.”

Luchenit percekkel a merénylet után járókelők fogták el és adták át a rendőrségnek. A terrorista egy pillanatig sem tagadta tettét, sőt, büszke volt rá. 1898. november 10-én életfogytiglani börtönre ítélték, bár ő maga szerette volna, ha kivégzik, de a genfi kantonban nem volt halálbüntetés. Tizenkét évi raboskodás után akasztotta fel magát a genfi cellájában.

A gyilkosság azonban nem csupán Sissi mítoszát emelte még magasabbra, hanem a nemzetközi bűnüldözés történetében is mérföldkőnek számított. A merénylet után két hónappal, 1898 novemberében nemzetközi anarchistaellenes kongresszust rendeztek Rómában, amelyen az anarchizmust úgy határozták meg, mint „minden olyan cselekedetet, amely erőszakos eszközökkel akarja lerombolni a társadalom rendjét”. A résztvevő államok küldöttjei megegyeztek abban, hogy a jövőben megfigyelés alatt tartják az anarchista szervezeteket, megakadályozzák a propagandájuk terjesztését, és korlátozzák a cselekedeteikről szóló hírek megjelenítését a sajtóban. Egyezség született arról is, hogy az államfők elleni merényleteket ezentúl halálbüntetéssel szankcionálják. A konferencián részt vevő huszonegy európai állam között volt Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, a Német Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia is. Ekkor vette kezdetét az a nemzetközi együttműködés az egyes államok rendőrségei között, amely két évtizeddel később, 1923-ban az Interpol, a világ elsőszámú nemzetközi rendőrségi szervezetének bécsi létrehozásához vezetett.

Sissi legendájához nem kis mértékben járult hozzá Ernst Marischka 1950-es években készült trilógiája Romy Schneiderrel a címszerepben, 1972-ben a nem kevésbé tragikus sorsú színésznő eljátszotta Erzsébetet Luchino Viscontinak Bajor Lajos királyról szóló filmjében, a Ludwigban is, nem utolsósorban azért, hogy némileg árnyaltabb képet mutasson Erzsébetről. A későbbi alkotások már nagyobb hangsúlyt fektettek Sissi félelmeire, frusztrációira, a legkegyetlenebbül a Fűző című, 2022-es osztrák-német alkotás, amely Vicky Krieps megrázó alakításával még az Oscar-jelöltek közé is bekerült.

Luigi Lucheni, miként a híres áldozatok gyilkosainak többsége, beírta magát a történelembe. Mi több, 100 évvel később még musicalhős is lett, hiszen Lévay Szilveszter és Michael Kunze Elisabeth című nagy sikerű darabjában kulcsszereplőként és narrátorként jelenik meg.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Vincent van Gogh-ot a bátyja felesége tette naggyá
A festő csak egyetlen képet adott el életében, Johanna van Gogh pedig posztumusz emelte őt a legnagyobb művészek közé. Mindezt egyedül egy kisbabával, rengeteg munkával és kitartással.


Te megtennéd az elhunyt férjedért, hogy a szintén elhunyt bátyja életművére teszed fel a saját életed – mindezt alig két év házasság után? Johanna van Gogh megtette, nem is akárhogyan. A fiatal és ambíciózus nyelvtanárnő elég hamar megtanulta, hogy a szerencse forgandó. Házassága a műkereskedő Theo Van Gogh-gal mesebelien indult (ő látható a fenti festményen), hiszen a fiú két találkozás után megkérte a kezét. Az esküvő után Párizsba költöztek, a művészeti elit sűrűjébe, és az elsöprő szerelem közepette hamar jött a gyermekáldás is, ám az ifjú feleség két éven belül duplán gyászolhatott.

Először Vincent, a férje bátyja követett el öngyilkosságot, aztán az emiatt teljesen megtört Theo is követte őt a túlvilágra egy régebben, bordélyházban elkapott szifilisz következtében – mindössze fél évre rá, 33 évesen. Johanna (becenevén Jo, lánykori nevén Johanna Gezina van Gogh-Bonger) nem csupán egy űrrel a szívében és egy félárva babával maradt magára mindössze 28 évesen, hanem sógora, Vincent van Gogh több mint 400 festményével is.

Amelyeket elhunyt férjével együtt rendkívül nagyra becsült, és szeretett volna megismertetni a nagyvilággal – annak ellenére, hogy Theónak minden igyekezete ellenére sem sikerült befuttatnia őt, és Vincent is csak egy képet adott el kudarcokkal tarkított karrierje során.

Érdekesség továbbá, hogy Jo a szintén Vincentnek elnevezett fia születése után látta először sógorát, Vincent van Gogh-ot, amikor babanézőbe érkezett hozzájuk. Az egyre csak romló elmeállapotú festő addigra már megcsonkítva élt, hiszen nem sokkal testvére eljegyzése után levágta a saját fülét, miután veszekedett Gauguinnel.

Joannára teljesen átragadt Theo lelkesedése testvére művészete iránt, ezért haláluk után elszánta magát. Személyes küldetéséhez feladta a párizsi lakást, ahol addig élt Theóval, és egy Bussum nevű holland faluba költözött, ahol otthonából panziót teremtett, hogy eltartsa magát és pici gyermekét. Közben nekiveselkedett a Gogh-életmű feldolgozásának és rendszerezésének. Sőt, a két testvér levelezését is feltárta, amelyből a festő mély érzelmi világa és pszichés betegsége is kirajzolódott. Néhai férje ugyanis megőrizte a Vincenttől kapott összes, pontosan 651 levelet.

Az özvegy beleásta magát a műkereskedelembe, és elkezdett a szakma legjavának nyakára járni. Kapóra jött, hogy tudott franciául, németül és angolul, hiszen így hatékonyabban tudott a berlini, párizsi és koppenhágai galériákkal tárgyalni. Ösztönösen jó érzéke volt a kereskedelemhez: a legjobb festményeket csak kölcsönbe adta a múzeumoknak, de a kiállításokra mindig küldött megvásárolható alkotásokat is.

A fordulópont 15 évvel Vincent van Gogh halála után, 1905-ben jött el Jo életében, amikor egy nagy retrospektív kiállítást szervezett a festő életművéből – majdnem ötszáz alkotással – az amszterdami Stedelijk Múzeumban. Mindent ő szervezett meg a képkihelyezésektől a vendéglistáig, és akkorra már tinédzser fia írta a meghívókat. A bemutatkozó tárlat elsöprő siker lett: felkeltette a gyűjtők, múzeumok és műkritikusok figyelmét, a Gogh-művek árai pedig az egekbe szöktek. 1891 és 1925 között Jo összesen közel 200 festményt és 50 rajzot adott el, de a kedvencein nem volt hajlandó túladni.

Jo bebizonyította, hogy veszteségből is lehet nyereség: eltökélt és kitartó munkájával elérte, hogy Vincent van Gogh tragikusan zseniális munkásságát elismerjék az egész világon. Annak érdekében, hogy Amerikát is meghódítsa, 1915-ben New Yorkba költözött, ahol angolul tanult, hogy lefordíthassa a két testvér levelezését – sőt, még bemutatót is szervezett a Fifth Avenue-n. Az első világháború után, 1919-ben tért csak vissza Amszterdamba.

Bár Jo kétszer is újraházasodott (mindkét esetben festővel, és a harmadik férje is nagyon fiatalon hunyt el), de az első helyen mindig a Gogh-hagyaték állt az életében. Egyik legszebb gesztusa az volt első igaz szerelmének emlékére, hogy Theo maradványait Utrechtből Auvers-sur-Oise-ba költöztette Vincent nyughelye mellé, hogy örökre együtt lehessenek. Jo halála után mérnökké lett fia a műkincsek örököseként megalapította a Vincent van Gogh Alapítványt és az amszterdami Van Gogh Múzeumot – benne az összes olyan képpel, amelytől édesanyja sosem akart megválni.

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: