A Bél-kő ráncos bércei már korábbi túránk során is megtetszettek, amikor a Cserepes-kői barlangszállásra menet a hegy előtti tó parkolójában hagytuk a kocsit. Akkor nem volt időnk a kitérőre, amire egyébként amúgy is minimum egy napot kell szánni.

Most volt. Május elsején autóztunk fel ismét Bélapátfalváig, azaz egy kicsit tovább, a Bél-kő lába előtt csillogó horgásztóig. A víz a legromantikusabb nevet viseli amit valaha hallottam: a Miskolci Kultúrmérnöki Hivatal 1909-ben engedélyezte a Lackó-patak felduzzasztását, és keresztelte el a duzzadmányt Gyári tónak. Az ekkor épült cementgyárnak ugyanis kellett a víz. Abban pedig, hogy a Bél-kő a mostani holdbéli formáját elnyerje, jelentős része volt a cementgyárnak és a hozzá tartozó mészkőbányának.

A tó melletti parkolóból a Bél-kői tanösvény felé vettük az utat, a három fiú, és én. A tanösvény a ciszterci monostortól indul, ami a tótól kb negyedóra séta. A térképen jó választásnak tűnt, dél felől kerüli meg a hegyet, és enyhe emelkedéssel két óra alatt visz fel a tetejére. Később kiderült, hogy nem jól döntöttem.

Bél-kő nagyobb térképen való megjelenítése

A monostorhoz érve még úgy gondoltam, hogy tényleg jó irányt választottam. A nap tűzött, igazi májusi előkánikula volt. A friss forrásvízből feltöltöttük a kulacsokat, és meglőttem a hegyet a három kereszt irányából is. (Látszik, hogy ide még kocsival is fel lehet jönni.)

Az ösvényre térve egyre közeledtünk a sziklákhoz, majd egy jobb kanyarral irányt váltottunk a hegy dél-nyugati nyúlványa felé. A tanösvény műúton vitt, aminek nem nagyon örültünk. A Simon-várát megkerülve, dél körül értük el a hegy déli oldalát. A nap most már akadálytalanul tűzött a nyakunkba, az aszfalt szinte párolgott, a magammal hozott két liter vizet a fiúk vészes gyorsasággal szlopálták.

A Vasbánya-oldalon több köves ösvény is vezetett felfelé, amiket egyenként felderítettem volna, de a hőség, a rohadt aszfalt és a csökkentett vízporció erősen lecsökkentette a két kisebb fiú harci morálját. Folyamatosan a melegre panaszkodtak és inni akartak, és hol volt még a Bél-kő. Be kell vallanom, hogy erre a kánikulára május elsején nem számítottam.

A tanösvény térképe

Meneteltünk tovább a műúton, pedig fel kellett volna menni a fennsíkra, amiről akkor még nem is tudtam, hogy létezik. A Szász-bérchez közeledve érdekes függőleges barázdát vettem észre távolról a sziklafalban: a magassága olyan húsz méter lehetett, a szélessége három méter, a mélysége szintén.

Ez meg mi a fene lehet? - gondoltam magamban. Természetesnek túl szabályos, mesterségesnek elég irracionális. Az aszfaltútról egy ösvény vezetett egy tisztásra (a térképen Palabánya pihenőhely néven szerepel), onnan balra el lehetett menni egészen a ménkű nagy liftaknáig. Mint kiderült egyébként, legalábbis, ha jól értettem, ezen a függőaknán eresztették le a kitermelt követ.

Amikor visszaértünk megint az útra, akkor vettem észre, hogy a vízből már csak néhány korty maradt. Azt eltettem későbbre, és elővettem a hátizsákból a tv-paprikát és a kígyóuborkát. Innentől kezdve e fiúk azt kaptak víz helyett, karikázva. A paprika egyszer az Alpokban mentette meg az életemet, kifogytam ugyanis a vízből, az ételt se tudtam lenyelni, ám a lédús zöldség elfogyasztása után enni is képes voltam, meg erőre is kaptam.

A térkép szerint a Szász-bérc kiszögellése előtt van Disznós-kút forrás, de mi ott csak egy remetekunyhó romját találtuk, igaz szépen kiemléktáblázva. (A forrás sajnos kiszáradt.) Tovább haladva, a bérc és a Bél-kő között még volt egy ösvény, ami egy alacsonyabb szinten bevitt a fennsíkra, gondoltam, azt már nem hagyjuk ki. Bementünk egész a kőbánya széléig, ahol megdöbbenve láttuk, hogy a hegytető azon a részen egy 6-8 méter mély, sziklafallal körített teknő, aminek az alja egy száraz kősivatag.

Jól kicsodálkoztuk magunkat, majd folytattuk az utat a már egész közel levő csúcs felé. A Bél-kő 815 méter magas csúcsán egy korláttal ellátott kilátóhelyről tárul elénk teljes nagyságában az egykori kőbánya. A hegy tetejét a bányászok gyakorlatilag elhordták: 1963 és 2002 között majdnem hatmillió köbméternyi mészkövet vittek el innen (az északi oldali lépcsős lejtő korai bányatermésével együtt összesen hétmillió köbméter hegy hiányzik). A bányát 2002-2003-ban zárták be, a területet később védetté nyilvánították.

Nagyon szívesen leereszkedtem volna a kőteknőbe, hogy annak északi peremén kitekintsek a Gyári tóra, de a fiúkon láttam, hogy elfogyott a türelmük (meg a vizük persze). Elindultunk hát vissza, de nem azon az úton, amin jöttünk, hanem a csúcsot északról kerülve, az erdei ösvényen vezető kék turistaúton. Ennek az útnak a nagyobb részét már ismertük, hiszen itt ereszkedtünk le tavaly a Cserepes-kőről.

Mivel az ösvény árnyékban, fák között vezetett, a szomj is csökkent, de nagyon vártunk már valami forrást. Elhaladtunk a katonasírok mellett, amiről a tavalyi posztban azon morfondíroztam, hogy nem tudni, kiket és miért temettek ide. Most egy nejlonba csomagolt papír volt ráerősítve a fejfára, a magyarázattal.

Vízzel már csak odalent találkoztunk. Az Imecs-forrás friss vizéből háromszor töltöttük meg a másfeles pillepalackot, és háromszor ittuk ki az utolsó cseppig. Én szeretem a sört, a bort is, de ilyen jót szerintem még sosem ittam. A forrástól számítva egy 20 perc séta után vissza is értünk a Gyári tavi parkolóhoz, ahol még hűsöltünk egy kicsit.