„A galamboknak is köszönhetjük, hogy nem náci zászló leng ma is az utcán”
Közöny vagy utálat – nagyjából ezen a skálán mérhető a belvárosiak viszonyulása a galambokhoz. Orbán Zoltán, az MME szóvivője és a Madártávlat magazin főszerkesztője szerint „mi vagyunk az első generáció, amelyik elfelejtette, hogy mi mindent köszönhetünk a galamboknak”. Nem véletlen, hogy annak idején sorra kapták a legmagasabb állami kitüntetést a galambok, sőt, egyes példányok rendes katonai temetést is kaptak, miután az első és második világháborúban is sorsdöntő hírszerzőként használták őket a lábukra erősített üzenetekkel.
A szóvivő felelevenítette, hogy „a belvárosi köztereken sétáló galambok (kivéve az örvös galambot és a balkáni gerlét) tulajdonképpen magára hagyott háziállatok, a házi galamb visszavadult, parlagi galambnak hívott állományának képviselői.
A házi galamb tehát az emberi civilizációval, kiemelten az út- és településhálózat fejlődésével, jelentős mértékben a Római Birodalommal kezdhetett terjeszkedni Európában és Magyarországon, majd folytatta sikertörténetét a középkortól napjainkig. Az országon belüli állományalakulás is emberi tényező, például a galambtartók társadalmi mozgásának függvénye volt. Például az ipari forradalom hatására nagyvárosokba, ipari központokba költöző falusi lakoság a háztáji állatok közül (a kutya és a macska mellett) a házi galambokat tudta magával vinni, akár a budai és pesti belvárosi bérházak padlásaira is. Amikor aztán ezek az első generációs városlakó galambtartók kihaltak, a madaraik gondozás nélkül magukra maradtak, ezáltal létrehozva egy visszavaduló, önfenntartó és szaporodó parlagigalamb-állományt.
A házi/parlagi galamb tehát az egyik legrégebbi, szó szerint ősi települési madár, amely együtt fejlődött az emberi civilizációval és a városokkal – itt voltak, és itt is maradnak velünk, gazdagítva madárvilágunkat, amely jelenleg 428 madárfajt számlál Magyarországon (ebből 260-270 közötti faj fészkel is nálunk) és ebből közel 300 Budapesten is feltűnt már.
Az 1930-as évek közepén jelent meg nálunk a délkeleti irányból terjeszkedő balkáni gerle, amely aztán gyorsan kiszorította a településekről az akkortájt még ezeken is fészkelő vadgerlét, amelynek fogyatkozó állományai itthon csak a külterületeken költenek. Az elmúlt két évtizedben pedig látványos méretet öltött az erdőlakó örvösgalamb városiadása.
A szóvivő egyenesen úgy véli, hogy „a modern emberi civilizáció jelentős mértékben tulajdonítható a galamboknak. Sokat köszönhetünk nekik, például miattuk sem leng náci zászló az utcákon, ugyanis remek hírvivő. Ennek oka, hogy ragaszkodik a 20x20cm-es fészkelőhelyéhez, és bárhonnan, sok ezer kilométerről is visszarepül ugyanoda, például a hadügyminisztérium galambpadlására. Nagy előnyük volt még a két világháború során is, hogy – a rádióadásokkal szemben – nem lehetett őket lehallgatni, a lábukra erősített kis kapszulákban, hártyapapíron lehetett üzenni velük – na és könnyebbek meg kisebbek is voltak egy korabeli katonai rádió adó-vevőnél.
A szakember arról is beszámolt, hogy a mai napig népszerűek egyébként a galambröptetések, a szín, forma, alak, viselkedés szerinti fajtatenyésztés és a galambversenyek. Egy-egy jó vérvonalú tenyészmadár a sokszázezres vagy akár millió forintos nagyságrendet is elérheti. A világ egyik leghíresebb galambtartója talán Mike Tyson profi világbajnok bokszoló, akit New Yorkban töltött gyerekkora óta bűvölnek el ezek a madarak, és volt, hogy miattuk szakított aktuális barátnőjével, aki megfőzött egyet közülük.
A galambok kapcsán felmerülő tipikus problémákról is faggattuk a szóvivőt. Kiderült, hogy a galamb ürüléke nem veszélyesebb más madarakénál, az általános higiénés szabályok betartása mellett nem jelent egészségügyi problémát. Zoltán szerint „jóval nagyobb gondot jelent a főleg a lakott területeken keletkező és jórészt kezeletlen kutya- és macskaürülék, melynek napi össztömege jóval meghaladja a 200 tonnát hazánkban”.
Arra is kitért, hogy a galamb a feltételezésekkel ellentétben nem azért hasas, mert lusta, hanem mert a világ egyik legjobban repülő madara – úgyhogy amit látunk rajta, az nem kidudorodó has, hanem színtiszta mellizom.
Továbbá azt a tévhitet is megdöntené az ornitológus, mely szerint a galamb koszos állat. „Folyamatosan tisztítják magukat és vízben fürdenek, illetve púdertollaik vannak, amely automatikusan vízhatlanná teszi a felületüket, nem marad meg rajta a kosz”. Zoltán azt is leszögezte, hogy a galambnak nincsen szüksége arra, hogy etessék őket az emberek, megélnek azok maguktól is, a kenyérszórással csak odaszoktatják őket feleslegesen. A hagyományosan szabadon élő galamb alapvetően legel, és leveleket, rügyeket, magvakat is fogyaszt. A vadon élő fajoknak azért éri meg a lakott területekre is beköltözni, mert itt nincs vagy jóval kevesebb a ragadozójuk, például az ősellenségnek számító vándorsólyom és héja.
Arra a kérdésre pedig, hogy mit tegyünk az erkélyekre odafészkelő galambokkal, a szakértő azt javasolta, hogy a legegyszerűbb módszer eleve nem hagyni, hogy odafészkeljen, de megelőzésre ajánlott a macskákhoz előszeretettel használt erkély-háló, amelyre lehet vágni egy vagy akár több ökölnyi lyukat, hogy más, kisebb madárfajokat itathassunk, télen pedig akár etethessünk is.
„Fontos, hogy a parlagi galambokat ne etessük, mert jelenlétük így nem válik tolakodóvá – emeli ki a lényeget Orbán Zoltán, aki bevallottan senkit nem akar meggyőzni semmiről, hiszen mindenki úgy érez a galambok kapcsán, ahogy csak akar. De valld be, hogy ezek után te is egészen más szemmel nézel a közterek tobzódó szürke tollasaira.
