Én vagyok az apám! Tényleg olyanok leszünk, mint a szüleink?
Egy szóval, egy mondattal, erkölcsökkel, nevelésekkel, jó vagy rossz szokásokkal. Nálam például ma, amikor a fiamnak ezredszer szóltam, hogy vegye fel a cipőjét, de még mindig hümmögve játszott az autójával, egy olyan dühös mondat hagyta el a számat, amit meg mertem volna esküdni, hogy még sohasem használtam korábban. "A füleden ülsz?" Nem is tetszik úgy igazán ez a kérdés, és semmi értelme, mégis a feszültség ezt szülte bennem. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy hűha, ezt - bár mára már elfelejtettem - az én anyukám szokta mondani, amikor elmerültem az én kis „búrámban”.
Eszembe jutott, hogy mennyi mindent vihetünk magunkban mondatok, érzések, gondolatok formájában, ami a szüleinktől származnak! És itt nem csak az enyémhez hasonló példákra lehet gondolni, hanem egész életstílusbeli berögzülésekre is, mint például olyan kérdések, mint:
* dohányozzunk-e vagy sem?
* fontos-e a mozgás vagy kit érdekel?
* normálisnak számít-e, ha naponta iszunk egy kis alkoholt, mondjuk "csak" 3 üveg sört meg egy tüskét?
* egy pofon (vagy több) a gyereknek belefér vagy sem?
* meddig hagyhatom, hogy a munkahelyemen kihasználjanak, leépítsenek?
* jó szülő vagyok vagy sem?
* merek-e nemet mondani, ha magamban azt szeretném tenni?
* mennyit ér a testem nekem, és mennyit kellene érnie a másik nem számára?
* szabad-e elhagynom magam, vagy vétek a gyengeségek kimutatása?
* lehet-e önbizalmam, vagy ne is reménykedjek, hogy viszem valamire, mivel úgyis történik valami rossz?
A végtelenségig lehetne sorolni azokat a hétköznapi életben megjelenő, ártatlan és teljesen normális viselkedési normákat, amiket mi magunk alakítottunk ki, miközben ha visszatekintünk gyerekkorunkra, talán a szüleink is pontosan ugyanígy csinálták. Vagy éppen ezeket sulykolták állandóan belénk, ezt a mintát láttuk tőlük:
* veled is dohányoztam terhesség alatt, mégsem lett bajod
* semmi időm mozogni, pedig kellene.
* egy sör nem sör!
* te provokáltad ki, hogy megüsselek!
* kisfiam, apa már 20 éve dolgozik itt, és örül, hogy van munkája, fedő a fejünk fölött!
* az jó anya dolga, hogy otthon legyen a gyerekkel! Nem akar többet ennél!
* persze főnök, nem gond, majd kések otthonról maximum...
* a nők kurvák, valljuk be, mind a pénzre hajt csak. Anyád is ezért hagyott el.
Az emberi elfogadás egyik mérföldköve arra gondolni, hogy a talaj, amin felnövünk, talán egészen más más lehet mindenkinél. Egy gyerekekkel foglalkozó pszichológus mesélte, hogy mikor leült beszélgetni egy súlyosan elhanyagolt, 7 éves kislánnyal, a gyerek a szekrény tetején lévő kólás üvegre mutatott. „Kaphatok?” – kérdezte a lány. „Nem a miénk sajnos.” – felelte a pszichológus. „És?” – nézett értetlenkedve a kicsi, és fogalma sem volt arról, hogy ha valami nem az övé, akkor abba miért ne lehetne beleinni?
Szélsőséges és nem általánosításra alkalmas példa a fenti, mégis jól mutatja azt, hogy amit hozunk, azt maximum kőkemény önismerettel lehet átdolgozni, magunkévá tenni, majd hozzápakolgatni a saját élményeinket, morális kérdésekre adott reakcióinkat. De nem lehetetlen! És persze nem csak szabadulni érdemes a számunkra nem megfelelő dolgoktól, hanem értékelni azt, amit kaptunk a szüleinktől, és visszük tovább a saját gyerekeink, környezetünk számára. Gondoltunk már valaha arra, mikor igaz szeretettel, biztonságot adó öleléssel átkaroljuk gyermekünket, akkor pontosan azt csináljuk, amit mi gyerekként éltünk át? Mert legtöbbször az tud igazán jól ölelni, akit gyerekként is jól ölelt valaki. Vagy mikor képesek vagyunk kifejezni az akaratunkat, a dühünket, a vágyunkat szégyen nélkül? Talán ezt is pont szüleink tanították meg. Mert hogy ezek másnak talán nem is természetesek annyira, mint nekünk.
Persze az önismeret szempontjából a legtöbbeket nem azok a dolgok izgatják, amik jók, szerethetőek, társadalmilag elfogadhatóak bennük, hanem azok, amik küzdést jelentenek a mindennapokban, és amik olyan szorongást, félelmet okoznak számukra, amelyektől már bizony nagyon megszabadulnánk.
Egy 42 éves, egyedülálló hölgy (Helga) azt mesélte nekem, hogy képtelen lefogyni, mivel amint úgy érzi, hogy egyedül van, egyedül az evéstől lesz jobban. Kiderült róla, hogy generációk óta szinte mindenki túlsúllyal küzdött a családban, sőt, 8 és 10 éves fiai is az egészséges testsúly fölött vannak. Amikor azt kezdtük fejtegetni, hogy mit jelent számára az evés, akkor egyszer csak azt felelte, hogy szeretetet. Innen már nem volt nehéz rájönni, hogy vissza kell menni egy kicsit a gyerekkorba. Elmesélte, hogy az édesanyja egyedül nevelte őket, és estig dolgozott minden nap. Viszont fantasztikusan főzött, mint ahogy minden nő a családban. Amikor későn hazaért, mindig volt annyi ereje, hogy a gyerekeknek csináljon valami finomat. Helga olyankor mindig azt érezte, hogy az egész napos anyahiányt kárpótolja az a vacsora.
Egy 30 éves, tehetséges, de egy éve munkanélküli férfi olyan panaszokkal fordult a pszichológusához, hogy lassan megőrjíti a tisztaság- és rendmániája. Képtelen lefeküdni anélkül, míg minden tökéletesre nincs takarítva, helyére nincs rakva. Sokszor éjszaka is felkel, és körbejárja a lakást, mert nem emlékszik arra, hogy kidobta-e a kibontott borítékot. Mi lehet a kényszeres viselkedése hátterében? Beszélgetve vele, kiderült, hogy apja rendőrként dolgozott, és utálta a hajléktalanokat, munkanélkülieket. Mindig azt mondogatta nekik, hogy nincs munkanélküliség, csak lustaság. A fiatal férfi úgy küzdött az apjától származó gondolatokkal, hogy saját munkanélküliségét állandó tevékenységgel, hasznossággal kompenzálta.
A példákban jól láthatóak a párhuzamok, amelyek generációkon keresztül ívelnek át, és akár komoly megrekedést okozhatnak egy-egy személynél. De említhetnénk azt az anyukát, aki saját félelmeit vetíti ki gyerekeire, mert őt is féltették állandóan. Vagy a lányt, aki azt hiszi magáról, hogy frigid, miközben tudat alatt saját szüleinek tiltásai gátolják őt a szex élvezetében. Lehetnek olyanok, akik soha nem mondanak nemet, mivel a szüleiknél egyszer sem látták, hogy ellenálltak volna felsőbb nyomásnak. A sírni sohasem képes férfiakról nem is beszélve, akikbe belenevelték, hogy ha pityeregsz, akkor kislány vagy, és talán nem is tudatosan, de saját fiaiknak is pontosan ezt adják tovább. Utóbbi példánál szembetűnő, hogy sokszor olyan viselkedést produkálunk, ami talán számunkra is káros volt gyerekként (ne sírj), mégis ezt adjuk tovább teljesen automatikusan.
Minden élet egy-egy párhuzam a szülők életével. És legtöbbször akkor ismerünk fel egy-egy hasonlóságot, amikor ugyanabba az életszakaszba jutunk, mint szüleinkkel korábban, vagy stresszhelyzetbe kerülünk, ahol ösztönösen reagálunk. Babánk születik, gond van a gyerek iskolájában, nehezen barátkozik a gyermekünk, összeházasodunk, válságba kerülünk a párkapcsolatban, munkát vállalunk, nyomás alatt vagyunk, igazságtalanok velünk... Ezekben és még hasonló élethelyzetekben, amik talán újak is lehetnek számunkra, meg kell hoznunk egy döntést, ki kell alakítanunk egy reakciót.
Előhúzhatjuk a szüleinktől tanult megoldásokat:
* mindenre megoldás egy pohár ital
* egy cigi majd megnyugtat
* leordibálom a fejét, aztán majd tudja, hol a helye
* elmenekülök a probléma elől, és holnapra talán megoldódik magától
* összeomlok.
Vagy megállhatunk egy pillanatra, felismerhetjük, hogy most épp anyám vagy apám vagyok, és még a végén lehetünk önmagunk is. Ugyanis be kell látnunk, hogy apánk vagy anyánk jó és rossz tulajdonságai, erősségei és gyengeségei mind-mind hozzájuk tartoztak csak. Azért voltak olyanok, amilyenek, mert az az ő életük volt, amivel ő maguk küzdöttek, amit ők éltek. Nem mi! Nekünk csak segítettek olyanná válni, amilyenek most vagyunk, de csak mi segíthetünk magunkon azzá válni, amivé szeretnénk.
És hogy miért fontos igazán az, hogy felismerjük saját, hozott örökségeinket? Egyrészt, mert önmagunk elfogadása egyben önmagunk szeretete. És az egy fantasztikus érzés. Ha képesek vagyunk segíteni önmagunknak abban, hogy felismerjük, mi okozza saját nehézségeinket, hatalmas lépést teszünk előrefelé. Ha nem akarjuk mindenáron palástolni, elfedni hibáinkat, gyengeségeinket, végre fellélegezhetünk. Arról nem is beszélve, hogy önismeretünk igazi profitálói saját gyermekeink, környezetünk lesznek.
