Kimerült anyák és szorongó gyerekek: itt a mozgalom, ami mindent megváltoztathat
Lehet, hogy a gyereknek nem újabb különóra kell, hanem egy óra zavartalan játék veled a szőnyegen – bűntudat nélkül. Egyre több anya jut el ehhez a felismeréshez, amikor a végtelen fejlesztési lehetőségek és a társadalmi elvárások szorításában már nem kap levegőt.
A jelenség szellemi gyökerei Carl Honoré újságíró nevéhez és az általa népszerűsített slow-mozgalomhoz nyúlnak vissza, amelynek lényegét így foglalja össze: „A lassú szülők értik, hogy a gyereknevelés nem versenysport és nem termékfejlesztés… ez egy utazás.”
A leglátványosabb hatása, hogy hatékony ellenszere az anyai kiégésnek. A szülői kiégés ma már egy kutatott, önálló szindróma, amelyet a szülői erőforrások és a nyomasztó elvárások közötti tartós aránytalanság táplál.
„Nem akartam időt tölteni vagy játszani a gyerekeimmel, csak végrehajtottam a kötelező köröket” – mondja a The Guardianben Rachel Stern, aki maga is átélte a kiégés legmélyebb pontjait. A lassítás, az elvárások realitáshoz igazítása és a tökéletesség hajszolásának elengedése a megelőzés és a kilábalás kulcsa.
A túlzsúfolt napirend és az állandó fejlesztéskényszer bizonyítottan növeli a gyerekkori szorongást. Az Amerikai Gyermekorvosok Szövetsége évek óta hangsúlyozza, hogy
„Azt javasoljuk, hogy az orvosok ‘játékreceptet’ írjanak fel” – fogalmaz Michael Yogman, a szövetség egyik jelentésének vezető szerzője. A klinikusok egyöntetűen figyelmeztetnek a gyerekek túlterhelésének veszélyeire: szorongáshoz, alvászavarokhoz és motivációvesztéshez vezethet.
A slow motherhood tudatos ellenállást is jelent a „tökéletes anya” iparágával szemben. Sharon Hays szociológus „intenzív anyaságnak” nevezi azt az ideológiát, amely a gyereket a családi élet abszolút középpontjába állítja, az anyát pedig egy érzelmileg megeröltető, idő- és pénzigényes gondozói szerepbe kényszeríti. Ez a gondolkodásmód kérdőjelezi meg ezt a nyomást.
– állítja Kathleen McCartney, a Smith College elnöke.
Ez a gondolat Magyarországon különösen aktuális, ahol a „fejlesztéskultúra” rendkívül erős. Az óvodákban terjednek a korai célnyelvi és különféle extra programok, miközben a szülőkön óriási a kényszer, hogy a gyerekük semmiről se maradjon le.
A szakértők szerint nem kell radikális változásokra gondolni ahhoz, hogy ezt a hozzáállást a mindennapokba átültessük. Kezdetben elég lehet a napi 15-20 perc osztatlan figyelem, amikor a telefon és minden más zavaró tényező félre van téve.
Különösen kisiskoláskorig érdemes tartani az „egy gyerek, egy hobbi” elvet, hogy maradjon idő a pihenésre. „Néha csak hátra kell lépni, és hagyni, hogy [a gyerekek] megmutassák, mi érdekli őket igazán” – mondta a Parents magazinnak Liz Conradt fejlesztéspszichológus.
Fontos tisztázni a félreértéseket is: a slow motherhood nem a fejlesztés ellensége, csupán a mértéket és a gyerek ritmusát helyezi előtérbe.
Nem visszalépés, hanem tudatos döntés a mentális egészség és a mélyebb családi kapcsolatok mellett.
