Meg lehet-e nevelni egy másik embert? Egyáltalán érdemes?
Nemrég szembejött egy írás, amiben egy hölgy arról értekezett, hogy a "családcentrikus pasit" minden nőtársának "saját magának kell kinevelnie". Eszerint vérrel és verítékkel szükséges a kívánt szempontok szerint megzabolázni a férfit, s eme munka egyfajta birtokviszonyt eredményez, hiszen akit megnevelsz, az a tiéd. Nem mondom, hogy ez így nem igaz, hiszen ha egyvalaki már a saját igazságának tartja, akkor bizony az. Csak azt mondom, hogy az én igazságom szerint inkább kutyát szerezzen, aki így gondolja.
A nevelés tudomány, az alkalmazásának pedig megvan a maga helye és ideje. Nem tisztem megítélni, hogy a bevett módszerei valóban sikeresek-e. De annyi bizonyos, hogy a társadalmi együttélés alapvető szabályainak betartásához tényleg kell belőle valamicske. S ahhoz sem fér kétség, hogy egy ember lényének a magvát semmiféle külső eszközzel megváltoztatni nem lehet. A kis kék kockából sohasem lesz nagy piros gömb csupán azért, mert valaki jól megneveli. Le lehet faragni a csücskeit, vagy akár átfesteni, ám ettől a lelke mélyén még kis kék kocka fog maradni, hiába akarjuk másmilyennek látni.
Én úgy gondolom, hogy az emberi jellem alakítható ugyan valamennyire, de mégis az az igazi, amikor ez a változás belső igény miatt megy végbe. Amikor a férfi, a nő, a gyermek nem azért óhajt változni, hogy bárkinek is jobban tetsszen, jobban szeressék, jobban kelljen, hanem egyszerűen azért, mert az átalakulás viszi közelebb a saját fensőbb énjéhez. Ebben a folyamatban pedig segítőtársai lehetünk egymásnak, nem nevelői.