Ilyen volt a Tetoválók Éjszakája
A tavalyi, első rendezés gyermekbetegségeit leküzdve, a kibővült és új köntösbe bújt esemény mondhatni, megtalálta igazi otthonát. A rendezvénynek ezúttal a Dürer Kert és mellette a Dürlin rendezvényház adott otthont. A Dürer kert színpadán folyamatos a koncertezés, egy rövid kerti séta után pedig a rendezvényközpontban bárki szabadon nézelődhetett a tetováló művészek körül. A fő szervező idén is a Tetoválók Szakmai és Érdekvédelmi Egyesülete volt és összesen 84 tetoválót sikerült elhozniuk, köztük a hazai tetováló élet nagyjaival.
Az esemény Facebook-oldalán heteken keresztül folyamatosan megosztották a művészek által elképzelt mintákat, amelyeket érvényes belépőjegy vásárlása után a látogatók között sorsoltak ki. Ha pedig egyezett az elképzelés, a szemünk előtt kerültek fel a szerencsés nyertesre - ezen a napon kivételesen ingyen.
A tetoválókat egy pillanatig sem zavarta a körülöttük lévő forgatag, ugyanolyan precízek és koncentráltak voltak, mint máskor a megszokott közegükben, de természetesen mindenki nagyon vigyázott, hogy még véletlenül se legyen útban. Emellett számtalan kiegészítő program közül lehetett válogatni; ajándék piercing (ez is ingyen), ajándék frizurák készítése, testfestés. Közben végiglapozgattuk a katalógusokat, és a nézelődés végére megbizonyosodtunk arról, nem is olyan fájdalmas dolog, ha tűvel pingálnak órákig, vagy ha hirtelen 8 darab piercing kerül az ember hátába.
„- Bírod még? - Persze!”
Egy idő után azért ebben a közegben kevésbé jártasak számára túl sok lehet az négyzetméterre eső színezett, vagy lyukasztott bőrből. Ez esetben mehetünk koncertezni, (de tulajdonképpen bármikor mehetünk koncertezni).
A kertben elhelyezett olajoshordókban égő tüzeknél azért néha-néha megálltunk melegedni, nagyon is stimmelt a hangulathoz.
Megtudtuk az ötlet gazdájától, csak egy régi kedves emlékét elevenítette fel, mikor is egy film forgatásán statiszta volt, órákig tartott, és borzalmasan fáztak, ezért a díszlet egy részét elégették. Ennek persze a rendező kifejezetten nem örült, de végül mégis mindannyian együtt melegedtek és nevetgéltek a lángoló hordóknál, „Mindig ez a vége.” - mondta. Közben elfogyott a "kötelező" korsó sörünk - mert ugye, egy ilyen eseményen elengedhetetlen.
A zenekarok egyébként teljesen rendben odatették a saját rock' n' rolljukat. A Supernemes Papp Szabi szokásosan kiüvöltötte a lelkét. A Subscribe pedig két percnél tovább megint csak nem hagyta nyugton a közönségének legfanatikusabb részét. Velük kapcsolatban mindig is azon gondolkodtam (szerintem nem vagyok ezzel egyedül), hogy az énekesük mikor fog iskolát nyitni mikrofonlóbálásból, egyszer biztosan.
A koncertek legvégére nagyrészt már csak a régi motorosok, a sokat látott és tapasztalt, igazán kemény arcok maradtak. Nekik a fáradhatatlan Deák Bill Gyula és bandája nyomta a bluest, ami ezúttal is kimondottan jól szólt.
