Liza Minnelli 80 éves lett, és az élete minden volt, csak nyugodt nem: világhír, összeomlások, függőségek és négy házasság kísérte az útját. A története nemcsak egy hollywoodi legendáról mesél, hanem arról is, hogyan lehet újra és újra talpra állni, amikor minden szétesni látszik.
Liza Minnelli ma 80 éves, és kevés olyan ember van a popkultúrában, akiről ennyire nehéz eldönteni, hogy pontosan kicsoda is volt ő valójában: filmsztár, musicaldíva, túlélőművész, anyasebből épült ikon, vagy az a nő, aki egész életében úgy lépett be minden szobába, mintha ott már régóta zúgna a taps. Az biztos, hogy 1946. március 12-én született, Judy Garland és Vincente Minnelli lányaként, vagyis úgy indult az élete, hogy a világ eleve reflektorral várta. Ma azt mondanánk, nepo-baby volt.
Ebben már önmagában is van valami egészen kegyetlen. A legtöbb embernek évek kellenek, mire kitalálja, ki ő, Liza Minnellinek viszont születése pillanatától a lehetetlennel kellett megküzdenie: hogyan legyen valaki úgy önmaga, hogy közben az anyja Judy Garland. Nemcsak egy híres anya, hanem egy komplett amerikai mitológia. Az Óz, a csodák csodája örök sérülékeny csillaga, akit mindenki imádott.
Liza úgy nőtt fel Hollywoodban, hogy közben a családi háttér inkább volt díszlet, mint idill:
a szülei elváltak, ő pedig már nagyon fiatalon abban a közegben szocializálódott, ahol a szeretet, a teljesítmény és a színpadi jelenlét veszélyesen közel kerül egymáshoz.
És mégis: az a döbbenetes Minnelliben, hogy nem Judy Garland halvány folytatása lett, nem egy szomorú iparági lábjegyzet, hanem valami sokkal furcsább és erősebb. Már húszéves kora előtt Broadway-sztár, 1965-ben megnyerte a Tony díjat a Flora, a vörös veszedelem-ért, és ezzel akkor a kategória legfiatalabb győztese lett. Ez a pont még simán lehetett volna egy nepo diadala, egy „jó, hát nyilván segített a háttér” típusú történet. De Liza esetében gyorsan kiderült, hogy a háttér maximum belépőnek jó: bent maradni csak nyers tehetséggel lehetett. És neki abból olyan mennyiség jutott, amitől a színpad körül szinte meggörbült a tér.
Aztán jött a Kabaré, és onnantól már nem lehetett udvariasan beszélni róla.
A Sally Bowles-alakítás nem egyszerűen siker volt, hanem kulturális detonáció. Minnelli 1973-ban Oscart kapott érte, és ez az a pillanat, amikor végleg levált róla a „Judy Garland lánya”-címke. Onnantól Judy Garlandot kellett úgy emlegetni, hogy Liza anyja.
A Kabaré azért ütött ekkorát, mert Minnelli egyszerre volt benne törékeny, nevetséges, erotikus, szánalmas és lenyűgöző. Vagyis pontosan olyan, mint az élet, csak jobb volt a sminkje. Nem szépen játszott, hanem veszélyesen. A tekintetében mindig volt valami, ami azt mondta: lehet, hogy most mindjárt szétesek, de előtte még eléneklem ezt a számot úgy, hogy te is jössz velem.
Március 10-én került a boltokba élete első és egyetlen, kíméletlenül őszinte memoárja.
Ezt megelőzően, március 5-én a Beverly Hilton szállodában tartott díjátadó gálán egy előre be nem jelentett meglepetésfellépés keretében állt színpadra. A közönség azonnal felállva, hatalmas vastapssal és egy közös születésnapi dallal ünnepelte a színpadra lépő dívát. „Ti büszkévé tesztek, mert erősek vagytok, és kiálltok azért, amiben hisztek. Tényleg így van. És olyan jó itt lenni veletek” – mondta a színpadról a jelenlévőknek. A mai születésnapján pedig a New York-i éjszakában, a manhattani 54 Below nevű exkluzív klubban tartanak egy nagyszabású, élő zenekaros születésnapi estet a tiszteletére, ahol barátok és pályatársak lépnek fel.
A most megjelent könyv éveken át tartó, magnóra rögzített beszélgetésekből állt össze, amelyeket Michael Feinstein énekessel és zenei archívumkezelővel folytatott. A kötet lapjain az ünnepelt végre leszámol a külső elvárásokkal, és saját hangján beszél a legnehezebb témákról is.
„El kell mondanom a saját történetemet, és meg kell írnom a saját befejezésemet. Mert senki más nem tudja”
– mondta a Vanity Fairben. A könyv egyértelműen elutasítja a sajtó által oly sokszor ráaggatott áldozatszerepet, helyette a kőkemény túlélésről szól. A történet arról a fájdalmas, de felemelő folyamatról szól, ahogyan egy hollywoodi dinasztia gyermeke kilépett az édesanyja, Judy Garland és édesapja, Vincente Minnelli hatalmas árnyékából, miközben felépítette a saját, független művészi identitását.
„Tizenegy éve vagyok józan. Ez életem legnagyobb személyes győzelme”
– tette hozzá.
A szakma és a legközelebbi barátok eközben olyan történetekkel rajzolják körbe a személyiségét, amelyek megmagyarázzák, miért rajong érte a mai napig a szórakoztatóipar minden generációja. Neil Tennant, a Pet Shop Boys frontembere a közös acid house klubozásokat és a stúdiós dalfelvételek utánozhatatlan hangulatát idézte fel. Gene Simmons, a KISS zenekar basszusgitárosa röviden csak úgy jellemezte a kolléganőjét, hogy „ő felséges, nagyvonalú és mesés”. A kötet tető alá hozásában segédkező Michael Feinstein pedig egy olyan történetet osztott meg, amely rávilágít az ünnepelt önironikus fekete humorára. Egyszer régen a sztár attól rettegett, hogy nem éli meg a negyvenhetedik életévét, pontosan annyit, amennyit a tragikus sorsú édesanyja élt. Most pedig, nyolcvanhoz érve, nevetve csak annyit mond a környezetének: „Gyorsan vigyetek az arcdokihoz!”
A csillogás és a díjeső mögött azonban mindig ott húzódtak a sötétebb időszakok, amelyekről a most megjelent memoár a legnyersebben rántja le a leplet. A hetvenes évek legendás New York-i diszkójának, a Studio 54-nak a korszaka nemcsak a féktelen bulizásról szólt.
„A 'túl sok' megtestesítője voltam” – emlékezett vissza az éjszakai élet sötét oldalára, ahol az alkohol, a gyógyszerek és a kokain határozták meg a mindennapokat.
A magánéleti mélypontok közül kettő emelkedik ki, az első és az utolsó házassága. Az első férj Peter Allen volt, az ausztrál énekes-dalszerző, Judy Garland protezsáltja. 1967-ben házasodtak össze. Már ez a felállás is jelképes: Liza első férje egy olyan férfi volt, akit gyakorlatilag az anyja világából kapott. Mintha a saját életét sem teljesen maga választhatta volna, hanem mindig ugyanannak a hollywoodi családi rendszernek a meghosszabbításában kellett volna mozognia. A kapcsolat eleinte nyilván izgalmasnak, bohémnak, művészinek tűnhetett. Két fiatal, tehetséges, színpadi ember, sok energia, sok vágy, sok szereplési ösztön. De az egész történet később sokkal fájdalmasabb színt kapott, mert
Minnelli évekkel később arról beszélt, hogy Peter Allen nem mondta el neki, hogy meleg, és ő ezt nagyon későn értette meg.
A házasságuk 1970-re gyakorlatilag szétesett, a válás 1974-ben zárult le. Ez a kapcsolat nem pusztán egy válás volt, hanem egy megalázó ébredés is. Nem az a tanulság, hogy „jaj, szegény Liza kifogott egy meleg férjet”, mert ez így túl olcsó lenne. Inkább az, hogy az első házasságában rögtön azzal kellett szembesülnie: lehet, hogy szeretik őt, de nem úgy, ahogy ő szeretné. Lehet, hogy ő teljes testtel-lélekkel belemegy valamibe, miközben a másik fél egészen más történetet él. Ez egy olyan embernek, aki eleve az elhagyatottságtól és az árnyékban éléstől sérült, brutális tapasztalat.
És ugyanilyen brutális véget ért a 2002-es, celebekkel telezsúfolt esküvő és a David Gesttel kötött házassága is, ami új könyvében a leghatározottabb kritikát kapja. Liza nagyon keményen beszél erről a házasságról: azt mondja,
figyelmen kívül hagyta a vörös zászlókat, Gest pedig kontrollálta, elszigetelte és megtépázta az önbizalmát.
Ő ezt kifejezetten traumatizáló kapcsolatként írja le. Az énekesnő börtönnek nevezte a kapcsolatot, és kíméletlen őszinteséggel kijelentette: „nem voltam józan, amikor ehhez a bohóchoz hozzámentem.”
A popkultúra emlékezetében az ikonikus pillanatok is erősen élnek. Ilyen volt a négy évvel ezelőtti Oscar-gála is, ahol Lady Gagával közösen állt a színpadon. A láthatóan törékeny, kerekesszékben ülő Minnellihez Lady Gaga egy ponton odahajolt, és annyit suttogott: „Rád bízom magam”, mire Minnelli halkan visszaválaszolt: „Tudom, köszönöm”. A gesztus a díjátadó egyik legtöbbet emlegetett pillanata lett.
Liza Minnelli karrierje egyébként azért is különleges, mert nem csak egy díjhalmozó legenda lett, hanem a teljes amerikai szórakoztatóipar egyik ritka gyűjtőpéldánya: EGOT-nyertes, vagyis nyert Emmyt, Grammyt, Oscart és Tonyt is. Az ilyen emberekből nagyon kevés van, és ettől még nem lesz automatikusan izgalmas valaki, de Minnelli esetében szépen mutatja, mennyire nem lehetett őt egyetlen dobozba betolni.
Filmben működött, színpadon pusztított, koncerten hipnotizált, tévében pedig ugyanazzal a túltöltött, kicsit camp, kicsit sebes, kicsit mindjárt sírva röhögő energiával létezett,
ami miatt később a meleg kultúra egyik legnagyobb ikonjává vált. Nem gyártotta ezt a státuszt, hanem egyszerűen alkalmas volt rá: túl nagy volt, túl díszes, túl érzékeny, és túl sokat bírt ki ahhoz, hogy ne legyen kultusz körülötte.