"13 éves koromban rájöttem, hogy a kedvenc betűm az A, és élénkpiros a színe" - az ember, aki a betűket színesnek látja
A milánói születésű, tizenhárom éve Angliában élő és ott publikáló Andrea Carlo a
a Huffington Postnak mesélte el különleges történetét. Az internetről tudta meg, hogy e jelenséget szinesztéziának hívják.
Andrea felidézte azt a történetet, amikor egyik barátjának feltette a kérdést: „Milyen színű a kedvenc betűd?” Miután válasz helyett a havertől csak megdöbbent tekintetet kapott, közölte vele, hogy az ő kedvenc betűje az A, és annak élénk piros a színe. Barátja azt sem tudta, miről beszél.
"Tizenhárom éves voltam, amikor rájöttem, hogy másképpen látom a világot, mint az emberek többsége. Addig feltételeztem, hogy a betűknek és a számoknak megvan a maguk színe, és hogy ez egyéni látásmód kérdése. Nekem az A piros volt, a B kék, a C sárga és így tovább. Voltak szavak, amelyek szebbek voltak, mint a többi. Például a „harmóniának” skarlátvörös, zöld és arany árnyalatai voltak. Azok a szavak viszont, amelyeknek barnás és piszkospiros nüanszai voltak, nagyon nem tetszettek. Aztán a kollégiumban jöttem rá, hogy a betűknek és a számoknak nincsenek színeik és a szavak nem belülről fakadóan szépek vagy csúnyák, hanem mindezek az észlelések az én agyam gyümölcsei."
A szinesztézia olyan idegrendszeri különlegesség, amely által bizonyos vizuális, hangzó vagy fizikai ingerek más, tőlük független érzékeléseket váltanak ki.
A leggyakoribb fajtája a graféma – ez Andrea rendellenessége is –, de számos más fajtája van. A legritkábbak közé tartozik a tükör-érintés, amikor például érezzük egy másik embernek okozott fizikai fájdalmat, vagy a szó-íz, amikor egyes szavaknak meghatározott íze lesz.
A szinesztézia előfordulására nincsenek megbízható adatok: vannak olyan becslések, amelyek 0,05%-ról mások 25%-ról beszélnek. A legutóbbi kutatások szerint 1-4%-ra teszik az érintetteket világszinten.
„Nagyon nehéz megmagyarázni, hogy milyen szinesztéziásnak lenni annak, aki nem az. Olyan, mintha két különböző síkon látnám a dolgokat. Egyfelől tudom objektívan, hogy amikor írok, a betűim feketék, mivel szemem normálisan működik. Másfelől viszont minden betűnek és számnak van egy másodlagos árnyalata, egyfajta „mentális szín”. Számomra a szavak „színes képződmények”.
Bár nálam ez a jelenség elsősorban a grafémában nyilvánul meg, van tapasztalatom zenei szinesztéziában is. Bizonyos hangok különleges képeket közvetítenek nekem: például a klasszikus művek hegedűit hullámzó folyókat idéznek fel, míg az elektronikus zenétől, vagy az erőteljes 4/4-ektől olyan érzésem van, mint egy autót vezetnék egy betonoszlopokkal szegélyezett úton.
Vannak olyanok is, akik egyes beszélgetéseknek le tudják írni az ízét. A szinesztéziának lehetnek olyan kellemetlen következményei is, hogy mások fájdalmát átéljük, akár úgy, hogy egy filmet nézünk. Lehet két ember egyaránt szinesztéziás, és mégis teljesen különböző világlátással rendelkező” – írja Andrea Carlo.
A fiatalember rájött arra is, hogy a szinesztéziájával nagyon sok mindent megtanult önmagáról, amit korábban elképzelni sem tudott.
„Mindig nagyon kreatív voltam, verseket, történeteket, dalokat írok 12 éves korom óta, 6 évesen kezdtem hegedülni, a szobámban van szekrény, ami csordultig van városok és tájak fekete-fehér rajzaival. Most dalszerző-előadó szeretnék lenni, és több produkcióban dolgozom abban a reményben, hogy befutok a zeneiparban. A jelenséget örökletesnek tételezik fel, vagyis azt lehet mondani, hogy a művészet a génjeimben van. Családomban anyai ágon valóban sok a művész. De mégsem tudtam tetten érni e rendellenesség eredetét. Lehet, hogy egy távoli őstől örököltem.
Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy milyen lenne az életem, ha nem lennék szinesztéziás. Szenvedélyem az írás és a zene iránt nagyrészt az összetett képekhez és a színes motívumokhoz köthető, amelyeket e két művészeti ág felidéz bennem. Vajon enélkül is ugyanilyen ambícióim lennének? Végül is megtanultam színes életemet élvezni és a világ minden kincséért sem mondanék le róla" - mondta.
