KULT
A Rovatból

Napi szinten feszegetik határaikat a profi táncosok – ha azt hiszed, ez csak "ugrabugrálás", tévedsz

A Coincidance Táncszínház az első, gyakorlatban is üzleti alapon működő táncegyüttes Magyarországon. Vezetőjük arról mesélt, hogy sikerült ezt elérniük és milyenek a mindennapjaik.
Láng Dávid - szmo.hu
2018. március 11.



Hogyan lehet tánccal visszaadni egy mindenki által ismert, évszázadok óta játszott történetet? Kiből lehet jó táncos, milyen áldozatokat kell hozni ezért, és egyáltalán kik járnak manapság táncelőadásra? Miért káros, hogy a magyarországi együttesek jó részét az állam tartja fent?

Erről beszélgettünk Gyulai Júliával, a tíz éve alakult, tavaly ősz óta pedig professzionális társulatként működő Coincidance Táncszínház vezető koreográfusával.

– Úgy tudom, hogy az írek nemzetközi tánc-nagyhatalomnak számítanak. Valóban így van ez?

– Én ezzel az állítással egyáltalán nem értek egyet. Az ír szteppben nyilván ők a legjobbak, hiszen a saját néptáncukról van szó. Gondolj csak a magyar néptáncra, fel sem merül a kérdés, hogy felér-e benne bárki a magyarokhoz. Ebben nincs ennél nagyobb varázslat, például klasszikus balettben vagy kortárs táncban nem gondolom, hogy kitűnnének a nemzetközi mezőnyből.

Az persze vitathatatlan, hogy az ír szteppel sokkal többen foglalkoznak Írországon kívül is, mint más népek táncaival.

Ebben szerintem egyedül Michael Flatley érdemeit kell keresni: ő volt az, aki egy alapvetően szűk közösségben elterjedt táncformából létrehozott egy olyan show-t, ami túlzás nélkül mindenhová eljutott a világon.

Flatley elképesztően sok emberre hatott, még manapság is akadnak, akik miatta kezdenek el tanfolyamra járni. Nélküle aligha volna ez a helyzet.

gyulaij

Gyulai Júlia

– Rád is hatással volt?

– Nem, nem láttam még előadását, amikor elkezdtem táncolni. Anyukám volt az, aki meggyőzött, hogy mi lenne, ha kipróbálnám az ír szteppet. Így is történt, és bejött.

– Egy több évszázada játszott, mindenki által ismert színházi előadás (például a ti repertoárotokban a Szentivánéji álom) sztoriját hogyan lehet tánccal elmesélni?

– Ez mindig alkotófüggő. Világirodalmi mű esetén egyértelműen az eredeti írott anyaghoz nyúl vissza az ember. Érdemes sokszor elolvasni, kijegyzetelni, megtalálni azokat a súlypontokat, amelyek egy koreográfia keretein belül megfoghatóak. De ami azt illeti, a történetmesélős, cselekményes táncelőadásoknak bizonyos értelemben lejáróban van az ideje.

Persze fontos, hogy legyenek ilyenek is, ugyanakkor a kortárs táncirányzatok már más alapokon nyugszanak: lineáris történetmesélés helyett sokkal összetettebb mondanivalót szeretnének átadni, érzések és asszociációk segítségével.

A tánc hatni tud a befogadóra, kevésbé tud elmondani egy történetet. Ezért nehéz feladat egy konkrét cselekményszállal rendelkező táncelőadás megalkotása, de szerintem izgalmas feladat megtalálni azokat a pontokat például egy Szentivánéji Álomban, amelyeket tánc-alkotó szempontból is meg lehet ragadni.

Szeretnék idén létrehozni egy Csipkerózsika adaptációt, kifejezetten nem történeti szempontból feldolgozva. Ebben a konkrét esetben ilyen lehet például a jóslat önbeteljesítő hatása: az, hogyan vagyunk alárendelve valaminek, ami alapvetően teljesen tehetetlenné tesz minket. Szerintem ez tipikusan olyan dolog, amit nagyon izgalmasan ki lehet fejezni táncban. Amikor csak kiállunk és elmutogatjuk, hogy mondjuk én vagyok XY, aki innen meg onnan érkezett, azt negatív megítélés nélkül, de pantomimnek hívják.

– A zenének mekkora szerepe van?

– Nálam nagy, de szintén az adott darabtól függ, mennyi és pontosan milyen zenét használok. Most például egy Dido és Aeneas előadást próbálunk, aminek a Művészetek Palotájában lesz a bemutatója (azóta már meg is történt – a szerk.), itt nyilván adott a Purcell-opera, erre épül az egész. Ha pedig egyesével összeválogatott zenékről van szó, például a Szentivánéji álomnál, ott jelenetekre lebontva keresgélek – egészen addig, amíg nem találom meg azt, ami maximálisan passzol.

gyulaij3

Jelenetek a Szentivánéji álomból

gyulaij4gyulaij5

– Kiből lehet jó táncos, milyen képességek szükségesek hozzá mindenképp?

– Vannak alapvető adottságok, mint például a csípőizület hajlékonysága, aminek a maximumán nem nagyon lehet változtatni. Fontos a hajlékonyság, az izomzat minősége, mint testi adottság, de fontos például a koncentrációs készség is, ami szükséges ahhoz, hogy az utóbbi kettőn hosszan, kitartóan és eredményesen tudjunk dolgozni. A ritmusérzék, dinamika és koordinációs készség is nagyon fontos, ahogy a megfelelő előadói adottságok is. Nagyon szomorú, ha egy táncos technikailag fantasztikus, mégse tud érvényesülni a színpadon, mert valahogy nincs meg hozzá a kellő kisugárzása. Borzasztóan összetett műfajról beszélünk.

– Neked ezek mennyire voltak adottak az elején, és miben fejlődtél azóta?

– Én eleve nem vagyok képzett táncos, sem művészeti középiskolát, sem balettintézetet nem végeztem. Nem is vagyok az a tipikus balerinaalkat, magas vagyok és erős izomzatom van – hiszen atléta családból származom. Autodidakta-módon tanultam kurzusról kurzusra járva, ezért nem igazán tudom besorolni itthon magamat alkotóként és táncosként sem. Ennek az az előnye, hogy így sokkal kötetlenebb mozgáskultúrám lett, ami koreográfusként nagyon fontos. A saját utamat járom, ami eddig szerencsére bejött.

– A balettos élet árnyoldalairól többször lehetett már hallani, arról, hogy milyen áldozatokkal és fájdalmakkal jár. Rátok mennyire igaz ez?

– Sok mindenben igaz. Fontos tisztázni, hogy bár sokan abban a hitben élnek, hogy mi csak úgy „ugrabugrálunk”, a tánc valójában borzasztóan nehéz műfaj. Egy táncos napi szintű terhelése gyakorlatilag megegyezik egy élsportolóéval. Ha heti egy szünnapunk van, az már jó arány, egyébként folyamatosan vagy tréningezünk és próbálunk, vagy előadásaink vannak.

Állandó a késztetésünk arra, hogy fejlődjön a testünk, ezért folyamatosan a piros zónában vagyunk, hiszen mindig lehet még magasabb, még lazább, még jobb, még kidolgozottabb. Szerintem ez egy csodálatos életvitel.

Ha úgy alakul, hogy egy előadásban nem vagyok jelen aktív táncosként, csak alkotóként, akkor például képes vagyok elmenni próba után még futni, erősíteni, mert elkap az a rettentő kényelmetlen érzés, hogy ma nem mozogtam eleget. Az esti, otthoni levezető nyújtás pedig olyan, mint a vacsora. Folyamatosan feszegetjük a saját határainkat, emiatt természetesen a sérülések megelőzésére is nagy hangsúlyt kell helyeznünk. A gyógymasszőrök és a fizioterepauták aktív részesei a mindennapjainknak.

gyulaij6

Jelenetek a Széttáncolt cipellőkből

gyulaij7

– Hogyan alakult ki a társulat, milyen út vezetett a kezdetektől addig, ahol most tartotok?

– Az egész már 10 éves múltra tekint vissza, amatőr együttesként indult. Én 18 éves voltam akkor, 5 éve szteppeltem és 2 éve jártam klasszikus balettre, illetve modern tánc tréningekre. Tehát igazából sehol nem tartottam, mégis, nagyon pozitív visszajelzés volt számomra az élettől, hogy ennek ellenére felvettek a Táncművészeti Főiskolára. Ekkor kezdtem el lényegesen többet foglalkozni a modern táncokkal, aminek része volt az állandó kísérletezés is a társulattal. Azóta szereztem két szakirányú diplomát, ezzel párhuzamosan vált egyre komolyabbá az együttessel végzett munka. Tavaly szeptember óta vagyunk professzionális együttes, azóta tudunk főállásban dolgozni.

– Mennyire vagytok önfenntartóak?

– Teljes mértékben. Színtisztán üzleti alapon működő együttes vagyunk, amire rettentően büszke vagyok. Hangsúlyozom, hogy üzleti alapról beszélek, nem pedig kulturális TAO-hazardírozásról.

– Ez azért nagy szerencse, nem sokan mondhatják el magukról, hogy meg tudnak élni művészetből.

– Én nem hiszek a szerencsében, sokkal inkább a befektetett munkában. Szerintem nincs rendben, hogy a hazai együttesek jórészt állami fenntartásúak, nyugaton (ahol felnőttem) egyáltalán nem ez a megszokott.

Alapelvem, hogy a művészetnek ugyanolyan piacképes terméknek kellene lennie, mint bármi másnak, amit az ember pénzért megvesz.

A jegybevételeknek (nyilván más bevételekkel, pályázati pénzekkel és egyebekkel együtt) fenn kell tudni tartania az adott produkciót előállító szervezetet. Az igazi probléma az, hogy nálunk a populáris művészetnek van egyfajta pejoratív felhangja, alapvetően gyengébbnek, gagyibbnak tartja a többség. Szerintem ez teljesen téves megítélés, és nagyon örülnék, ha a mi generációnk már máshogy tekintene rá. A felvállalt popularitás egyáltalán nem feltétlenül jár alacsony színvonallal, sőt.

Szentivánéji álom – kedvcsináló videó:

Fairplay – kedvcsináló videó:

– Kik járnak az előadásaitokra, van-e konkrét célcsoport, vagy tipikus életkor?

– Nagyon színes közönségünk van, már csak azért is, mert egymástól nagyon különböző témákat próbálunk megfogni és feldolgozni. A fő profilunkat én a kortárs tánc és az ír sztepp ötvözeteként határozom meg – de ettől még a Széttáncolt cipellők például teljesen más, mint a Fairplay.

Ugyanaz a közönség nem is biztos, hogy be tudná fogadni mind a kettőt, mivel az előbbi egy csillogó gyerekdarab királylányokkal, utóbbi pedig a sportot közelíti meg elég szokatlan látásmóddal.

A Szentivánéji álom pedig már-már feszegeti a popularitás határát, mégis, aki mondjuk elmegy egy musicalre és utána erre, nem feltétlenül lesz vevő rá.

– A külföldi szereplés mennyire perspektíva számotokra?

– Abszolút, bár tavaly nem voltunk külföldön, előtte viszont felléptünk például Mexikóban és Izraelben, idén januárban pedig már jártunk egy rövid turnén Németországban és Dániában. Most elég sok lehetőség körvonalazódik az évre, remélhetőleg minél több meg is valósul, én szeretnék sokat utazni az előadásainkkal. Szerencsére a miénk abszolút nemzetközi műfaj, így a nyelvi különbségek sem akadályozhatják a befogadást.

– Belföldön mik az aktuális célkitűzéseitek, amivel elégedett lennél, ha megvalósulna?

– Ez nehéz kérdés, konkrét célokat most kevésbé látok, inkább az előadói színvonal folyamatos fejlesztését tartom fontosnak. Illetve nagy szükségünk lenne egy saját helyre, mivel jelenleg csak terembérlők vagyunk a Táncművészeti Főiskola régi, Kazinczy utcai épületében. Egy társulat életében nagyon fontos, hogy legyen egy otthonunk, ahol a jelmezektől a díszleteken át a kellékekig mindent tárolni tudunk.

(A Coincidance Táncszínház aktuális előadásairól bővebben hivatalos honlapjukon olvashatsz.)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk