„Zuhanás közben kell megtanulni repülni” – három dolog, amit szülőként tanulhatunk
Az az OK, ha nem OK!
A feszültséget valahogy hajlamosak vagyunk negatívnak megélni, annak ellenére, hogy a produktív feszültség előre mozdíthatja a dolgokat, és nem hátráltatja. Felnőttként is azt szeretjük, ha minden rendben van. Meg hát úgy is illik. Nincs hangos szó a házastársunkkal, béke van a munkahelyen, és nincs konfliktus a barátokkal (ilyen világ persze nem létezik, és nem is egészséges).
Csak azt felejtjük el, hogy miként is jutottunk ide.
Gyakran azt várjuk, hogy a gyerekeink mindig békében játsszanak egymással, és teljen el úgy egy nap, hogy nincsen hangos szó. Persze, ha kiszállok a saját szubjektív világomból, akkor pontosan tudom, hogy ezek irreális elvárások.
Egyrészt van egy bizonyos agyi érési folyamat, ami szükséges a viselkedés szabályozásához, másrészt kellenek tapasztalatok, amelyekben a gyerek megtanulja kezelni az érzelmeit, indulatait. Bizony néha idegfeszítő, amikor a gyerek visítva ordít amiatt, hogy nem veszünk több fagyit, de a mi reakciónk tanítja meg arra, hogyan lehet az előtörő feszültséget szabályozni.
Ugyanígy van ez a testvérharcoknál is.
Felnőttkorra azért legtöbben eljutunk oda, hogy nem veszünk össze anya ölelésén, de az út, ami ide vezet bizony rengeteg balhévál, sírással és odabökdöséssel van teletűzdelve. A testvérkapcsolat egy tanulópálya, ahol a gyerek védett közegben sajátít el olyan tapasztalatokat, amelyek később nagyon jól jönnek majd például a kortársakkal. Ehhez viszont kell a feszültség, a balhé, és, hogy ne legyen minden OK.