Koponyalékelés, vasbabona és részleges lótetem – őseink temetkezési szokásai
A halál az egyik legalapvetőbb kérdés, amely foglalkoztatja az emberiséget, és minden népnek megvannak a maga szokásai, hogy hogyan vesznek búcsút szeretteiktől. Egy főleg Árpád-korra specializálódott szaktekintélyt, Dr. Langó Péter történész-régészt kérdeztük elődeink egykori tradícióiról.
– A honfoglaláskori magyarok hogyan temették el a halottaikat?
– Az Árpáddal a 9. század végén a Kárpát-medencébe költöző magyarok általában többsíros temetőkben, aknasírokba helyezték el szeretteiket. A halottakat nem égették el, hanem lepelbe csavarva vagy koporsóba helyezve, ruhába felöltöztetve temették el. A ruháin kívül bizonyos esetekben vele temethették ékszereit, használati tárgyait, vagy – férfiak esetében – a fegyvereit is. Számos esetben ételt is helyeztek a sírba. Erre utalnak a sírokból előkerült edények, amelyek tartalmaztak is valamit, leggyakrabban báránycsontot. Bizonyos esetekben pedig egy ló maradványait is a sírba tették.
– Mármint megölték a lovát, hogy együtt temethessék el az elhunyttal?
– Azt nem tudjuk, hogy az elhunyt saját lovát ölték-e meg, hiszen egy nagyállattartó, szállásváltó, pásztorkodó közösségnél, mint amilyenek a korai magyarok voltak, több ló is volt egy családban.
Előbb a halottat helyezték a sírba, és csak utána tették bele a részleges lótetemet. Azt feltételezik a tudósok, hogy szorosabb kapcsolat volt a hátas és az elhunyt között (például a kedvenc lova lehetett), ahogy a népmesék táltosainak is a gazdáikkal. Azt azonban, hogy pontosan miért azt a lovat tették a halott mellé, amelyiket, nem tudjuk.
– Milyen félelmek játszottak szerepet a temetkezéseknél?
– Számos temetkezés esetén előfordult, hogy a halottat zsugorított pózba, vagy hanyatt fektették a sírba. Olyan sírokat is ismerünk, ahol az egyik, vagy másik végtag hiányzik. Ezekben az esetekben feltételezték a szakemberek, hogy a halottól való félelem játszott közre az ilyen rendellenes temetkezések kialakításánál. Megkötözték a halottat, vagy hassal előre helyezték a sírgödörbe, nehogy visszatérjen.
A fegyverek kapcsán pedig a vasbabona merült fel. Alapvetően fegyvert szinte kivétel nélkül férfi síroknál találunk meg, bizonyos esetekben viszont előkerülhetnek ilyen tárgyak gyermek és női sírokban is. A női sírok esetében ilyen jellegű emlék sírba helyezését az esetleges vasbabonával, rontás elleni védekezéssel magyarázták a kutatók, míg a gyermeksírok esetében feltételezhető, hogy fiúgyermek volt a halott, tehát a tárgy egyfajta identitásjelölő szereppel rendelkezhetett. Kifejezték az elhunyt nemét és azt, hogy harcosként tekintett magára, illetve és így tekintették őt a családtagjai is. A vaseszközöknek a néprajzi elgondolások szerint különleges szerepet tulajdonítottak. Azt feltételezték, hogy ha ilyen vaseszközt, például sarlót helyeznek a halottra, akkor az megakadályozza a halott visszatérését.
– Milyen mai szemmel nézve szokatlan hiedelmek kapcsolódtak még a temetkezéshez vagy a halottakhoz?
– A 10. századi magyarok hiedelemvilágát nem ismerjük. Mindössze annyi áll rendelkezésre, hogy a honfoglalás előtt íródott muszlim források úgy emlékeznek meg a magyarokról, hogy azok „tűzimádók” és „bálványimádók”. Mindez jobbára azt jelenthette, hogy nem a „könyv vallásait”, azaz a zsidó hitet, kereszténységet vagy iszlámot követik, hanem más idegen vallást. A kutatók feltételezik, hogy ez a hit leginkább a steppei népek úgynevezett tengrizmusával hozható összefüggésbe (lásd a magyar tenger szót). Ez a hit egy Tengri nevű, a korabeli török népekről szóló forrásokban szereplő főisten kultuszát jelentette.
– Hogyan kezelték a túlvilág kérdését, miben hittek őseink akkortájt?
– Először is érdemes különbséget tenni a transzcendens másvilág és a Szentíráshoz kapcsolódó túlvilág fogalma között. Számos olyan kognitív eleme van az egykori emlékanyagnak, amely minden bizonnyal a hiedelemvilággal hozható kapcsolatba. Az egyik ilyen lehetett a trepanáció, vagy más néven a koponyalékelés. Számos olyan sírt ismerünk, ahol a halott koponyájának tetején egy lyuk tátong. A sírok arról is vallanak, hogy ezek a lyukak nem feltétlenül okoztak halált. A műtéten átesett páciensek akár még évekig éltek nyitott koponyatetővel: a sebük nemcsak gyógyult, hanem megkezdődött a visszacsontosodás is, ami viszonylag hosszabb túlélés esetén következik be. A sebet valószínűleg bőrrel vagy fémlappal lefedték és tisztán tartották. Vannak olyan koponyaműtétek is, ahol nem fúrták át a csontot, csak egy mandula alakú mélyedést alakítottak ki rajta, ezek az úgynevezett jelképes trepanációk. A minden bizonnyal fájdalmas és sok kellemetlenséggel járó műtétekre számos példa van, és ezek elviselésének hátterében minden bizonnyal vallási képzetek is szerepet játszhattak.
Azt pedig, hogy a magyarok mit gondoltak a túlvilágról, még kevésbé tudjuk.
A halottak elhelyezése a honfoglaláskori magyaroknál tehát szabályos rendben történt, a sírokat nyugat-keleti tájolással, általában egymás közelében helyezték el, ahogy általában a temetők a mai napig kinéznek.
Fotó: Beroesz/Wikipédia
