Menjek vagy maradjak? Kirúgjam vagy felejtsek?
Ilyen és ezekhez hasonló kérdések zakatolnak az agyunkban, ha komolynak vélt, esetleg hosszabb ideje tartó kapcsolatuk, házasságunk olyan ütközőponthoz ér, ahol már nem csak kettőnkön áll, hogy hogyan tovább, mivel belépett a képbe egy harmadik.
Egy válságban lévő kapcsolat sok olyasmit hoz elő lelkünk legmélyéről, amikre korábban gondolni sem mertünk, ha mégis, akkor csak max. a megvetést sikerült előcsiholnia az érzéseink közül. Hiszen amiről beszélünk, az egy megbotránkoztatónak tartott, társadalmi szinten erőteljesen elítélt cselekedet, köznapi nevén „hűtlenség”, avagy „megcsalás”.
De mit is tudsz tenni olyan helyzetben, amikor te vagy az áldozat? Vagy netán az elkövető? Esetleg a nem annyira nevető harmadik?
Abban természetesen mindenki egyetért, hogy egy törésponthoz ért kapcsolatban nincs olyan, hogy száz százlékig az egyik vagy a másik fél a hibás. Csak ezt sajnos a krízishelyzetben többnyire nem ismerjük fel. Ha áldozat vagy, a fájdalom miatt, ha te léptél félre, akkor a sérelmek miatt, amik idáig vezettek, ha a külső tényező vagy, akkor meg annyira nem is töprengsz ezen.
Pedig az első sokk után nagyon is érdemes végiggondolni sok kérdést. Ha te vagy a sértett fél, a legfontosabb, amivel előbb vagy utóbb szembenézni kényszerülsz:
Nekem milyen szerepem volt abban, hogy idáig jutottunk? / Csakis az az aljas seggfej/szexmániás ribi (lásd: a hűtlenkedő fél) a hibás?
A gerinctelen féreg/büdös ribanc (lásd: akivel megcsaltak) valójában ok volt, vagy csak következmény?
Szeretem annyira a páromat – a történtek ellenére – hogy megbocsájtok neki, és egyszer képes leszek arra, hogy újra bízzam benne, és nem fogom minden egyes veszekedésnél a fejéhez vagdosni, hogy „kuss, mert te meg megcsaltál”?
Egyáltalán: hogyan tudok továbblépni ebből a helyzetből?
A nőknél többnyire máshogy üt be ez a töprengő időszak, hiszen minket erőteljesen az érzelmeink irányítanak. Első indulatból kihajigáljuk a szemét görény cuccait az ablakon, a kisbőrönddel együtt, hogy költözzön oda, ahol megkapja, amit itthon nem. Aztán elkezdünk agyalni. Hogy „de ott vannak a gyerekek…de mégis tizenöt szép év volt…lehet, hogy tényleg csak szexről szólt az egész…” És az esetek nagy százalékában megbocsájtunk a pasinak, mert alapvetően szeret minket, és persze a gyerekek se nőjenek fel apa nélkül. Persze nyilván nem ilyen egyszerű képlettel oldódik meg itt sem a dolog.
A férfiak viszont merőben másként működnek. Ők az első sokkhatás alatt, elborult aggyal, esetleg szívesen közelebbi kapcsolatot teremtenek – tenyerük segítségével – a szégyentelen nőszemély arcával, illetőleg egyéb testrészeivel. Esetleg abban reménykednek, hogy ha jól megrázzák a vállánál fogva, talán visszaáll az agya a megfelelő frekvenciára. És persze vagy felkeresik a „csávót”, aki elcsábította a tulajdonukba anno átszármazott nőt, vagy – szolidabb verzióban – üzenet formájában küldik el melegebb éghajlatra a szemétládát, némi életveszélyes fenyegetéssel megdobva a hangulati görbét.
Persze később náluk is lecsillapodnak a kedélyek. Amikor is jön a teljes magukba roskadás fázisa. A legtöbb férfi a hűtlen nőben férfiassága megcsúfolóját, virtuális kasztrálóját látja. És azon kezd el agyalni, megfelelő szintű érzelmi intelligencia mellett/híján, hogy „vajon mit tud az a másik jobban az ágyban, mint én?”
Pedig sajnos (?) egy nőnél alapesetben nem az ágyban nyújtott teljesítmény, vagy éppen a pasipara legfőbb okozója, azaz a „neki biztos nagyobb”-fíling határozza meg a bizalmába – is – beférkőző harmadik fél személyét. És éppen ez teszi a helyzetet jóval veszélyesebbé és ingatagabbá.
Egy megcsalt férfi számára talán a legfélelmetesebb felismerés, amikor eljut abba a stádiumba – ha eljut egyáltalán -, hogy megválaszolja a következő kérdést:
Egy, korábban csak a családjának/társának/férjének/gyermekének élő nő, anya miért vetemedik arra, hogy csalárd módon odaadja magát egy másik pasinak?
