KULT
A Rovatból

Kardos-Horváth János: Megvan az a speciális adottságom, hogy a levegővel szívom be a közhangulatot

Két év kihagyás után új felállással tér vissza a Kaukázus – egyből lemezbemutató koncerttel kezdenek, de persze lesz a Teszkó és a Szalai Éva is. Interjú.
Láng Dávid - szmo.hu
2018. december 15.



A Kaukázus a 2000-es évek második felének egyik legnépszerűbb alternatív zenekara volt: lényegéből a semmiből lettek országosan ismertek, dalaikat ezrek töltötték le ingyen – és legálisan – az internetről. Először 2010-ben oszlottak fel, majd három évvel később visszatértek. 2016 végéig többé-kevésbé rendszeresen koncerteztek, akkor viszont újabb csend következett.

A frontember, Kardos-Horváth János ezalatt főleg gyerekzenekarával, illetve Kafkaz nevű szólóestjeivel lépett fel, valamint a Petőfi rádióban a műsorvezetésbe is belekóstolt.

Most azonban ismét a régi néven folytatja, de más tagokkal: a billentyűs Domokos Tibor, a dobos Prommer Patrik lett, a szólógitárosi posztra pedig a hiperkarmából és még sok másik formációból ismert Kis Tibor Sztivi került.

Az új felállással KpOp címen már egy lemezt is kiadtak és gőzerővel készülnek a koncertekre. Ennek apropóján beszélgettünk.

– Amikor 2013-ban összeállt a Kaukázus, egy elég csalódott hangvételű kritikában azt írtam: kár, hogy szemlátomást az egészet csak a pénz miatt kezdtétek újra. Te hogy látod ezt lassan hat év távlatából?

– Szerintem egy alter zenész sosem úgy áll neki, hogy csak a pénzért csinálja. Ha ez lett volna az egyedüli szempont, abba se hagytuk volna. Az, hogy játszottunk mondjuk tíz koncertet azon a nyáron, kb. ugyanakkora gázsiért, mint amit a többi, akkoriban jól futó zenekar is megkapott, azért nem akkora fegyvertény.

Valójában szerettem volna megpróbálni még egyszer, hogy vajon a korábbi sérelmeket félretéve képesek vagyunk-e újra együtt dolgozni, valami újat is alkotva. Utólag visszagondolva viszont már nem volt benne az a lendület, ami az első korszakban jellemezte a zenekart, és amit én kerestem.

– Mi hiányzott?

– Abban nagyon más volt, hogy már nem számított olyan újszerű, üdítő színfoltnak a zenekar, ráadásul lemezzel se jöttünk ki rögtön, csak nagyjából egy év után, ami egyértelműen hiba volt. Az első korszak még az építkezésről szólt, másodjára viszont régi szereplőkként próbáltunk érvényesülni, felemás sikerrel.

Végül tulajdonképpen kimondatlanul engedtük el újra: nem állapodtunk meg, hogy befejezzük, de egyszer csak nem jött be több koncertfelkérés, és mi sem erőltettük tovább a dolgot.

– Időközben a Petőfi rádióban a műsorvezetést is kipróbáltad. Ez hogy indult?

– Először egy gyerekzenei műsorom volt Anyám tyúkja néven, ami még azután is megmaradt, hogy átalakult a rádió és szinte az egész előző garnitúrát (szerkesztőket, műsorvezetőket) elküldték. Én viszont valahogy kimaradtam ebből a szórásból, nem kaptam meg a felmondásom, ezért két hét múlva jelentkeztem a tartalom igazgatónál. Mondtam neki, hogy ha már így alakult, szívesen folytatnám, mert eléggé szívügyemnek tartom a magyar zenéket.

Először beugró társműsorvezetőnek hívtak egyetlen napra a Talpra magyarba, majd búcsúzáskor bemondtam, hogy kérdezzük meg a hallgatókat, szerintük jöjjek-e másnap is. Harsányi Levente megkérdezte, és mindenki igennel szavazott. Azt a hetet végignyomtam társadalmi munkában, péntek délután viszont megint csak nem tudtam, lesz-e folytatás. Aztán másnap felhívott a főszerkesztő, hogy hétfőn kezdhetek. Igazi hollywoodi történet. Onnantól csináltam egy évig napi szinten.

– Miért hagytad abba?

– Mind a két szülőm nagyon súlyos beteg lett, annyira, hogy házi ápolásra szorultak.

Egy ideig csináltam a kora reggeli rádiózást meg mindent ami azzal jár, délután pedig sorra jártam a kórházakat, szociális intézményeket a szüleim ügyében, megoldást keresve. Aztán eldöntöttem, hogy ez a kettő nem fér össze, és bizonytalan ideig szünetet kértem a főnökeimtől.

Amikor pedig hónapokkal később visszamentem, azt mondták, hogy inkább már nem tartanak igényt rám.

– Hiányzik, jól érezted ott magad?

– A reggeli rádiózás egy életforma, nekem pont ideális, mert azóta is 5 körül kelek. De inkább azt mondanám, hogy is-is. A közeg nagyon inspirált, a tapasztaltabb kollégáknak köszönhetően sokat fejlődtem. Viszont én nem egy szalagról lejött műsorvezető vagyok, az átlagnál mindig többet akartam beletenni, de ez egy ponton túl kevésbé jött át, mert nem voltam elég törtető. Emellett szigorú szabályok is voltak, amikhez tartanom kellett (volna) magam, és ebből különféle konfliktusok adódtak. Megrekedtem egyfajta pofozózsák-szerepben, ami egy idő után már nem volt kényelmes.

Az is zavart, hogy lényegében azért kaptam a fizetésem, hogy olyan dolgokról beszéljek nyilvánosan, amikről magánemberként legszívesebben hallgattam volna.

Akkor is kérdezned kell, ha te magad kellemetlennek tartod az adott helyzetet, mivel a hallgatók – vagy a vezetőség – ezt várják el. Például a tragikus veronai buszbaleset másnapján műsort csinálni számomra nagyon kínos volt.

– Mikor fogalmazódott meg benned, hogy újra össze kéne hozni a Kaukázust?

– Folyamatosan dolgoztam új dalokon, de először talán idén januárban tettem fel a kérdést magamnak, hogy minek próbálkozzak új zenekarnévvel, ha ezer szállal kötődik a nevem a Kaukázushoz.

– Hogy állt össze az új felállás?

– Patrikkal és Tibivel már régóta együtt zenélünk a Hahó Együttesben, Sztiviről pedig megtudtam, hogy bejönnek neki a dalaim, ezért kerestem meg. Előtte csak futólag ismertük egymást. Szerencsére el is vállalta, annak ellenére, hogy már rengeteg zenekarban játszik. Emiatt egy tartalékgitárost is kellett keresnünk mellé, ha ütköznének a koncertek, ami furcsa helyzet, de meg lehet tanulni együtt élni vele.

– Szövegíróként milyen témák foglalkoztatnak mostanában?

– Az alkotó énem ugyanaz a csávó, mint anno. Egyáltalán, minden alkotáshoz szükséges valami ártatlanság, tisztaság, és ahogy mennek az évek, bizony időmenedzsment és koncentráció is kell. De nyilván egy csomó mindent rám rakott az élet időközben, ahogy azt is tapasztaltam, hogy a nagyon okosnak szánt megmondások sosem vezetnek jóra. Kicsit visszafogottabbá tett az elmúlt időszak, nyugisabb szövegek is kerültek az új lemezre.

Nekem megvan az a speciális adottságom, hogy levegővel szívom be a közhangulatot. Hiperérzékenyek az emberek, pénz, egzisztencia, politika... Bármibe bele tud a médiagépezet magyarázni bármit. Én magam is túlterhelt vagyok, de ha egyszer úgy passzol egy szöveg hozzám és a dalhoz, hogy egy kicsit erősebb és nem feltétlenül simulékony, be kell vállalni. A langyosat kiköpi az Isten.

– Van olyan szöveged, amit ma már nem vállalnál?

– Tartalmilag szerintem nincs, legfeljebb technikailag. De abból se sok.

– Ma is elénekelnéd a Feri, segíteni kell-t?

– Persze... (nevet) Szerintem hatalmas telitalálat volt, az már nem az én dolgom, hogy nagyon sokan nem értették az iróniát.

Épp ez lehetne kitörési pont, hogy igenis álljunk bele dolgokba ahelyett, hogy a körülményekhez alkalmazkodva öncenzúrát hajtunk végre, nehogy „baj legyen belőle.”

Nem tudom, ez az új lemezen hogy fog lecsapódni, mert például az Óriásplakát című dalt aligha lehet polkorrektnek nevezni. Én nem vagyok pénzzel kitömött kommunikációs szakember, létezzen már objektiv alkotói szabadság! Én mint művész, elvileg dokumentálom a kort. Ha úgy tetszik forrás leszek, ez alapján fognak emlékezni a 2018-as évre. Egy Havasinál, Mága Zolinál vagy Kasza Tibinél tudtommal erről szó sincs. Ez nekik és nekem sem baj, de éles különbség!

Két dal az új lemezről:

– Hogy állt össze az album, miért pont ezek a dalok kerültek rá?

– Az utóbbi 3-4 év terméséből válogattam, de így is nagyon nagy volt a merítés, bele is gabalyodtam kicsit. Végül egy filmrendező szakos lányt, Laky Dórát kértem fel, hogy segítsen rendet rakni. Ő lett a művészeti vezető, rábíztam a feladatot, hogy döntse el, milyen számokat rakjunk fel a lemezre, milyen sorrendben.

Nem mindig értettünk egyet: előfordult, hogy valamiről próbáltam lebeszélni, mondván „biztos, hogy ez legyen rajta? Azt fogják hinni, megőrültem...” – mire ő azt válaszolta: „Dehogy, veled minden rendben, a világ lett nagyon hülye.”

– A régi slágerek közül miket fogtok játszani? Lesz például Teszkó és Szalai Éva?

– Nyilván, ezt az örökséget tovább kell vinni. Különösen, hogy magunkkal szúrnánk ki, ha már az elején egy teljesen új repertoárt próbálnánk lenyomni a közönség torkán. Meg szeretnénk találni az egyensúlyt: eljátsszuk mondjuk az új album felét, az előzőről is néhányat, illetve a régebbi ismert dalok jó részét. Sőt, lesz például a Dugjál engem el, a Vizsgaidőszak, vagy a Magácska is, ami eredetileg nem is Kaukázus, de például filmzene is lett, ugyanúgy én írtam és szeretem, szeretik... Huszonöt számnál tart most a koncertműsor, ami szerintem nem rossz, de még változhat.

– A többieknek mekkora beleszólást engedsz a dalok hangszerelésébe?

– Mivel mindenki sokfelé játszik, szerintem örülnek annak, ha itt nem kell energiát fordítaniuk még erre is. Inkább örömmel megcsinálják, amit mondok nekik. Ezzel együtt kicsit hiányolom a zenei szinergiát, úgyhogy a következő lemezt máshogy fogjuk összehozni.

– Miért basszusgitáron játszol, mint a 2013-as újjáalakuláskor is, miközben eredetileg gitáros vagy?

– Eredetileg magzat voltam... (mosolyog) Így jobban rá tudok hatni a zenére, mintha ritmusszólamokat játszanék. Szólógitározni soha nem akartam, a ritmusgitárt viszont kevésnek éreztem, így voltaképpen praktikus okokból váltottam basszusra. Nekem bejött, ráadásul meglepően sokan dicsérik a pontosságomat, amit őszintén szólva nem gondoltam volna.

– Mivel foglalkozol még mostanában?

– Hahó Együttes, hajrá gyerekek! illetve a Kafkaz szólóestek is vannak, nagyon megdicsérem a népet, hogy kíváncsiak még az ilyen lantos, dalnokos dolgokra! Az utolsó utáni pillanatban vagyok, hogy még valamit kezdjek vele, de ehhez nagyon sok munkát kell beletennem. A Kaukázusnál is újra gödörásás lesz, fel kell építeni a közösségi médiás jelenlétet Facebookon és Instagramon, ami rettentően kemény meló pénz nélkül, viszont az idő nekünk dolgozik, mert jó a „termék”, jók a dalok, jó a koncert... Ez el fog terjedni.

– Mennyi időt adsz neki?

– Nem egy lemezben gondolkozom, egy egész új korszak kezdeteként tekintek a mostani felállásra. Három-négy év minimum kell majd a belerázódáshoz, és nagyon fontos tanulság számomra, hogy minden dalomat közzé kell tennem.

Rengeteg van, ami elveszett amiatt, mert annak idején mondjuk úgy gondoltam, nem szól elég jól. Pedig tökéletes lenyomata volt az aktuális történéseknek, ami ott és akkor nagyon jól működött volna, akár csak egy évvel később viszont már nem.

Most már látom, hogy nem szabad semmit visszatartani: muszáj reflektálnom az éppen zajló folyamatokra, mert egyszerűen ebben vagyok a legjobb.

(A Kaukázus budapesti visszatérése december 26-án lesz az A38 hajón, bővebb infóért KATT IDE!)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk