Kardos-Horváth János: Megvan az a speciális adottságom, hogy a levegővel szívom be a közhangulatot
A Kaukázus a 2000-es évek második felének egyik legnépszerűbb alternatív zenekara volt: lényegéből a semmiből lettek országosan ismertek, dalaikat ezrek töltötték le ingyen – és legálisan – az internetről. Először 2010-ben oszlottak fel, majd három évvel később visszatértek. 2016 végéig többé-kevésbé rendszeresen koncerteztek, akkor viszont újabb csend következett.
A frontember, Kardos-Horváth János ezalatt főleg gyerekzenekarával, illetve Kafkaz nevű szólóestjeivel lépett fel, valamint a Petőfi rádióban a műsorvezetésbe is belekóstolt.
Most azonban ismét a régi néven folytatja, de más tagokkal: a billentyűs Domokos Tibor, a dobos Prommer Patrik lett, a szólógitárosi posztra pedig a hiperkarmából és még sok másik formációból ismert Kis Tibor Sztivi került.
Az új felállással KpOp címen már egy lemezt is kiadtak és gőzerővel készülnek a koncertekre. Ennek apropóján beszélgettünk.
– Amikor 2013-ban összeállt a Kaukázus, egy elég csalódott hangvételű kritikában azt írtam: kár, hogy szemlátomást az egészet csak a pénz miatt kezdtétek újra. Te hogy látod ezt lassan hat év távlatából?
– Szerintem egy alter zenész sosem úgy áll neki, hogy csak a pénzért csinálja. Ha ez lett volna az egyedüli szempont, abba se hagytuk volna. Az, hogy játszottunk mondjuk tíz koncertet azon a nyáron, kb. ugyanakkora gázsiért, mint amit a többi, akkoriban jól futó zenekar is megkapott, azért nem akkora fegyvertény.
Valójában szerettem volna megpróbálni még egyszer, hogy vajon a korábbi sérelmeket félretéve képesek vagyunk-e újra együtt dolgozni, valami újat is alkotva. Utólag visszagondolva viszont már nem volt benne az a lendület, ami az első korszakban jellemezte a zenekart, és amit én kerestem.
– Mi hiányzott?
– Abban nagyon más volt, hogy már nem számított olyan újszerű, üdítő színfoltnak a zenekar, ráadásul lemezzel se jöttünk ki rögtön, csak nagyjából egy év után, ami egyértelműen hiba volt. Az első korszak még az építkezésről szólt, másodjára viszont régi szereplőkként próbáltunk érvényesülni, felemás sikerrel.
Végül tulajdonképpen kimondatlanul engedtük el újra: nem állapodtunk meg, hogy befejezzük, de egyszer csak nem jött be több koncertfelkérés, és mi sem erőltettük tovább a dolgot.
– Időközben a Petőfi rádióban a műsorvezetést is kipróbáltad. Ez hogy indult?
– Először egy gyerekzenei műsorom volt Anyám tyúkja néven, ami még azután is megmaradt, hogy átalakult a rádió és szinte az egész előző garnitúrát (szerkesztőket, műsorvezetőket) elküldték. Én viszont valahogy kimaradtam ebből a szórásból, nem kaptam meg a felmondásom, ezért két hét múlva jelentkeztem a tartalom igazgatónál. Mondtam neki, hogy ha már így alakult, szívesen folytatnám, mert eléggé szívügyemnek tartom a magyar zenéket.
Először beugró társműsorvezetőnek hívtak egyetlen napra a Talpra magyarba, majd búcsúzáskor bemondtam, hogy kérdezzük meg a hallgatókat, szerintük jöjjek-e másnap is. Harsányi Levente megkérdezte, és mindenki igennel szavazott. Azt a hetet végignyomtam társadalmi munkában, péntek délután viszont megint csak nem tudtam, lesz-e folytatás. Aztán másnap felhívott a főszerkesztő, hogy hétfőn kezdhetek. Igazi hollywoodi történet. Onnantól csináltam egy évig napi szinten.
– Miért hagytad abba?
– Mind a két szülőm nagyon súlyos beteg lett, annyira, hogy házi ápolásra szorultak.
Egy ideig csináltam a kora reggeli rádiózást meg mindent ami azzal jár, délután pedig sorra jártam a kórházakat, szociális intézményeket a szüleim ügyében, megoldást keresve. Aztán eldöntöttem, hogy ez a kettő nem fér össze, és bizonytalan ideig szünetet kértem a főnökeimtől.
Amikor pedig hónapokkal később visszamentem, azt mondták, hogy inkább már nem tartanak igényt rám.
– Hiányzik, jól érezted ott magad?
– A reggeli rádiózás egy életforma, nekem pont ideális, mert azóta is 5 körül kelek. De inkább azt mondanám, hogy is-is. A közeg nagyon inspirált, a tapasztaltabb kollégáknak köszönhetően sokat fejlődtem. Viszont én nem egy szalagról lejött műsorvezető vagyok, az átlagnál mindig többet akartam beletenni, de ez egy ponton túl kevésbé jött át, mert nem voltam elég törtető. Emellett szigorú szabályok is voltak, amikhez tartanom kellett (volna) magam, és ebből különféle konfliktusok adódtak. Megrekedtem egyfajta pofozózsák-szerepben, ami egy idő után már nem volt kényelmes.
Az is zavart, hogy lényegében azért kaptam a fizetésem, hogy olyan dolgokról beszéljek nyilvánosan, amikről magánemberként legszívesebben hallgattam volna.
Akkor is kérdezned kell, ha te magad kellemetlennek tartod az adott helyzetet, mivel a hallgatók – vagy a vezetőség – ezt várják el. Például a tragikus veronai buszbaleset másnapján műsort csinálni számomra nagyon kínos volt.
– Mikor fogalmazódott meg benned, hogy újra össze kéne hozni a Kaukázust?
– Folyamatosan dolgoztam új dalokon, de először talán idén januárban tettem fel a kérdést magamnak, hogy minek próbálkozzak új zenekarnévvel, ha ezer szállal kötődik a nevem a Kaukázushoz.
– Hogy állt össze az új felállás?
– Patrikkal és Tibivel már régóta együtt zenélünk a Hahó Együttesben, Sztiviről pedig megtudtam, hogy bejönnek neki a dalaim, ezért kerestem meg. Előtte csak futólag ismertük egymást. Szerencsére el is vállalta, annak ellenére, hogy már rengeteg zenekarban játszik. Emiatt egy tartalékgitárost is kellett keresnünk mellé, ha ütköznének a koncertek, ami furcsa helyzet, de meg lehet tanulni együtt élni vele.
– Szövegíróként milyen témák foglalkoztatnak mostanában?
– Az alkotó énem ugyanaz a csávó, mint anno. Egyáltalán, minden alkotáshoz szükséges valami ártatlanság, tisztaság, és ahogy mennek az évek, bizony időmenedzsment és koncentráció is kell. De nyilván egy csomó mindent rám rakott az élet időközben, ahogy azt is tapasztaltam, hogy a nagyon okosnak szánt megmondások sosem vezetnek jóra. Kicsit visszafogottabbá tett az elmúlt időszak, nyugisabb szövegek is kerültek az új lemezre.
Nekem megvan az a speciális adottságom, hogy levegővel szívom be a közhangulatot. Hiperérzékenyek az emberek, pénz, egzisztencia, politika... Bármibe bele tud a médiagépezet magyarázni bármit. Én magam is túlterhelt vagyok, de ha egyszer úgy passzol egy szöveg hozzám és a dalhoz, hogy egy kicsit erősebb és nem feltétlenül simulékony, be kell vállalni. A langyosat kiköpi az Isten.
– Van olyan szöveged, amit ma már nem vállalnál?
– Tartalmilag szerintem nincs, legfeljebb technikailag. De abból se sok.
– Ma is elénekelnéd a Feri, segíteni kell-t?
– Persze... (nevet) Szerintem hatalmas telitalálat volt, az már nem az én dolgom, hogy nagyon sokan nem értették az iróniát.
Épp ez lehetne kitörési pont, hogy igenis álljunk bele dolgokba ahelyett, hogy a körülményekhez alkalmazkodva öncenzúrát hajtunk végre, nehogy „baj legyen belőle.”
Nem tudom, ez az új lemezen hogy fog lecsapódni, mert például az Óriásplakát című dalt aligha lehet polkorrektnek nevezni. Én nem vagyok pénzzel kitömött kommunikációs szakember, létezzen már objektiv alkotói szabadság! Én mint művész, elvileg dokumentálom a kort. Ha úgy tetszik forrás leszek, ez alapján fognak emlékezni a 2018-as évre. Egy Havasinál, Mága Zolinál vagy Kasza Tibinél tudtommal erről szó sincs. Ez nekik és nekem sem baj, de éles különbség!
Két dal az új lemezről:
– Hogy állt össze az album, miért pont ezek a dalok kerültek rá?
– Az utóbbi 3-4 év terméséből válogattam, de így is nagyon nagy volt a merítés, bele is gabalyodtam kicsit. Végül egy filmrendező szakos lányt, Laky Dórát kértem fel, hogy segítsen rendet rakni. Ő lett a művészeti vezető, rábíztam a feladatot, hogy döntse el, milyen számokat rakjunk fel a lemezre, milyen sorrendben.
Nem mindig értettünk egyet: előfordult, hogy valamiről próbáltam lebeszélni, mondván „biztos, hogy ez legyen rajta? Azt fogják hinni, megőrültem...” – mire ő azt válaszolta: „Dehogy, veled minden rendben, a világ lett nagyon hülye.”
– A régi slágerek közül miket fogtok játszani? Lesz például Teszkó és Szalai Éva?
– Nyilván, ezt az örökséget tovább kell vinni. Különösen, hogy magunkkal szúrnánk ki, ha már az elején egy teljesen új repertoárt próbálnánk lenyomni a közönség torkán. Meg szeretnénk találni az egyensúlyt: eljátsszuk mondjuk az új album felét, az előzőről is néhányat, illetve a régebbi ismert dalok jó részét. Sőt, lesz például a Dugjál engem el, a Vizsgaidőszak, vagy a Magácska is, ami eredetileg nem is Kaukázus, de például filmzene is lett, ugyanúgy én írtam és szeretem, szeretik... Huszonöt számnál tart most a koncertműsor, ami szerintem nem rossz, de még változhat.
– A többieknek mekkora beleszólást engedsz a dalok hangszerelésébe?
– Mivel mindenki sokfelé játszik, szerintem örülnek annak, ha itt nem kell energiát fordítaniuk még erre is. Inkább örömmel megcsinálják, amit mondok nekik. Ezzel együtt kicsit hiányolom a zenei szinergiát, úgyhogy a következő lemezt máshogy fogjuk összehozni.
– Miért basszusgitáron játszol, mint a 2013-as újjáalakuláskor is, miközben eredetileg gitáros vagy?
– Eredetileg magzat voltam... (mosolyog) Így jobban rá tudok hatni a zenére, mintha ritmusszólamokat játszanék. Szólógitározni soha nem akartam, a ritmusgitárt viszont kevésnek éreztem, így voltaképpen praktikus okokból váltottam basszusra. Nekem bejött, ráadásul meglepően sokan dicsérik a pontosságomat, amit őszintén szólva nem gondoltam volna.
– Mivel foglalkozol még mostanában?
– Hahó Együttes, hajrá gyerekek! illetve a Kafkaz szólóestek is vannak, nagyon megdicsérem a népet, hogy kíváncsiak még az ilyen lantos, dalnokos dolgokra! Az utolsó utáni pillanatban vagyok, hogy még valamit kezdjek vele, de ehhez nagyon sok munkát kell beletennem. A Kaukázusnál is újra gödörásás lesz, fel kell építeni a közösségi médiás jelenlétet Facebookon és Instagramon, ami rettentően kemény meló pénz nélkül, viszont az idő nekünk dolgozik, mert jó a „termék”, jók a dalok, jó a koncert... Ez el fog terjedni.
– Mennyi időt adsz neki?
– Nem egy lemezben gondolkozom, egy egész új korszak kezdeteként tekintek a mostani felállásra. Három-négy év minimum kell majd a belerázódáshoz, és nagyon fontos tanulság számomra, hogy minden dalomat közzé kell tennem.
Rengeteg van, ami elveszett amiatt, mert annak idején mondjuk úgy gondoltam, nem szól elég jól. Pedig tökéletes lenyomata volt az aktuális történéseknek, ami ott és akkor nagyon jól működött volna, akár csak egy évvel később viszont már nem.
Most már látom, hogy nem szabad semmit visszatartani: muszáj reflektálnom az éppen zajló folyamatokra, mert egyszerűen ebben vagyok a legjobb.
(A Kaukázus budapesti visszatérése december 26-án lesz az A38 hajón, bővebb infóért KATT IDE!)
