MÚLT
A Rovatból

A roswelli UFO-baleset, az amerikaiak egyik kedvenc konteója

75 év után sem világos, mi is történt az Új-Mexikói légibázis -közelében.


Mielőtt Bill Clintont 1992-ben megválasztották az Egyesült Államok elnökévé, ígéretet tett arra, hogy egyszer s mindenkorra tisztázni kívánja a „roswelli UFO-baleset” néven elhíresült ügyet, hogy ország-világ előtt kiderüljön: valóban meglátogattak-e bennünket 1947 júliusában földönkívüliek, vagy pedig tényleg csak az amerikai légierő meteorológiai léggömbje esett-e le, ahogyan azt annak idején hivatalosan állították.

A nagy „feltárásból” semmi sem lett, sem Clinton, sem pedig a hasonló ígérettel előálló Barack Obama elnöksége idején.

2016-ban Hillary Clinton is, Donald Trump elnökjelölt riválisaként megpróbálta kijátszani a Roswell-kártyát, és valószínű, hogy nem emiatt bukta el a Fehér Házat. A 75. évforduló előtt néhány héttel azonban Bill Clinton egy tévés talk show-ban elmondta, hogy elnöksége idején egy szakértő csoportot küldött a szupertitkos nevadai körzetbe, az Area 51-be, ahol a közhiedelem szerint a lelőtt UFO-t és utasainak maradványait őrzik, és bizton állíthatja, hogy ott nincsenek földönkívüliek. Ezt azonban elnökként nem mondhatta el, mert a közhangulat nem ezt várta. Azt azonban elárulta, hogy a csoport vezetője egykori nemzetbiztonsági tanácsadója, Sandy Berger volt, aki viszont 2015-ben elhunyt. Tehát az összeesküvés-elméletek gyártói és hívei háromnegyed évszázad után is elégedetten dörzsölhetik a tenyerüket: a Roswell-ügy rendíthetetlenül őrzi helyét az amerikaiak konteó top 10-jében, John F. Kennedy meggyilkolása, a „hamisított” Holdra szállás, 9/11 és Elvis Presley halála között.

A 20. század leghíresebb UFO-sztorija 1947. június 26-án kezdődött. Az egész amerikai médiában megjelent Kenneth Arnold polgári pilóta története, aki „repülő csészealjakat” látott, tőle származik az elnevezés is.

Ezt követően több mint 800 hasonló bejelentés érkezett a hatóságokhoz. 1947. július első napjaiban a Roswelltől 50 km-re lévő Foster farm gondnoka, William Brazel ismeretlen eredetű romokat talált a birtokon. Ezt jelentette a roswelli seriffnek, George Wilcoxnak, aki a helyi légibázis hírszerző tisztjét, Jesse Marcel őrnagyot értesítette. Július 7-én Brazel elvezette a ranch-re a bázis különítményét, amely összeszedte az ominózus roncsokat, és elvitte azokat Roswellbe. Másnap Walter Haut tájékoztatási tiszt sajtóközleményt adott ki, amely szerint a 8. légi hadosztály 509. egységének tűzszerészei egy ”repülő csészealjat” találtak egy Roswell közeli farmon. A hírre azonnal lecsapott a sajtó, de a hadsereg gyorsan megállj parancsolt.

A 8. hadosztály parancsnoka, Roger M. Ramey tábornok elrendelte a tárgy maradványainak a texasi Forth Worth-i főhadiszállásra való szállítását, és első véleménye az volt, hogy olyan, mint egy meteorológiai ballon, földi radar reflektorával. Az FBI-nak adott július 8-i tájékoztatás szerint egy 6 méter átmérőjű ballonhoz volt kötve egy hatszög alakú „lemez”. Másnap a lapok a tábornokot idézték, aki egy sajtótájékoztatón a maradványok bemutatásakor megerősítette: egy meteorológiai ballon zuhant le.

Úgy tűnt, a „roswelli incidens” története ezzel le is zárult, és csak 1978-ban bukkant fel újra, amikor Stanton Friedman UFO-kutató interjút készített Jesse Marcellel, az egyetlen személlyel, aki végigkísérte a maradványokat a ranch-től Forth Worth-ig. 1979 novemberében mutatták be ezt a beszélgetést Friedman UFOs Are Real című dokumentumfilmjében.

Igazi visszhangja három hónappal később lett, amikor a National Enquirer bulvárlap felhívta rá a figyelmet. A nagy bomba azonban 1980 szeptemberében robbant, amikor tv-s dokumentumsorozatban Marcel elmesélte, hogy részt vett azon a bizonyos 1947-es sajtókonferencián, de nem hagyták szóhoz jutni.

„Ramsey tábornok azt mondta az újságíróknak, hogy csak egy meteorológiai ballon volt, felejtsük el. Persze mindketten tudtuk, hogy mi az igazság” – mondta az egykori tiszt.

Egy hónappal később megjelent Charles Berlitz és William Moore könyve, a Roswelli incidens, benne Marcel nyilatkozatával és első ízben esett szó benne „testmaradványokról”, amelyet egyébként Marcel élete végéig tagadott. A könyv szerint egy földönkívüli gép repülte át az Új-Mexikói sivatagot, hogy megfigyelje az amerikai hadsereg nukleáris fegyvereit, de villámcsapás érte, lezuhant és a fedélzetén lévő összes lény meghalt. Mindezt a kormány természetesen eltitkolta. Ez a felfogás uralkodott a témában egészen a 80-as évek végéig.

A könyvben a roncsokat Marcel és Brazel fia úgy írják le, hogy azok „semmi földön készült dologra nem hasonlítanak”, sőt, arra is történik utalás, hogy a Marcel által összegyűjtött anyag „különleges erővel rendelkezett” és hogy az első fotókon látható törmelékeket „kicserélték és elrejtették”. A hadsereg ugyanis mindenképpen le akarta állítani a repülő csészealjak körüli hisztériát. Voltak, akit állítólag megfélemlítettek, Brazelt pedig még egy időre őrizetbe is vették. A szerzők 7 tanúja jelentette ki, hogy látta a roncsokat, és ötüknek az volt a véleménye, hogy manipulálták azokat.

Ugyancsak a könyv kapcsán születtek meg a Roswelltől 300 km-re talált humanoid holttestek mítoszai is. Itt említik meg először Grady Barnett mérnök másodkézből való elbeszélését, mely szerint egy meg nem nevezett egyetem régészhallgatói találkoztak „földön kívüli” ronccsal és holttestekkel az Új-Mexikói San Agustin-síkságon, mielőtt a katonák kivezették őket a körzetből. A földre szállt idegenekről egyébként már 1949-50-ben tényként írt egy Frank Scully nevű újságíró, de néhány év múlva kiderült róla, hogy „dokumentumai” hamisítványok.

1991-ben Kevin Randle és Donald Schmidt UFO-baleset Roswellben című könyvükben már olyan tanúkat is találtak, akik szerint a Foster-ranch körül szigorú katonai kordont építettek a roncsok összegyűjtése idején, és hogy egy közel 150 méter hosszú „mélyedést” láttak a farm területén. Ekkortájt szólalt meg Thomas DuBose, a légierő nyugalmazott tábornoka, aki 1947-ben a roncsokkal pózolt a sajtónak, és elismerte, hogy valóban kicserélték az eredetieket. Ez a könyv azt is állítja, hogy Brazel a ranchen a balesetnek egy másik helyszínére is elvezette a katonákat, akik megdöbbenve tapasztalták, hogy ott már civilek is nézelődnek.

Randle és Schmidt felidézi, hogy 1989-ben az Unsolved Mysteries (Megoldatlan rejtélyek) című tv-műsorba, amely éppen Barnett sztorijával foglalkozott, élő adásban betelefonált egy Glenn Dennis nevű temetkezési vállalkozó, és azt állította, hogy több hívást is kapott akkoriban a légibázisról. Ezek során a holttestek konzerválásáról, valamint kis méretű, hermetikusan zárható koporsókról érdeklődtek tőle. Azt is elmondta, hogy egy helyi ápolónő beszámolt neki egy „földön kívüli boncolásáról”. Dennis 1991-ben az egykori sajtótiszt Walter Hauttal UFO-múzeumot is alapított Roswellben és több dokumentumfilmben is szerepelt. Randle viszont megkérdőjelezte a temetkezési vállalkozó szavahihetőségét, miután kiderült, hogy általa említett ápolónő nem is létezik. Ennek ellenére ez lett a legnépszerűbb elbeszélése a feltételezett UFO-balesetnek.

Ezután egyre vadabb elméletek láttak napvilágot. Friedman 1992-ben arról írt, hogy két repülő csészealj zuhant le, a nyolc földön kívüliből ketten életben maradtak, de őket a kormány őrizetben tartja. Randle és Schmitt 1994-ben már úgy tudták, hogy az idegenek holttesteit egyenesen a Fehér Házba szállították.

Nem késtek a hivatalos válaszok sem, miután a légierőnél belső vizsgálatot rendeltek el. Ennek nyomán két jelentés látott napvilágot: az 1994-es szerint az 1947-ben összegyűjtött anyagok a nagy magasságban végzett, katonai ellenőrzést célzó Mogul-program részét képezték, míg az 1997-es leszögezte: a földön kívüli holttestekről szóló beszámolókban minden bizonnyal ártatlanul összekeveredtek a katonai áldozatok és katonai gyakorlatokhoz használt emberalakú bábuk képei.

Mindez nem nyugtatta meg sem a közvéleményt, sem a kutatókat, akiknek többsége úgy vélekedett, hogy a lezuhant gép valójában az akkortájt kezdődött szovjet nukleáris kísérletek megfigyelésére szolgált.

A Time magazin és a CNN 1997-ben készült felmérése szerint a megkérdezettek többsége úgy vélte: valóban leszálltak „földön kívüliek” Roswellben, csak a tényeket a kormány hétpecsétes titokként kezeli. A 75. évforduló előtt néhány héttel készült egyetemi kutatásból pedig az derült ki, hogy az amerikaiak egyharmada ma is hisz az „idegenek” látogatásában.

Közben újabb világszenzációt okoztak Ray Santilli brit videóvállalkozónak 1995-ös felvételei, amelyeket állítása szerint egy amerikai katonai vezető készített egy földön kívüli boncolásáról. Santilli 2006-ban beismerte, hogy a film nagy része rekonstrukció, de kitartott amellett, hogy eredeti, azóta többségükben elveszett felvételek alapján készült.

2007-ben egy újabb könyvben a két évvel korábban elhunyt Walter Haut „eskü alatt tett vallomását” tették közzé, mely szerint ő látta a földön kívüli testeket. Ennek hitelességét viszont az tette kérdésessé, hogy a „vallomás” idején Haut már súlyos demenciában szenvedett és aligha lett volna képes a látottak részletes és pontos felidézésére.

A legőrültebb sci-fiket is felülmúlta azonban Annie Jacobsen amerikai újságírónőnek az Area 51 című könyve, mely szerint Joszif Sztálin felbérelte az egykori auschwitzi orvost, Josef Mengelét, hogy gyermek méretű, furcsa külsejű pilótákat „gyártson”, akiknek távirányított gépeik leszállnak Amerikában és pánikot keltenek. Jacobsen agyrémét azonban senki sem vette komolyan.

Bár semmi sem bizonyítja a mai napig a roswelli UFO-incidenst – sem pedig az ellenkezőjét –, hívei máig hangoztatják, hogy Washington rejtegeti az igazságot. A legkisebb „jelet” is bizonyítékként könyvelik el, miközben a városi legendák nyomán egyre szaporodik azoknak a helyszíneknek a száma, ahol a „leleteket” megtalálták.

Az idők során arra is fény derült, hogy az évtizedek során felkutatott több száz „tanú” többsége másoktól hallott történetet adott elő sajátjaként. Ez különösen a földön kívüliekkel való találkozásokra igaz. Az egyik szakértő, Karl T. Pflock meg is állapította, hogy mindössze négy olyan ember van, aki első kézből láthatta őket, ha egyáltalán léteztek, az összes többi vallomás az események után több mint 30 évvel hangzott el.

Megfontolandó megállapítást tett a Roswell-ügy és az éppen Amerikában vagy az egész világban uralkodó közhangulat összefüggéseiről két antropológus, Susan Harding és Kathleen Stewart. Szerintük például az 1980-as éveket jellemző bizonytalanság, a hidegháborús félelmet erősítő titkolózás pontosan megfelelt az akkoriban megjelent Roswell-könyvek sugallta összeesküvés-elméleteknek. Egyes szociológusok viszont a mítoszgyártás folyamatának az iskolapéldáját látták benne az incidenstől és az első demisztifikációtól a 30 éves hallgatáson át a mítosz újra felbukkanásáig és a média által gerjesztett „lavinahatásig”.

Három évvel ezelőtt a közösségi média is bekapcsolódott. A Facebookon indult el a Storm Area 51 mozgalom, amelyre alig egy hónap alatt 1,9 millióan jelentkeztek. Az ufológiai és a katonai titkok iránt érdeklődők 2019. szeptember 20-án találkoztak volna a nevadai sivatagban a földönkívüliek felkutatására. A kezdeményezés mögött egy magát vallási szervezetnek nevező csoport, a Shotposting állt, amely 87 ezer tagot mond magáénak és mindenben a természetfelettiséget keresi. A poszt elindítója végül feladta magát, mert félt, hogy az FBI is rászáll, és azt állította, hogy viccnek szánta az egészet.

Természetesen a moziban (A függetlenség napja, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága) és a népszerű tv-sorozatokban (X-akták, Űrszekerek) is rendszeresen felbukkant Roswell. A szerzők gyakran folyamodtak az „időutazás” fogásához, például a Futurama sorozat egyik epizódjában, ahol a 31.századból visszatérők okozzák a balesetet, de például az 1999-es Roswell: Támadnak az idegenek című tv-ben az incidens túlélői pusztítják el a Földet. Mindez azonban csak fikció, a teljes igazságot valószínűleg soha nem tudjuk meg.

Mindenesetre Roswell a mai napig jól megél a sztoriból: immár a város címerében hivatalosan is benne van egy „kis zöld ember”, és évtizedek óta vonzza a tántoríthatatlan ufológusokat. Ezekben a napokban a 75. évforduló kapcsán tudományos előadásokkal, gyermekprogramokkal, űrlény-vadászattal, koncertekkel és lézer show-kkal tarkított fesztivállal vonzza a város a látogatókat. Közben Nick Pope, a brit védelmi minisztérium UFO-kutatója arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyik helyi, ma már megszűnt lap, a Roswell Morning Dispatch akkori számaiban, ha figyelmesen olvassuk, benne lehet a rejtély megoldása. Kérdés, hogy minek örülnének jobban a rajongók: a mítosz fenntartásának vagy esetleg végleges lerombolásának?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: