Kiégés, fáradtság, büszkeség, sikerélmény, veszteség, mosoly és könny – ápolókat kérdeztünk az ápolók napján
Tavaly még a világ minden pontján tapsolták az egészségügyi dolgozókat, de ahogy a járvány nőtt, úgy csökkent a népszerűségük. Pedig a terheik csak szünet nélkül nőttek, egyre erősebben kellett volna tapsolni, de idővel a személyes nehézségek, károk, veszteségek mögött már nem látszódtak azok, akik a mai napig küzdenek a fertőzöttek gyógyulásáért.
Az ápolók nemzetközi napján megkérdeztük őket, mit gondolnak a munkájukról, milyen jó és rossz élményük van nővérként.
Volt cikkünk egy mindenki édesanyjának öröméért küzdő nővérről, aki saját édesanyját elvesztette a járványban, és Hajniról, aki covidosan az intenzíven, amikor megmozdulni sem bírt, azon aggódott, hogy semmit nem tehet a betegekért. Igyekeztük jó emlékeket is felébreszteni bennük és megtudtuk, hogyan jegyezték el egyiküket a covid osztályon.
A jó emlékek között van tökéletes újraélesztés és újra látni olyan beteget, akiért úgy dolgoztak, hogy kevés volt az esély.
„Csodálatos volt egy sztrókos beteggel találkozni, aki kitartott és fél év múlva a saját lábán bejött meghálálni az akkori ápolást és szeretetet” – mondta a debreceni Tisza-Horváth Enikő.
Voltak, akik csak egy-egy szóban mondták el, mit jelent a szakmájuk:
Lelki támasz, segítségnyújtás, kiégés, fáradtság, büszkeség, sikerélmény, veszteség, mosoly és könny.
Egy fővárosi szakrendelő nővére
„Amikor elkezdődött az átvezénylés, azt gondoltuk, hogy segédápolónak megyünk covid osztályra. Ehhez képest beraktak minket egy intenzív osztályra, amit én soha életemben nem szerettem volna, és nem szeretnék csinálni. Szorongva, pánikolva dolgozom mindig.”
Egy budapesti nővér gyerekkora óta ápolni akart, csinálja, de egyre több a nehézség. Azt mondja, megváltoztak a betegek és a hozzátartozók.
„Ápoltam magatehetetlen fiatalt, idős beteget, és idővel önzővé, türelmetlenné váltak. Azt mondták, fizetik a tébét, ezért szolgáljuk ki őket. Csak azt felejtették el, hogy nagyon kevesen vagyunk. A hozzátartozó meg azt hiszi, ha pénzt ad, mindenre kapható a nővér. Én sosem fogadtam el borítékot.
Egy műtőben dolgozó budapesti nővér azt mondja, úgy kell bánni a beteggel, ahogy mi szeretnénk, hogy velünk bánjanak.
Villányiné Váry Szilvia szintén egészségügyi dolgozó, gyógytornász. Arra emlékszik, amikor betegként, hozzátartozóként találkozott a legjobb ápolókkal.
„A László kórház Hepatológiáján volt egy csodanővér 8 éve. A nevére nem emlékszem, de minden beteghez volt kedves szava, figyelmes, türelmes, udvarias volt és szakmailag is a topon. Betegként voltam ott, sok feladat nem volt velem, ezért csak megfigyelőként ámultam rajta.
Csobai Kiss Annamari 1992 óta ápoló, de csak hét éve került oda, ahol lenni akart.
"Amikor kiskoromban kórházban voltam, azt mondtam a szüleimnek, hogy ha nagy leszek, olyan néni leszek, aki vigyáz a gyerekekre, ha egyedül maradnak. 1992 óta vagyok ápolónő. 2014-ben a gyermek intenzív osztályon vállaltam munkát. Apa akkor azt mondta: Na most vagy a helyeden! Akkor mesélte el, mi akartam lenni kislányként."
Van, aki a kezdeti nehézségekre emlékszik. Egy budapesti nővér 1981-ben végzett, akkor a legrettenetesebb neki az ágytálmosás volt. Később az okozott gondot, ha több ember feladatát kellett ellátni.
„Volt, amikor egyedül voltam éjszakás nővér, mellette ügyeletet tartottunk.
Egy váci nővér szerint évtizedek alatt nagy változáson mennek át az ápolók.
„Olyan leszel, mint a három majom: nem látsz, nem hallasz, és csak akkor beszélsz, amikor kérdeznek, akkor is azt, amit ők akarnak hallani, és így küldenek padlóra nagyon sok dolgozót. 20-30 éve úgy mentek a felvételire, hogy
A borsodi Tóth Erika így foglalta össze 25 évnyi munkáját:
„A pályám elején örömmel töltött el a beteg mosolya. Egész életemben büszke voltam és leszek, hogy nővér voltam. Iszonyatos teher mások szenvedését látni, kísérni szörnyű emberi sorsokat. A családom mindig a második helyre szorult, ők egyfajta hiányként élték meg az én hivatásom; nem volt idő, türelem.
Nyolc hónapja távozott, lelkiismeretfurdalása van, hogy cserbenhagyta szeretett kollégáit. De úgy érzi, nem lenne szabad hagyni ezt az örökké tartó szenvedést.
Egy hajdú-bihari nővér két hónapja hagyta el az egészségügyet több mint húsz év után:
„Amikor kezdtem, imádtam a szakmám, imádtak a betegek és én is őket. Aztán szép lassan minden elhalványodott. Ahogy egyre több munkára egyre kevesebben maradtunk, mi egyre fáradtabbak lettünk testileg és lelkileg is. Elhalványult az is, ami feltöltött bennünket, a betegek szeretete, tisztelete irántunk. Jelenleg mindenkinek joga van mindenhez, kivéve az ápolónőnek, nekünk csak kötelességek jutnak, mondván ezt mi választottuk. Mindenki követelőzik, fenyegetőzik, és mégjobban sárba tiporja a szakmát, ezzel főleg a nővéreket. A covid óta ez még rosszabb lett,
Szerinte a kormány véleménye egyértelműen tükröződik róluk a rendeletei alapján.
Keresem az utam, jól kell válasszak, hogy a következő szakmámat is ugyanolyan jól végezzem, mint ezt, hivatásszerűen és örömmel.”
Nagy Judit, dombóvári szakápoló sokat tanult a szakmájából, leginkább az életet értékelni.
„Nővérként reálisabban látom ezt az egész életet. Tudom, hogy mi vár rám,