9 végtelenül irritáló anya és apa a játszótéren
Aki valaha járt játszótéren, akár gyerekként, akár felnőttként, bizonyára találkozott már irritáló anyákal és apákkal. Ők azok, akiknek elég idegesítő a viselkedése, és nagyon nehéz (inkább lehetetlen) megértetni velük, miért zavaró vagy bizonyos esetekben miért veszélyes a magatartásuk.
Néhány irritáló alaptípust mutatok most be nektek. Ti milyen játszótéri típusokkal egészítenéd ki a listát?
1. Aki mindent ráhagy a gyerekére, akkor is, ha az verekszik
Kevés tenyérbemászóbb szülő létezik annál, aki miután a gyermeke felrúgott/ellökött/homokkal leöntött egy másik dedet, csak kedvesen rámosolyog a zokogó áldozat szüleire. Egyik altípusa a kedves mosolyhoz affektálva csak annyit mond: „Jaj, kicsim!” Mármint hogy szegény ő kicsije, akire nem szólt rá, hogy ne bántson másokat.
Ez a típus nem fegyelmez, nem nevel, nem szól rá a gyerekre, és nem viszi el áldozata közeléből.
2. Ordibálós apa
A Sörgyári capriccio megelevenedett Pepin bácsija, aki kizárólag üvöltve képes kommunikálni és kommandírozni a gyereket. Nem azért, mert mérges vagy undok, hanem mert nála a bömbölés az alaphangerő. Kellemetlen, ha a melléd telepszik, és a te füledbe harsog folyamatosan.
3. A feszült mártír
Róla ordít, hogy utálja az egészet, meg sem próbál valamilyen szinten bekapcsolódni a gyerekkel valamilyen közös tevékenységbe. Rosszabb esetben még sürgeti is a gyerekét, hogy menjenek már haza.
4. Aki einstandolja a játszótér egyes részeit a gyerekének, és más gyereket nem akar odaengedni
Ha nem velünk történt volna, el sem hinném, hogy ez tényleg létezik, és vannak olyan szülők, akik kvázi kitúrják a játszótérről mások gyerekeit.
2 éves volt a kislányom, amikor az egyik kedvenc játékához – kártyalapokat lehetett elfordítani egy nagy táblán – egy nő a három iskolás fiával nem akarta odaengedni. Azt is mondta az anya, hogy menjünk onnan, játsszon vele a kislányom máskor. Mondtam neki, hogy egyrészt ez a kedvenc játéka, másrészt 2 éves, legyenek már rá tekintettel, ők az idősebbek, a kicsi hadd játsszon vele. A nő folytatta, hogy menjünk onnan - a kislányom pedig fogta magát, letottyant a földre, és keservesen sírni kezdett. A szívem megszakadt. Elmentünk, mi a bánatot csinálhattunk volna?
Különösen azért volt szívszorító, mert bár a kártyás tábla volt addig a kislányom kedvence, legközelebb, amikor meglátta, ránézett, majd kikerülte. Emlékezett rá, hogy emiatt vegzáltak bennünket. Annyira mély és fájó nyomot hagyott bennem ez az eset, hogy sokáig képtelen voltam erre a játszótérre vinni a kislányomat, inkább elmentem vele a messzebb lévőkhöz.
