KULT
A Rovatból

"Remélem, idővel bennünket is hagyományteremtőnek neveznek" – beszélgetés Bodor Johannával Marica grófnő és István, a király között

Szép város Kolozsvár, Hej, cigány, Ringó vállú csengeri violám... Ezeket a dalokat még feltehetően azok is ismerik, akiknek nem az operett a kedvenc műfajuk.


Kálmán Imre Marica grófnő című darabjának „slágerei” a fentiek. Most ez a klasszikus operett különleges helyszínen szólal meg. A Fertő-tavi Mörbisch-i Seefestspiele óriási vízi színpadán mutatják be július 12-én.

Az előadás koreográfusával, Bodor Johannával, az Operettszínház balettigazgatójával beszélgetünk, aki – mily véletlen – éppen Kolozsvárott született.

-Hogyan kapta Ön ezt a megtisztelő felkérést?

-Meglepetés volt a szó legnemesebb értelmében. Peter Edelmann, a Mörbisch-i fesztivál művészeti igazgatója, megkérdezte Kálmán Yvonne-t, Kálmán Imre lányát, hogy kit ajánl koreográfusnak a Marica grófnőhöz. Ő két évvel ezelőtt megnézte az Operettszínházban A chicagói hercegnőt, nagyon tetszett neki, és bár azt is két munkatárssal csináltam, mert három műfaj találkozik táncban - néptáncban Lénárt Gabor segített, a sztepp pedig Hajdu Anita alkotása volt az irányításom alatt -engem ajánlott. A rendező, Karl Absenger azonban nem látta a munkáimat, ezért neki videó-felvételeket küldtem ki, ami nem volt egyszerű, mert nemigen szoktam dokumentálni a saját munkáimat. Így végül engem választottak ki erre a fantasztikus feladatra. Azért azt is hadd mondjam el, hogy olyan előd járt ott előttem, mint Seregi László, akire nagy csodálattal néztem fel és álmomban sem gondoltam volna, hogy a nyomdokaiba léphetek ezen a helyszínen. Hatalmas öröm, ugyanakkor megható és döbbenetes érzés.

-Kálmán Yvonne vélhetően úgy gondolta, hogy Ön megértette a darab lényegét.

-Én nagyon szeretek valamit mindig újragondolni, újrafogalmazni mozgásban. Kálmán Imre csodálatos zenét hagyott nekünk örökül. És örültem annak, hogy Kálmán Yvonne is azt kérte: ha a möbisch-i előadásban a tánc egy kicsit frissülne ízlésvilágában, dinamikusabb, játékosabb lenne, felébresztené a közönséget. Ne csak szép legyen, profi és előteljes, hanem valamiféle új stílust szeretnének látni. Úgy látszik, ha az ember mer, értő szemek észreveszik ezt a típusú gondolkodást táncban is.

-A legnagyobb kihívás minden művészetben, így a táncban is, hogy úgy megújítani valamit, hogy a mű eredeti szelleme megmaradjon.

-A Marica grófnő története színházi értelemben nagyon jó. Minden szereplőnek van sorsa, valahonnan valahová fejlődik a történetben, mindenkinek van közölnivalója, szándéka és mindenki harcol, hogy elérje, amit szeretne. És közben dramaturgiai szempontból is tele van csavarokkal, ettől lesz izgalmas. Ezt nem lehet táncban sem kihagyni.

Én azt mondom, hogy nagyon fontos tekintettel lenni a hagyományokra és tanulni belőlük, de a hagyományt nem lehet alibinek használni arra, hogy a mögé bújva ismételjünk meg alkotásokat.

Az, amit mi megkaptunk, építi a tudásunkat. Az a dolgom, hogy azt a megfejtési rendszert feldolgozzam, és próbáljam ahhoz újraértelmezni. Arra is gondolni kell, hogy milyenek a mai emberek, milyen a mai tempónk. Nem kell elveszíteni az érzelmi mondanivalót, de nem biztos, hogy ma annyi időnk van a lírára. Nem mindegy a közlési tempó és az sem, hogy hová kerülnek a hangsúlyok. Merem remélni, hogy azzal, amit jó páran csinálunk ebben a szakmában a 21. században, idővel bennünket is „hagyomány-teremtőnek” neveznek.

-Nyilvánvaló, hogy ma már nem lehet úgy játszani, mint Honthy Hanna, Rátonyi Róbert, Feleki Kamill vagy Latabár Kálmán…

-… de tanulni kell tőlük, észrevenni, hogy milyen módszerrel dolgoztak, hogyan értelmeztek egy szerepet, hogyan szórakoztatták a nézőt, milyen technikát, milyen ritmusokat és hangsúlyokat használtak, hogyan őrizték meg a sikeresség mellett a közlendőt. Ők nem öncélúan szórakoztattak, hanem nagyon komoly tartalmat vittek magukkal. Nem lehet átugrani bizonyos dolgokat, mert különben nem jutunk el a lényeghez. Ezt próbálom a magam életében is elérni. Seregi László nemcsak csodálatos koreográfus volt, hanem nagyon tudott színházban is gondolkodni. Lehetett érezni a táncosain is, hogy értik, miről táncol. Előtérben volt náluk a jelenet tartalma, érzelmi oldala. Nekem szerencsém volt, mert ismerhettem, és szeretett, befogadott a köreibe. Amikor egy olyan helyszínnel találkozom, ahol Seregi is dolgozott, bennem óhatatlanul eszembe jut, hogy ő mit szólna hozzá: tetszene-e neki, vagy azt mondaná rekedtes hangon, „kislányom, nem így kéne megoldani ezt a jelenetet.” Sziporkázott, amikor valaki kihúzta nála a gyufát… Nagyon fontos ezekre gondolni, de közben menni kell előre, és vinni tovább azt a gondolkodásmódot, amit érvényesnek érzek színházban és táncban egyaránt.

-Egészen különleges mörbisch-i színpad egyrészt méreteivel, másrészt azzal, hogy víz veszi körül. Ez hogyan befolyásolja az Ön munkáját?

-Érdekes volt megtapasztalni, hogy a művészeti vezető és a rendező jobban félnek a színpad méreteiről, mint én. Azt szerették volna, hogy a koreográfiák nagy karmozgásokból álljanak, hogy betöltsék a teret. Én győri és szegedi balettosként táncoltam nagy színpadokon is.

Ilyenkor nemcsak a mozdulatok milyensége számít, hanem az az energia is, amivel jelen vagyunk a színpadon.

Ha én állok egy tízemeletes épület tetején, lenézek az alatta lévő parkra és látom a gyerekeket játszani, nem biztos, hogy egy homokozó kislányt érzékelek fentről, de a fogócskázó gyerekeket igen. Azt próbáltam elmagyarázni nekik, hogy a színpadon használt energia, a térformák szépsége fontos, továbbá az, hogy a figyelmet hová koncentráljuk. Negyven táncos és ötven statiszta van a színpadon. Kiszámoltam: 70 lépés a színpad teljes szélessége. Nagyon kell tudni használni a teret. Mindenkinek meg kell értenie, hogy minden mozdulatnak érzékelhetőnek kell lennie még az utolsó sorban is. Tehát attól, hogy messze van a néző és sokan vagyunk a színpadon, senki és senkinek az energiája nem tűnhet el… Egy szlovák társulatot válogattunk össze több mint 100 táncosból. A húsvéti négy szabadnap alatt dolgoztuk ki a nagy számaikat, ezeket felvettük videóra, és azt kértem tőlük, hogy ezekből készüljenek fel, mert kevés időnk lesz próbálni. És ez a 40 táncos másfél hónap után úgy jött próbára, hogy a tánc lépésanyaga benne volt a testükben, és már lehetett nekik magasabb szintű instrukciókat adni…Ebben a munkában Hajdu Anita és Kováts Gergely Csanád az alkotótársaim.

-A Marica grófnő mellett az István, a királyra készül. Ennek a darabnak az elmúlt 35 évben számtalan változata volt. Ön hogyan közelíti meg?

-Számomra minden előadásnál az a legfontosabb, hogy a rendezőnek mi az elképzelése a darabról, hogyan viszonyul a zenéhez. E koncepció nyomán lehet tovább gondolkodni. Ezúttal nekem az az irányadó, ahogy Székely Kriszta rendező látja az előadást. A másik szempont az, hogy az ő felfogására én hogyan válaszolok alkotóként. Lénárt Gáborral dolgozunk közösen, szétosztottuk egymás között a számokat. Ő rettentően szereti Koppány világát, ezek a legsikeresebb számok. Meg is kapta ezeket, és nagyon boldog vagyok, mert egy fiatal koreográfust így érdemes felemelni. Nekem is nagyon jó, mert a Marica grófnő mellett hirtelen kellett elvállalnom az Istvánt. Láttam annak idején a királydombi előadást és sok másikat is. Nagyon fontos ilyenkor, hogy az ember igyekszik kizárni azokat az élményeket, amiket más előadásokban megkapott. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk kikerülni a felismerhető táncelemeket. Fizikai reakcióból dolgozunk: bizonyos pontokon komponált káoszt vagy bulizást látunk a színpadon, de rengeteg munka van abban, hogy mindez úgy fessen, mintha ott, akkor született volna meg. És ugyancsak megpróbáltuk kerülni azt a színpadi nyelvet, ami „tuti siker.” Gábornak, aki néptáncos végzettségű, nagyon könnyű lett volna ezen a formanyelven beszélnie. De mi nem a néptánc sikerességébe akartunk kapaszkodni, hanem rá akartunk jönni arra, hogyan lehet ebben az előadásban másképpen mozogni, mint eddig bárki más. Azt máris elmondhatom, hogy elképesztő energia robban a színpadról a nézőtér felé. Egy olyan táncnyelvet szültünk meg, ami a csak az István, a királyé. A táncosok és a színészek reakciójából már fel lehet mérni, hogyan érzik magukat abban a világban, amit köréjük raktunk. A táncos is boldog attól, hogy megmutathatja, mit tud, hogy fontos lesz a színpadon.

Ráadásul olyan megterhelő az, amit előadnak, hogy az adrenalin nem is tud kifutni máshová, minthogy őrjöngésig táncolnak.

Kezdetben féltettük is őket, de most már kialakult az a „szufla-mennyiség” bennük, amitől egyre jobban dolgoznak. Tetszik ez a bátorság, hogy belevágtunk, hogy színházunk tagjaiban mozgósítani lehetett a tartalék energiákat. Az embert táltosítja az, ha egy csapat így dolgozik, ez önmagában kihívás egy alkotó számára. Ez úton szeretnék köszönetet szeretnék mondani Lőrinczy György főigazgatónak a lehetőségért és színházamnak, amiért ilyen feladatok mellett maximális támogatást kapok, továbbá a Pentatonnak, amiért a Marica grófnő kapcsán ilyen professzionálisan segítenek és gondoskodnak arról , hogy nyugalommal tudjak dolgozni.

-Az Ön Édesapja Bodor Pál, ismertebb nevén Diurnus, az elmúlt évtizedek egyik legkiválóbb írástudója volt. Mi az, amit tőle kapott lelkiekben, szellemiekben?

-Apu nagyon alapos ember volt, bármilyen munkába kezdett bele, mindig nagyon felkészült rá. Ez volt az egyik, amit megtanultam tőle. Ha egy témakörhöz hozzá szeretnénk szólni, minden szempontból körbe kell járni, megvizsgálni, meg kell találni minden összefüggését, így tudjuk leszűrni azt a lényeget, amellyel tudunk dolgozni, őszintén alkotni. Ő sokáig volt a romániai magyar televíziónak főszerkesztője, nagyon sok emberrel dolgozott együtt. Láttam őt főnökként napi 14 órákat dolgozni, soha életemben nem hallottam őt panaszkodni, vagy kimondani azt a mondatot, hogy „fáradt vagyok”. Végtelen tisztelettel és odaadással bánt a munkatársaival, miközben borzalmasan szigorú volt. A szigornak, a tiszteletnek, az elvárásnak és a hangnemnek azt az arányát tanultam meg tőle, amelynek alapján állíthatom, hogy lehet így dolgozni, és eredményt elérni. Ő dolgozott a legtöbbet, példát akart mutatni, és ahhoz képest, hogy mennyit foglalkozott emberekkel, sorsokkal, történetekkel, írással, hogy hozzá képest nem lehetett lemaradni.

És nagyon melegszívű ember volt, aki jobban szerette a világot, semmint a világ szerette őt. De ő ebből kimozdíthatatlan volt.

Attól, hogy nem minden alakult úgy, ahogy ő megálmodta, ő nem változott. Sokszor mondta nekem: „Johanna, tanuld meg, hogy a jósághoz erő kell”. A jóság nem a gyengeség jele, a jóságot képviselni kell, meg kell védeni, és ahhoz rengeteg erő és kitartás kell. Ezt próbálom én is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk