Miből fakad az áldozat hibáztatása?
Ugyan már jó ideje áldozathibáztatás hallatán leginkább szexuális abúzus ugrik be a legtöbbeknek, a jelenség nem korlátozódik a nemi erőszakra. Pontosan ugyanerről a mechanizmusról van szó, amikor a hajléktalant lustának és munkakerülőnek titulálják, vagy elhangzik a mondat, hogy valaki kártékony életmódjával „vonzotta be” halálos betegségét.
Természetesen lehet olyan, amikor az áldozatnak van némi felelőssége, például, amikor valaki egy köztudottan veszélyes negyedbe megy turistaként, miközben mindenki óva inti ettől, de
az esetek túlnyomó többségében az áldozatoknak nincs valódi felelőssége a történtekkel kapcsolatban.
Egyszerűen rosszkor volt rossz helyen. Vajon miért jön elő oly sok esetben az automatikus reakció: „miért ment oda? Miért szállt be? Miért nem jött el? Miért vett fel ezt vagy azt? Hogy nem tudhatta előre? Feltételezem, hogy az aktualitások fényében ezek a mondatok most mindenki számára ismerősek.
Cikkemnek nem célja pálcát törni bárki felett, hanem azt törekszem bemutatni, hogy mi váltja ki sokakból ezt az automatikus érzést, hogy az áldozatot tegye céltáblává. Léteznek-e olyan pszichés vagy morális aspektusok, amelyek jellemzőbbek azoknál, akik így vélekednek, mint akik nem?
"Miként vetsz, úgy aratsz"
Amikor egy széles társadalmi érdeklődést kiváltó, megosztó esemény kerül napvilágra, mindenki saját értékrendje, gondolkodása és tapasztalatai szerint értékeli az elhangzottakat, és önkéntelenül a megfigyelők kettészakadt táborának valamelyikéhez teszi le voksát.
A közösségi média világában ez sok esetben azt jelenti, hogy nagy elánnal olvassa a témával foglalkozó cikkeket, a hozzájuk kapcsolódó kommenteket, és időnként még nagyobb vehemenciával száll be a másik oldal számára elfogadhatatlan érveinek támadásába.
A minket körülvevő rendkívül változékony és kiszámíthatatlan világ sokszor tűnik ijesztőnek és befolyásolhatatlannak. Szeretjük a bizonyosságot és a bejósolhatóságot, és tudható, hogy ez utóbbinak hiánya az ember számára az egyik legnagyobb stresszforrás az életben. Ennek kiküszöbölésére a folyamatosan változó valóságban szabályokat, algoritmusokat kreálunk magunknak, amelyek megadják az alapvetően nem létező biztonságos kapaszkodókat: "Szorgos munka meghozza gyümölcsét! "Miként vetsz, úgy aratsz!" Jó tett helyébe jót várj!” Taglalhatnám még, de az olvasónak bizonyosan már e három mondatból világossá válik a közös halmaz, az alaptézis, mégpedig az a feltételezés, hogy a világ egy igazságos hely. Ha jót teszek, akkor jót kapok vissza, hiszen azt érdemlem!
Amikor az embereknek az „igazságos világba vetett hite” megreng, az alapvető biztonságot adó kapaszkodók csúsznak ki a kezeik közül. Márpedig
a bizonytalanság feszültséget szül, hiszen, ha nincs jól működő szabály, akkor ez azt jelenti, hogy velem is megtörténhet! Ezt az érzést természetesen nagyon nehéz elfogadni.
Sokan, mikor így megmozdul lábuk alatt a talaj, racionalizálják a helyzetet. Utólag értékelnek, megmagyarázzák, hogy hogyan is kellett volna az áldozatnak viselkednie, merre kellett volna mennie, mit kellett volna viselnie és tennie, hogy sorsát elkerülje, és végül nyugodtan dőlnek hátra azzal a tudattal, hogy ők ennél sokkal okosabban cselekedtek volna, így velük ez nem fordulhat elő.
Az áldozathibáztatás egyik alapvető motívuma az esendőség, sebezhetőség által okozott kínzó félelem és az ellene való küzdelem.
Egy randevúzó pár történetét kétféleképpen mesélték el a résztvevők 2 csoportjának. A történet udvarlós része mindkét csoportnál megegyezett, de a végkifejlett nagyban eltért. A nő mindkét esetben felment a férfi lakására, de míg az egyik esetben kellemes időt töltöttek el együtt, addig a másikban a férfi a nőt megerőszakolta. Bár a két történet nagy része ugyanaz volt, azok, akik az erőszakkal végződőt hallották, a nő viselkedését vakmerőnek és felelőtlennek értékelték. A másik csoportban a nő egyáltalán nem kapott ilyen jelzőket. Jól látható tehát, hogy ugyanaz a viselkedés egészen más fényben tűnik fel különböző végkifejlet fényében, vagyis jellemző, hogy egy igazságtalan helyzettel szembesülve az emberek értékítéletét átszínezik a körülmények.
