Vannak, akik egy életen át fogva tartják gyerekeiket a szülői ház kalitkájában
„Párkapcsolatom van egy olyan 40 éves férfival, akinek gondoskodnia kell az anyjáról, nem azért, beteg, nem azért, mert idős. Sok konfliktusunk van ebből, nem lehet megértetni vele, hogy nem normális dolog, nagyon sokat vagyok egyedül miatta, mert neki állandóan dolga van az anyjával” - panaszolja egy fiatal nő egy fórumon.
Az egyik ismerősöm már 50 éves, de még mindig haza kell utaznia vasárnapi ebédre az anyukájához, nehogy megsértődjön. Pedig az édesanyja 180 kilométerre lakik. Amióta a férfi Budapestre költözött a munkája miatt, azóta kutya kötelessége volt az egyedülálló anyjához hazautazni minden hétvégén, akár volt barátnője, akár nem.
Egy másik ismerősömet a családjával együtt hazaparancsolta az anyja, amikor külföldre költöztek. Már megvolt a munka, minden elrendezve, berendezve várta őket a (gyönyörű) szolgálati lakás, amit a vállalat fizetett a férfinak. Édesanyja azonban sírva hívta fel a fiát, hogy azonnal jöjjön, rosszul van. Mint az őrültek, hazatéptek, itthon pedig kiderült, hogy semmi baja nincsen az édesanyának – orvosnál is voltak. A férfi visszamondta a külföldi munkát, lemondott a terveiről, karrierálmairól, maradt az édesanyja közelében. (Aki egyébként nem volt egyedül, a férfi édesapja is élt még, dolgozott, aktív volt.)
Egy harmadik ismerősöm viszont csak 50 év fölött lett "szabad", akkor is csak azért, mert meghalt az édesanyja.
Ez a barátom egyszer, csak egyetlen egyszer öntötte ki a szívét nekem, nem sokkal az édesanyja halála után. Azt mondta, voltak neki barátnői, voltak kapcsolatai, de egyik kapcsolat sem tartott sokáig. „Biztosan a munkám miatt” - mondta keserűen, de tudtam, hogy nem ezért, hanem amiatt, hogy az anyja vasmarokkal tartotta otthon, és elmart mellőle mindenkit. Egy közös barátunk morgott is amiatt, hogy el kellene költöznie otthonról, és lenne tartós kapcsolata.
És lehet, hogy sokak számára vicces az Agymenőkben Howard, a NASA-nak dolgozó tehetséges, felnőtt mérnök, aki még mindig az anyjával él eléggé feszült, ordítozós, máskor szinte gyermeki kapcsolatban. Pedig ez a helyzet nem is humoros, mert a való életben többször fordul elő, mint gondolnánk, hogy az egyedül maradt szülő egy életre magához láncolja a gyermekét.
Mellette öregszik meg a fia vagy lánya. Akinek nem hagyja, hogy önállóvá váljon.
Mi a célja azoknak a szülőknek, akik az otthon kalitkájában tarták rabságban a gyermekeiket? Az, hogy ne maradjanak egyedül, hogy legyen, aki gondoskodjon róluk, aki társa helyett társ, barát helyett barát. Bizonyos szülők – jellemzően anyák – számára ez hatalmi kérdés. Fontos, hogy függőségi viszonyban tartsák gyermeküket, uralkodjanak rajtuk.
Ha nem betegség, váratlan tragédia, munkanélkülivé válás vagy egyéb nyomós ok áll a jelenség mögött,
akkor a gyermekét magához láncoló szülő egyszerűen csak önző és manipulatív.
Kizárólag a saját érdekeit nézni. Azzal nem törődik, mire vágyik a gyermeke, milyen életet szeretne, csak azzal foglalkozik, ő maga mit akar. Ezek a szülők nem félnek bevetni az olyan durva eszközöket sem, mint az érzelmi zsarolás, például azzal vádolják a gyermeküket, hogy hűtlenek hozzájuk.
Az is előfordul, hogy az apa tartja otthon a lányát, akiből házicselédet csinál, akinek az elhunyt felesége helyett kell a háztartást vezetni, majd amikor az apja már idősebb, őt ápolnia. Szóba sem jöhet, hogy a lány férjhez menjen és gyerekeket szüljön. De még az sem, hogy egyetemre járjon vagy munkát vállaljon a lakhelyétől távolabb, és azzal foglalkozzon, amit valójában szeret.
De a másik oldalon is probléma van: az, hogy egy felnőtt ember képtelen érvényesíteni az akaratát vagy fél az önállóvá válástól. Hogy borzasztóan alacsony az önbizalma, vagy éppen állandóan lelkiismeret-furdalást érez, mert már gyermekkorától ő cipeli az anya tönkrement kapcsolatának vagy önként vállalt magányának terheit.
Számomra azért rettenetes egy ilyen szülő-gyermek kapcsolat, mert úgy láttam, külső beavatkozással ritkán lehet szabadulni belőle.
